Wednesday, December 25, 2024

I would walk 170 miles

 Idén végre elszántam magam, hogy mivel májusban, ami ideális lenne sosem fogok ráérni, ezért júliusban mentem Skóciába túrázni. A terv már régóta megvolt. A két leghíresebb hosszú távú gyalogút, a West Highland Way és a Great Glen Way, amik Fort Williamnél találkoznak, ahol Nagy Britannia legmagasabb hegye, a Ben Nevis is van, ezért az is tervben volt. Meg ha már ott vagyok, a két legnagyobb város, Glasgow és Edinburgh. Érkezés Glasgowba. A szállásfoglalásnál ingyen hozzámvágtak egy taxiutat a hotelbe, ami nekem gyanús volt, de szerencsére rendben ment, leszámítva azt, hogy kicsit nehéz volt kideríteni, hol is vesz fel a taxi. A reptéri infopultnál nem tudták, de azt tippelték, hogy a szemközti parkolóházban. Na jó, de az egy kicsit nagy. Volt egy telefonszámom, ez egy központi szám volt, ahol egy géphang elmondta, ki és milyen kocsival fog felvenni. Ebből a gépiesség miatt gyakorlatilag csak a kocsi színét értettem meg. Szerencsére volt egy opció, hogy kapcsolják a sofőrt, vele nagy nehezen egyeztettem hova menjem pontosan, és onnan már ment a dolog. A hotel a pályaudvar közvetlen szomszédságában volt, a belvárosban. Késő déltután érkeztem, és mivel szombat volt, minden glasgow-i kötelességének érezte, hogy egy pubban leigya magát a sárga földig, lehetőleg karaokézva közben. Nekem első dolgom volt Skócia egyik nemzeti italát a kettő közül megkóstolni. Azt amit itthon nem lehet kapni, az Irn Bru-t. Nem is kár, hogy nem lehet, mert borzalmas, tutti frutti ízű 6 tonna cukkorral. Még egy kis üveggel sem tudtam meginni. Egy kicsit még cirkáltam és betértem egy chippiebe, ahol kiderült, hogy a pénzem nagy része már nem érvényes, váltsam be bankban. Remek, de másnap vasárnap, utána megyek a vadonba, mikor lesz nekem erre lehetőségem? Utána fokozatosan kiderül, hogy gyakorlatilag felesleges készpénzzel járni Skóciában, van ahol nem is lehet fizetni vele, csak kártyával. Az aprópénz címleteit meg amúgy is könnyű keverni, nagyon pici rajta a szám. A város épületei olyanok mintha a századfordulón lennénk.













Másnap teljes napomat Glasgow felderítésére szánom. Gyorsan kiderül milyen időre számíthatok. Gyorsan változóra, először süt a nap, aztán esik az eső, és ezt sűrűn váltogatja. Első célom a katedrális volt, de információmmal ellentéten nem nyílik 9:30-kor, ezért átvágtam a város másik felébe a múzeumokhoz, a Kelvingrove és a Hunterian épületeibe. Ez sem 10-kor, hanem 11-kor nyit. Ami furcsa volt, hogy ugyanaz a szobor mindkettőben megvolt. A Hunterianben megkérdeztem miért van ez, de a teremőr nem tudta, ahogy azt sem, hogy a Metropolis gépnőjével való hasonlóság a véletlen műve-e. Később utánanéztem, még van belőle több is, Edinburghben majd látom is az egyiket. Ebéd sunday roast, ha már vasárnap van. Vissza a katedrálisba, ahol az volt érdekes számomra, hogy az ólomöveg ablakok különböző regimentek (hadosztály?) szimbólumai, nevei díszítették, ahogy a sírok jó része is katonai volt. Mivel még volt időm és a nap is kisütött közben, felmentem a katedrális mögötti Necropolisba is.

















































