Az idei nyaralást öcsém kezdeményezte, felvetette, hogy Japánba akar menni. Mondom én is csatlakozok, ha nyáron megyünk és szerzünk előre szállást a Fujira, mert legutóbb télen nem tudtam megmászni. Ez nem volt egyszerű. Sok kis házikó van a hegyoldalban, mindegyiknek a saját honlapján lehet foglalni szállást. A mászószezon júliusban kezdődik és csak augusztusig tart (1 hét különbséggel a különböző oldalakon,m i a legnépszerűbb északkeleti oldalt néztük ki). A foglalások májusban kezdődnek, de minden házikó más napon kezdi, de egységesen borzasztó, 90-es évekbeli dizájnú honlapjuk van. Ez még hagyján, de a foglalás kezdete után kb. fél órával már nincs hely az egész szezonra. Ezt nehezítette még, hogy öcsém pont állást váltott, és még a szabadságát is egyeztetnie kellett, végül az új helyen úgy kezdett, hogy azonnal 2 hét szabadság. Nagy nehezen kb. az 5. helyen sikerült foglalni. Nem olcsó a szállás, de hát hegyen sosem az, és a vacsora és reggeli benne van. Na de a többi részlet később. Ezek után jöhetett a többi tervezés. Mivel csak 2 hetünk volt, sinkanszennel terveztünk végigszáguldani Tókjótól Kumamotóig. Én csak azokhoz a helyekhez ragaszkodtam, amik múltkor felújítás alatt voltak, főleg a Bjódóin Udzsiban, illetve a kastély Himedzsiben, de találtam még helyeket ami múltkor célban sem voltak. Öcsém indokolatlanul sok időt akart Tókjóban tölteni. 3 nap nem tűnhet soknak kezdőknek, de szerintem még egy is bőven elég. De legalább ebben benne volt egy kiruccanásunk az öböl túloldalára. Na de előbb a kötelező körök. A Sindzsuku állomáshoz közel laktunk, mert innen megy a vonat a Fujihoz, de amúgy is jó közlekedési csomópont. Még fontos szempont volt számomra a szállás kiválasztásánál, hogy a szomszéd épületben van egy Josinoja, ennek fontosságát öcsém foglaláskor még megkérdőjelezte, de megtanulta, hogy ez nem lényegtelen. A Josinoja, Szukija, Macuja hármas a reggeliző helyek megbízható szentháromsága, ezek közül is én a Josinoját kedvelem a legjobban. A sztenderd reggeli rizs, nyers tojás, nori, nattó, miszo leves, és opcionálisan sült lazac. Lehet gjúdont (sült vékony marhaszeletek rizságyon) is enni, azt napszaktól függetlenül, de reggelire is jó. Mindez 500-600 jen körüli összegért. Na de először az érkezés, ami helyi idő szerint korán reggel történt, de a belső óránk szerint délután van, úgy hogy nem aludtunk közben. Szóval az első napot lazán vettük. A reptéren vettünk Japan Rail Passt, ezzel 2 hétig kb. 50 ezer jenért korlátlanul utazhatunk szinte minden járaton (minden amit a Japan Rail üzemeltet, de van néhány más cég is). Ez soknak tűnik, de a sinkanszenre normál jegyet venni is drága, és még helyet foglalni is kell, ha nem akarunk lutrizni az ülőhellyel, az plusz pénz, szóval ilyen távolságoknál megéri. ráadásul Tókjón belül mindenhova lehet vonattal menni, mintha metrón mennénk, csak föld fellett, és erre is érvényes. Amikor kiléptünk a szabad égre derült ki, hogy Japánba nem nyáron ajánlatos jönni. Erről mindenkit határozottan lebeszélnék. Olyan párás meleg van, hogy fél óra alatt átizzadtuk minden nap minden ruhánkat. Közben a tévében meg azt láttuk, hogy Kjúsún iszonyatos esőzés és áradások vannak (szerencsére Kumamotóban nem volt, és a vonat is járt oda, de nem mindenhol). Első nap, ahogy említettem, első nap csak a környéken sétáltunk, elsőre a Jojogi parkban, ahol a Meidzsi szentély van. Itt múltkor nem láttam, de most voltak szentelés alatt lévő szakék és francia boros hordók. A délkeleti sarkában meg rockabilly tánc folyt.
Még elmentünk Sibujáig, ahol Hacsi szobránál hatalmas sor várt fényképezésre.
Ezután már csak vacsora következett. Öcsém ragaszkodott kerthelyiséghez, én mentam hogy ezen a környéken szerintem ez lehetetlen, ez egy betondzsungel. Aztán egy sikátorban talált egy ilyet, és még kraft sör is volt, kaják csak ilyen kis adagú snackek, de nagyon jók.
Másnap már kellően kipihenve indultunk először a császári palota elé (bemenni csak kétszer lehet egy évben, aki emlékszik a 10 évvel ezelőtti posztra, ott tessék a belső képeket keresni).
A közeli főpályaudvarról irány az Ueno park, majd onnan a viszonlyag közeli Aszakusza-beli Szenzsódzsi, ami még a szokásosnál is zsúfoltabb volt. Ennek oka nem csak a nyár, hanem az is, hogy (mint megtudtuk egy kiírásból), éppen olyan nap érkeztünk, amikor az áldás valami 16 évig érvényes, nem egy napig. Útközben jól látszik a túlparton a Skytree, de arra most nincs idő. A Godzsira már Sindzsukuben van.
Este még a közeli városházából megnézzük a várost felülről, hamár a Skytreeből nem. Itt nem olyan jó a kilátás, de legalább ingyen van és nem kell várni.
Harmadik nap mentünk körbe a tókjói öblön a Nihondzsi nagy buddhához és a mellette lévő hegyhez. Ez sokkal nyugisabb hely, alig voltak emberek, azok is főleg a buddhánál. Mi viszont a hegy túloldalán indulunk fel, mert a hegyen vannak még szép dolgok. Öcsém nehezményezi az ilyen időben a hegymászást, de laposban is ugyanúgy leizzadnánk. Nem készültünk nehéz terepre, de meglepően meredek és sziklás a terep. Ez anno egy kőbánya volt, azért ilyen egyenesek a falak.
Ezután már csak Akihabarában nézelődünk, de majd az út végén lesz csak bevásárlás. Másnap irány a Fuji, először a lábánál lévő híres kilátás a Simojosida szélén fekvő Csúrei pagodából. Az idő szerencsére szép, szinte egy felhő sincs az égen, ezt jó ómennek tekintettük.
Simojosidából busz visz fel az ötödik állomásig, ez az indulási pont. Ez már kb. 2700 méteren van, a csúcs 3700 körül, úgyhogy élvezzük a hűvöst (itt még). A terep érdekes, eleinte aprószemű, fekete vulkanikus kőzet, majd inkább meredek sziklák, végül ezeknek keveréke, egyre kevesebb növényzettel. Szerencsére a szikláknál vannak kötelek kifeszítve a könnyebb mászáshoz, nem vészes az út fel. Csak öcsém lassú, de ezt majd lefele megbosszulja, az nekem nehezebb. A szállás kb. 300 méterrel a csúcs alatta van, ez a második legmagasabban lévő. Az idő sajnos nem sokkal előtte egyre rosszabb, teljesen felhős lesz, majd elkezd egyre erősebben esni. Még a legnagyobb eső előtt beérünk, de már folyik a vacsora (azért mi is kapunk). Ez nem túl jó előjel.