Hazafele még átveszem a rendelésem a túrázáshoz. Az egyik a midge-ek elleni spray. Azért lett volna ideális május, mert akkor kevés van még ebből a bogárból, ami nyéron viszont állítólag borzasztó tud lenni, szétcsíp, és olyan sok van, hogy felhőkben mozognak. Na ebből később nem láttam semmit, úgyhogy vagy ennyire hatásos a spray, vagy kicsit túloznak a skótok. A másik dolog amit átvettem egy kis összecsukható kézi ásó. Skóciában törvény biztosítja, hogy bárhol táborozhatunk, ha az nem magánterület. Van még egy pár kitétel, például az is, hogy az ürülékünket ássuk el, ezért kellet a kis ásó. A leírás szerint legalább 40 centire kéne ásni, én később örültem ha annyira le tudtam ásni, hogy befedjem földdel a terméket. Ezt szerencsére csak háromszor kellett kipróbálnom, máskor volt más lehetőség (hogy milyen, az még később érdekes lesz, de ne ugorjunk előre). Reggel irány a pályaudvar, veszek jegyet a túra hivatalos kezdetéhez, Milngavie-ba. Keresem a kiírást, honnan indul oda a vonat, de nem találom. Mire megkérdezem egy helyi mávostól, kiderül, hogy hogy is kéne ejteni ezt a települést: mógáj. A faluban egy szép nagy kapu jelzi a túra kezdetét, a két oldalán lévő Greggs és Spar szolgáltatja a reggelimet és a további napok tartós élelmiszerét. Először is megkóstolom a hírhedt Greggs sausage rollt, hát tényleg elég borzalom. A Sparban viszont legalább olyan jó cheddart veszek, amit itthon nehezen kapni, ha egyáltalán. A West Highland Way hivatalosan 7 napos, meghatározott szakaszokkal. Én ettől kicsit el akartam térni már az elején, mivel vannak olyan szakaszok, ami nemzeti park, ezért ott nem lehet sátorozni, csak kempingben, másrészt úgy gondoltam, hogy az eleje egyrészt elég lapos, másrészt még friss leszek, ezért akkor kéne kilépni. Ez az első napon még jól is működik. A hivatalos vége a napnak Drymen. Én ide már dél körül elérek, de a célom Conic Hill, ami Balmaha fölött van, ahol a nemzeti park kezdődik. A nap eleje elég unalmas és lapos, de hamarosan jobb lesz a táj. Az egyik legjobb tájat a kinézett sátorhelyemről láthatom a Conic Hill keleti oldalában. Megtetszett a hely, mert elég lapos volt, tűzhely nyomokkal, és egy patak mellett volt. Két dologgal nem számoltam. Az egyik, hogy teljesen védtelen a hely széllel szemben, ami érkezéskor még nem volt érdekes, de reggel emiatt szétfagytam és kicsit nehezebb volt a sátrat felszedni. A másik, hogy a birkák szabadon járkálnak azon a részen. Ez már korábban kiderült, amikor a sátorból kinézve szembenéztem eggyel. Úgyhogy bégetés hangjára kellett elaludnom.














Másnap reggel nagyon korán kelek, ahogy később is, gyakorlatilag napfelkeltekor. Elindulva nem sokkal később látok sátrakat egy sokkal védettebb helyen, na mondom magamban, itt kellett volna sátrazni (bár már több hely nem nagyon volt ott, de nem tudom a többiek mikor érkeztek). A Conic Hill túloldálról is nagyon jó a kilátás a Loch Lomondra, csak az idő nem olyan szép, mint előző nap délután. Az út eleinte még emberes, de hamarosan az egész túra legrosszabjává változik. Teljesen sziklás, át kell mászni nagy sziklákon, sok kis fel-le, fel-le mászás. Fárasztó és lassú. A nemzeti park vége után nem sokkal elkezd esni az eső, szerencsére egy olyan helyen, ahol tudok sátrat verni, ezért rekord sebességgel felállítom, még mielőtt igazán rékezdene. Jó döntés volt, nagyon rákezd az eső, és sokáig el sem áll. Ezért nem haladok jól, de a nemzeti parkon legalább túljutok.









Harmadnap utolér a hivatalos tempó, ekkor Inverarnan a végcél, itt van egy kemping, amit megengedek magamnak, nem árt egy zuhany. Van rendes pub is, rendes sörrel. Belépve rögtön magyar beszédet hallok, na még itt is, gondolom. Gondoltam megvárom, hogy befejezi megrökönyédesemtől, de zavartalanul folytatja, mivel nő. Na jó, akkor nem köszönök.










Negyedik nap vége hivatalosan Tyndrum. Ezt már ebédre elérem, legalább van meleg étel, és feltöltöm készleteimet egy boltban. De még megyek amíg tudok, egyrészt mert városban nem lehet táborozni, másrészt időm is van, és sosem árt előrébb lenni a tervnél. Viszont sajnos nem találok jó sátorozóhelyet ott ahol terveztem (és a térkép is jelezte, de nem volt), ezért kicsit többet megyek mint terveztem. A hely amit találok nem ideális, pont az út mellett van, és pont akkora, amire éppen fel tudom verni a sátrat. De legalább van, és a táj is szép, a Beinn Dorain aljában. Egy másik túrázó meg is jegyzi a társának, hogy milyen jó helyet találtam. Másnap reggel viszont itt is kiderül, hogy csak párszáz méterrel tovább volt egy még jobb hely.