Én annyira fáradt vagyok, hogy már vacsora után nem sokkal alszok, bár nem teljesen jól. Hajnalban már kb. 2-kor kelnek emberek, mert kb. 2 óra a csúcs, és napfelkeltére érdemes felérni (egyesek szerint, én nem ragaszkodtam hozzá). Mi még nem kelünk, de napfelkeltekor kinézek az ablakon. Sajnos tiszta köd az egész. Én mennék fel, de öcsém azt mondja, menjünk le. Engem ez mélységesen elszomorít, nem szoktam feladni hegymászást, de vágül ez volt a jó döntés. Később sem lesz sokkal jobb az idő, a 2 méteres láthatóság maximum 50 méterre javul, de nyilván ez sem optimális a jó kilátáshoz. Lefele egy másik úton megyünk, keleti irányba (eredetileg a déli ösvényen terveztük, de ahhoz a csúcsra fel kellett volna menni, és a kráter szélén odaorientálni magunkat). Ez egyrészt a javasolt lefelemenet, másrészt onnan találtam vonatot (bár csak átszálással, és az átszálláskor még kell menni két pályaudvar között kb. 1,5 km-t). A lefele menet annyira nem feküdt nekem (illetve a térdemnek), hogy a végén már sokszor meg kell álni, de legalább nagyon szép erdős a vége.
A végén itt is elkezd esni, de van egy kis épület ahol megvárhatjuk a buszt. Ez nem sokkal később jön is, és elvisz Gotemba pályaudvarára. Itt a buszból lelépéskor a lábaim feladták a napot, azzal a lendülettel összeestem az aszfalton. Öcsém támogatásával közlekedtem tovább a nap során, a térdeim minden pillanatban újra össze akartak csuklatni. Gotembából normál vonattal Shimotogari állomásig mentünk, innen gyalog a város főútján a Misima állomásra, ahol csatlakoztunk a sinkanszenre. Ez a 1,5 km normál esetben semmi, ilyen térdekkel elég nehéz volt. A sinkanszennel irány Kjótó, odáig legalább van idő kipihenni magam, bár az sem volt teljesen elég. Már a pályaudvaron betekintést kapunk az ünnepségbe, amit öcsém már előre kinézett, de a részleteket nem teljesen tudtuk. Azt igen, hogy díszes fa "járműveken" fognak felvonulni, ezek makettjét tekinthettük meg a város térképén, illetve minden ilyen jármű által árult szuvenír ki volt állítva.
Kjótóra csak 3 nap jutott, a 10 évvel ezelőtti egy héttel szemben, ez Udzsival és Narával együtt a legfontosabb látnivalókra is épphogy csak elég. Első nap próbáltuk megtalálni a fesztivál előkészületeit, ezért elindultunk északra a vasúttól, közben persze célbavéve a történelmi látnivalókat. A Kósódzsi és a Nyisi Hongandzsi után elég sokat kellett menni és mellékutcákban kóvályogni, de találtunk építés alatt álló járműveket, ahol mindegyiknél egy kis tábla tájékoztat a történelmükről. Végül találtunk egy nagyobb koncentrációt is, ahol díszesebbek is voltak, itt már árultak szuvenírt is, és 1000 jenért fel is lehetett menni egyre a mellette lévő épületen keresztül egy hídon át.
Nemsokára elértük a volt sóguni palotát, a Nyidzsódzsót. Most sem lehet fényképezni belül, de most már nem érdekelt, sunnyogva fényképeztem.
Ebben az irányban van még, de oda már vonattal mentünk, Arasijama negyed és környéke. Meglepően nagy tömeg volt, bár elég híres az itteni bambuszerdő. Ebben van a Tenrjúdzsi, aminek egyik épületének plafonján van egy szép festett sárkány, itt már tényleg nem tudtam fényképezni, egy teremre azért jut őr. Azért a kert se rossz.
Öcsém tiltakozására (hegynek fel kellett gyalogolnunk, bár ez most épp nekem lehetett nehezebb az előző napiak után) még elmentünk az itteni kedvenc helyemhez, az Otagi nenbucudzsihez. Mire meglátogattuk azért ő is elismerte, hogy megérte.
Másnap irány a másik irány, először a sok toríjáról híres Fusimi Inari Taisha, majd innen északra a város legkoncentráltabban turistás Gion negyedében és környékén.
A Szandzsúszangendóban még most sem merek fényképezni. A nemzeti múzeum állandó kiállítása meg megint zárva felújítás miatt, 10 év alatt nem sikerült, vagy ez már új? Na mindegy, még egy ok, hogy még egyszer visszatérjek. Utána fel a dombon a híres Kijomizuderához. Öcsém szerint ez olyan mint a Sekiroban, szerintem inkább fordítva.
Innen északra nagyon kellemes, régies a negyed, bár tagadhatatlanul turistás. Itt lépten-nyomon templomokba lehet bukkanni, az egyik amit direkt célba vettünk, az a Kennyinydzsi, szintén sárkányos plafonnal, de itt legalább lehet fényképezni, és a templom többi része is hangulatos.
Szintén cél a Csiondzsi, de az nagyjából megkerülhetetlen, ahogy a szomszédos Jaszaka szentély hatalmas udvara is, ahonnan oda érkezünk. A Csiondzsi kapuja a legnagyobb ilyen kapu, és a harangja szintén a legnagyobb Japánban.
Végállomásunk a Heian szentély, ami 10 év óta felújításon ment keresztül.
Utolsó itteni nap reggelén még beszuszakoltam a legismertebb helyet mielőtt Udzsi és Nara felé vettük az irányt, ez az arany pagoda, a Kinkakudzsi.
Udzsiben ugyebár múltkor felújítás alatt volt a híres Bjódóin, ezt szerencsére be is fejezték. Konkrétan be nem megyünk, csak kívülről nézzük meg, mert az még plusz belépő és csak időre lehet, vezetve menni. Ennek még az lett volna a csúcsa ha még fényképezni sem lehet bent, ezt már nem kockáztattuk. A múzeumban amúgy is láttuk mi van benne, és kívülről is el lehet csípni részleteket.
Az idővel amúgy is spórolni kellett, mert még hátra volt Nara. Én már előre sejtettem, hogy mi lesz, az őzeknek melegük van, árnyékban hevernek, miközben turistahadak csesztetik őket. Ez be is jött. Ettől még a város szép, de a 38 fokban párolódó őzürülék nem javít rajta. A nagy buddhán kívül még van időnk elsétálni a Kaszuga Taisához is.
Közben megkérdeztük egyszer egy metróállomáson lévő információs pultnál, hogy végülis mikor vannak a felvonulások ezen a több hétnyi ünnepségen. Ott azt mondták, csak bizonyos napokon, például 17-én, amikor megyünk el, reggel. Mint később (már későn) megtudtuk, hogy ez így ebben a formában nem teljesen igaz, mert este is vannak valami bulik. Na mindegy, a 17-i reggelen azért még indulás előtt megjelentünk a felvonulás kezdeti helyszínén, ahol persze már fél 10-kor tömeg volt, 10-kor indul az egész. Látványos, ahogy ezeket a dolgokat viszik, régi stílusú ruhákba beöltözve, de sokáig nem bírtuk a hőséget, ami fel volt erősítve azáltal, hogy több ezer ember zsúfolódott az utcasarkon ahol álltunk.
Úgyhogy tovább Himedzsibe, ahol már a vonatról látszott, hogy befejezték a felújítását a várnak. Impozáns látvány így doboz nélkül, bár belülről sajnos nem annyira érdekes. Hazaérve legalább megvehettem legóból.