Az ötödik nap jönnek az igazán szép tájak, széles glenek, egy szép fennsík, és érkezés a Glencoe elejére, Kingshouseba. Ez gyakorlatilegy egy hotel, viszont a mellette lévő patak túloldala ideális hely sátorozásra, rengeteg hellyel, sok sátor van estére. Lehet enni és inni is a hotel pubjában, remek. Ami nem remek, hogy egész éjjel valami buli van a hotelben, amitől kb. 2 órát ha tudok aludni.
























Így is korán indulok, még senki sincs ébren, csak a szarvasok. Kárpótol a kialvatlanságért a fantasztikus táj, először fel a hegyre a Devil's Staircase-en, majd a hegy oldalában. Érkezés viszonylag korán Kinlochlevenbe, a hatodik nap hivatalos végére. Itt úgy találok egy sátorhelyet, hogy valaki éppen szedi fel a sátrát, én meglátom a fák mögött, és megvárom amíg befejezi, gondolom az biztos jó. És tényleg, a városon pont túl, még gyalogtávon belül. Annak is megörültem, hogy a városban találtam egy nyilvános WC-t. Ekkor még nem kellett használnom, de ébredés után azonnal.




















Kicsit távol volt a sátortól, nagyon reméltem hogy elérem. Elértem, de zárva volt. Mi a francért zárnak be egy nyilvános WC-t? Már annyira kellett, hogy nem volt időm keresni más helyet, ott mellette leraktam ajándékomat, hátha tanulnak belőle. Angolosan távozok Fort Bill felé. Ez is egy nagyon szép szakasz egy jó kis völggyel, ahol a Glencoe mellett a másik legnépszerűbb fotótéma a romos bothy. Az út végefelé már jól látszik Ben Nevis, Fort Billbe való érkezésig majdnem végig látszik is. Ekkor még az idő is jó, aznap kellett volna megmászni, de persze arra már nincs idő. A városban viszonlyag nehezen találok szállást, egyrészt nem nagyon van, másrészt drágább mint Glasgowban, ami nekem fura. Ezért még mielőtt találnék, elérem a WHW hivatalos végét egy kis szoborral, felette a nagyon jó pizzát felszolgáló microbrewery, bár ezt csak akkor próbálom már ki, amikor egy sarokkal arébb már elfogadok egy szállást.














Nos, ez a hét eléggé megviselte a talpam, tele van hólyagokkal. Ezért nem vagyok benne biztos, hogy bevállaljam a Ben Nevist, úgy döntök, csak akkor megyek, ha teljesen tiszta az ég. Nem volt eléggé az, ezért inkább pihenőnapot tartok. Első és egyetlen full Scottish breakfast-em reggelire, ami brutális mennyiség. Estére viszont még a maradék út is veszélybe kerül, mert elindul a hasmenés. Reggel 9-kor nyit a gyógyszertár, onnantól kicsekkolásig próbálom kúrálni magam, remélem jobb lesz. Nem érzem jól magam teljesen, de úgy érzem közben megjavul, ezért elindulok. Nem húzom sokáig, néhány kilométer után megint rámjön. Ez így nem tartható, vissza a városba. Először az útba eső kórházban próbálkozom, de onnan elhajtanak, menjek gyógyszertárba. Kösz, ott már voltam. A gyógyszertárba visszatérve kérek még segítséget, mondván hogy már beszedtem az egész adag gyógyszert, de nem segített. Kicsit indignáltan közli, hogy ilyen gyorsan nem fog hatni, hidratáljak, holnapra jobb lesz. Megadja egy orvos telefonszámát, de azt mondja csak akkor hívjam ha nem javul holnapra. Jó, irány egy másik hotel, ahol hidratálok, átalszom az egész délutánt, akkorra már valamivel jobb, reggelre meg már teljesen. Így vesztettem egy napot a tervemhez képest. Most az volt a kérdés, hogy menjek-e gyorsabban, hogy legyen egy teljes napom Edinburghben a fél napokon kívül. Úgy döntök igen, mert ez az út nem olyan meredek, de ez még így is napi 30 km-t jelent 4 napig. A Great Glen Way azt a kontinentális törést követi, ami mentén van Loch Lochy és Loch Ness. Ezek és csatornák kötik össze vízi úton Fort Williamet Inverness-szel a törés észak-keleti végén. Az út elején ezért a csatornát kell követni, a táj kevésbé érdekes. A harmincadik kilométert elérve egy nem épp ideális helyet találok, de legalább van. Egyedül itt zavartak a bogarak, mert ez egy jobban benőtt terület volt, de szerintem ezek sem midge-ek voltak.