Himedzsiből egy jó hosszú vonatozás utazásunk legdélnyugatibb pontjára, Kumamotóba, kedvenc kastélyomhoz. Másnap reggel nyitásra megyünk, de sajnos csalódás a kastély állapota a 10 évvel ezelőttihez. Azóta volt egy hatalmas földrengés, és nagy károkat szenvedett az épület és a várfalak, ez látszik a képeken, és a gyönyörű aranyozott szobák helyett egy történelmi kiállítás volt. Az egész terület be se járható, csak irányított útvonalon, és még kosztümös előadás sem volt. Legalább hozzájárultunk a belépti díjjal a felújításhoz, ami azért úgy tűnik még el fog tartani egy darabig. Bíztató viszont, hogy most, bár nem történelemhű, a kastély aljában (ezt láttuk is) földrengésálló szerkezetet építettek.
Irány visszafele Hirosima, természetesen elsődlegesen Mijadzsima vízben álló toríjával. Legutóbb tényleg vízben állt, mert reggel voltam, most délután apály volt. Így viszont oda lehet menni a tövébe, ahol látszik, hogy egy fatörzs gyakorlatilag mindkét szára, nincs a vége legyalulva, csak lefestve. A városban még megnézzük a várat és az atomdómot. Illetve itt az is kiderül, hogy mennyivel bővebb a kínálat és mennyivel olcsóbb egy rendes szupermarket, ugyanis most is és 10 évvel ezelőtt is leginkább kombinyikben vásároltam, mert azok mindenhol ott vannak, most viszont a pályaudvar melletti szállásunkkal szemben volt egy rendes szupermarket
Megint egy hosszú út Kamakurába. A nagy buddhába most nem lehet bemenni a hőség miatt.
A végére akartam hagyni Nyikkót, mert ez után már minden gagyi lett volna, ezért most hagyjuk el más irányba a fővárost. A bejárat utáni piros templomot is felújították, de nem megyünk be, mert nem vettük észre, hogy ehhez kombinált jegyet is válthattunk volna, de visszafele külön már nem akarjuk. Kívülről se rossz, és a nyitott ajtókon benézve nem tűnt nagy veszteségnek ha ezt kihagyjuk.
Azért ebben az irányban volt még Szendai, ahol legutóbb valamiért kihagytam a nagy Kannon szobrot. Hát nem mondom hogy kötelező látnivaló. Eleve elég távol van egy ritkán járó busszal. Ezt meg is kellett kérdeznünk melyik megy oda, mert a pályaudvarról indul kb. minden busz, ami egy közepes indiai város intercity buszpályaudvarát simán veri méretben. A szobor és környéke kicsit lepukkant, közben elered az eső és elég felhős az idő, szóval nem biztató az egész. Végül ha már eljöttünk ide, felmegyünk. Egy rövid földszinti szoborszint után lift visz fel a legfelső emeletre, innen lehet gyalog lemenni. A kilátás kifele tényleg nem jó, belül viszont eléggé, sőt öcsémnek tériszonykeltő. Minden szinten buddhista és hindu szobrok. Persze a Date család mauzóleumát is meglátogatjuk.
Úgy döntök még van időnk a szintén egyik kedvenc helyemre, Hiraizumire, bár ebben megoszlottak a vélemények. Télen persze ez is jobb, már csak ezért is, mert akkor majdnem egyedül lehettem, most azért elég sokan voltak.
Még egy kicsit visszatérünk Tókjóba, nem csak szuveníreket vásárolni (bár ez jelentős projekt volt, elmentünk egy ukijoe nyomdába is), hátra volt még egy templom amit öcsém nézett ki: innen ered az integetős macska.
Illetve legutóbb pont zárva voltak Uenoban a múzeumok, ezt bepótoljuk, öcsém kedvéért a nemzeti múzeumot, az én kedvemért a nyugati művészetek múzeumát, amit múltkor nem láttam. Ebben meglepően nagy nevek vannak, bár nem a legjobb műveik. Monetból például meglepően sok, egész szobák.
Ennyi volt ez alkalommal Japán, azért még a Haneda reptér is szolgál meglepetéssel.