Másnap a tervezett 30 km végefelé van Fort Augustus, a Loch Ness déli felén lévő város. Sátorhely a város felett nem sokkal egy erdős részen. A városban még feltöltekezek, és láthatom milyen itt a tömegturizmus. Buszokkal hozzák az embereket, tessék, itt a Loch Ness. Látványra itt nem sok a loch, de tényleg az és van szendvics a Sparban.




Harmadik nap választhattam, hogy a Loch Ness oldalában lévő két útvonal közül melyiket válasszam, a felsőt vagy az alsót. Rosszul választok, bár ki tudja milyen volt a másik. Azért rossz a választás, mert egyrészt a jobbnak remélt kilátásból semmi sem valósul meg, mert az orromig sem látok a ködben, másrészt a dér vagy az eső miatt az aljnövényzet tiszta víz, belóg az ösvényre, és az összes az én bakancsomon köt ki. Ezért mire felérek a hegygerincre, cuppogok. Pont miután reggel friss zoknikat vettem fel. Egy helyen, amikor kb. 5 percre ki lehet látni, miután kifényképeztem magam, lecserélem újra a zoknikat, és zacskót is húzok rá a biztonság kedvéért. később szerencsére kitisztul az ég, és csodálatos a látvány a lochra egy csúcsról, majd később lefele ereszkedve. Nap végére totálisan kikészülve újra egy kempingben, plusz egy pubban kezelem magam. A három napnyi 30 km kidörzsölte a combjaim belsejét, de már csak egy nap van hátra, és itt legalább lemoshattam.






Ez mondjuk annyira nem segített azon, hogy másnap Invernessbe érkezbe vörösesbarna volt a boxerem a vértől. Az utolsó szakasz már nem is annyira érdekes, sokszor erdőben vagy autóút mellett halad. Az elején azért találkozok egy fura szerzettel, aki egy bicikli/csónak hibridben kel át Skócián, és korábban olvastam róla online. Megkérdezi hogy milyen a terep, mondom innentől főleg lefele, de nem vészes. Mivel nekem addig tartott nagyjából az egész nap összes emelkedője, hogy jól leizzadjak, onnantól elég lapos. Ahogy a Belga mondta, itt a gyaloglás vége, összesen kb. 274 km. Inverness kellemes kis hely lehet, ha éppen nem zuhog az eső is nincs hideg, de sajnos az volt. Azért legalább jókat ettem és ittam itt is, például a nemzeti édességet, cranachant, és a hotelem melletti nemrég nyílt új lepárlóban és sörfőzdében, a Uilebheist-ben.










Már csak Edinburgh van. Itt a legdrágábbak a hotelek, ezért egy nyáron hotelnek használt kollégiumban szállok meg. Érkezés a város közepi Waverly állomásra, ahol már kilépéskor arcon üt a legmonumentálisabb épület.

Nem mondom hogy Edinburgh ne lenne szép, de nagyon turistás, Glasgow valahogy barátságosabb. Gyakorlatilag minden látnivaló a Royal Mile-on van. Keletről indulva a Holyroodhouse, mögötte a Salisbury Crags meredek sziklája, Robbie Burns emléműve, a régi parlament, Calton Hill, ahonnan a jó kilátás van a városra (még a Forth Bridge is látszik), Scott emlékműve, a múzeumok, majd a vár, aljában Wojtek szobrával, a túloldalán pedig a St. Giles katedrális. Ez utóbbi előtt valami filmforgatásnak kinéző tömeg volt turbánokban. Mondom magamban, mi van itt, forgatják a Son of Sardaar 2-t? Másnap reggel megy a rádió a reggelizőhelyen, ahol haggis-es bagelt eszek, és mondják, hogy forgatják a városban a Son of Sardaar 2-t. Így jöjjön be a lottóötös is.