This is why we can't have nice things

Kínába átérve sokminden megváltozott. Éreztem, hogy visszatértem Ázsiába, a kaotikus közlekedés, a szemét, a zsúfoltság és az általános nemtörődömség földjére. A pottyantós wc-re már az oroszoknál visszaszokhattam. Azért itt a határon még sok az orosz hatás, cirill feliratok, mindenki orosznak néz és oroszul szól hozzám. A kaja azonnak javult, ezek itt fűszereket is használnak, hé! A japántudásom azonban édeskevés a menüről való rendeléshez, ezért a mások kajájára történő mutogatás régi, jól bevált technikáját gyakran alkalmazom, meg a képes menünek is örülök, ami főleg a muszlim kajáldákban van, amik olcsók is és általában kis leves is jár a kajához. Az árak egyébként is jóval alacsonyabbak (kivéve a beléptidíjak, de ezt csak később fedezem fel). Négy nagyobb különbséget találok Kína és Ázsia más részei között, ezek majdnem mind idegesítők. Az egyik a folyamatos köpködés. Ez máshol is van, de nem ennyire. A második a folyamatos dohányzás. Mindenki cigizik, valószínűleg rigóval a szájban születnek a kínaiak, és egyáltalán nincsenek tekintettel másokra (mint ahogy másban sem). Harmadik a brutális hangerő. Nem a dudálás, mert abban kezdők Indiához képest. Ezért sem értem, miért kell folyamatosan ordibálva beszélni, mert az utcák nem olyan hangosak. Illetve lennének, kínaiak nélkül. Valószínűleg mindenki nagyothalló. A negyedik a legkevésbé zavaró, inkább vicces sajátosság, amit sehol máshol nem láttam, a középen kivágott gyereknadrág. Hogy ne kelljen anyagcseréhez letolni a nacit. Nem tudom, hogy mi van a nem szobatisztákkal, remélem azokra még nem adnak ilyet, mert akkor minden ölben tartott gyerek egy időzített bomba. Más országok vagy kulturáltabbak ennél, vagy még nadrágra se telik és úgy szarnak az utcán. Piacot is találok a határváros Suifenhében, ahol sokkal változatosabb és olcsóbb a gyümölcsfelhozatal. Nagy az ország, sokféle klíma, mindenféle dolog megterem, az "ázsiai" és "európai" gyümölcsök is. Őszi- és sárgabarack, cseresznye, szilva mellett licsi, mangó, mangosteen, banán... csak a jackfruitot hiányolom, és a mango sem a legjobb, és viszonylag drága és túl sárga. Talán majd délen. Suifenhében nem szándékozom a szükségesnél több időt tölteni, habár a városba menet jól néz ki egy templomcsoport a domboldalon. Csak a vonat indulásáig maradok, de az sem kevés idő, mert éjszakai vonat, 9 óra Harbinba. Várakozásom nagy része egy közeli kis parkban telik, ahol rögtön szembesülök a kínaiak egy egyedi szokásával. Elsőre nem értettem, hogy miért lesznek egyre többen a parkban, ráadásul sokan ugyanolyan színű ruhában. Aztán elkezdtek körbe-körbe menetelni és kart lóbálni egyszerre zenére. Még most sem értem, hogy ez mire jó. Ez ugyan este volt, de ezt reggel is szokták parkokban csinálni, ilyenkor ellepik az emberek a parkokat, menetelnek, taicsiznak, tollaslabdáznak, hátrafele sétálnak, magukat ütögetik, szóval diliházhoz teljesen normális dolgokat. Borzasztóan unalmas lehet.

És persze ide is, ahogy mindenhova és mindig, viszik magukkal az átlátszó termoszt, harmadrészt teával és egyéb gazokkal megtöltve, mert kínai anélkül nem megy sehova, főleg vonatozni nem. Vonatra eleve csak egy heti élelemmel szállnak, menjenek akármilyen távolságra. Egy nagy zsáknyi instant tészta, fóliás kolbász/tofu/csirkecomb/csirkeláb/tojás/kacsanyelv/felismerhetetlen alkatrész és rágcsák, főleg szotyi. Még egy elengedhetetlen kelléke egy kínainak a folyamatosan hordozható töltőhöz csatolt okostelefon, ami ezzel csak hordozhatóságát veszti el. Az éjszakai vonat kevéssé szórakoztató, főleg hogy már csak ülőhelyet kapok. Olyan rossz nem lehet, gondolom (meg ekkor még sietek). De lehet. Sokat nem alszok. Harbinban aztán sokáig keresek szállást, de végül sikerrel járok, köszönhetően japántudásomnak. A szállásoknak sokféle elnevezése van Kínában, de ezek nagy része japánul is hasonló, legalábbis hasonló elemeket is tartalmaz (kivéve egyet, de arra tapasztalatból rájöttem). Bár a japánnal már első próbálkozásnál felsültem, amikor Suifenhében a pályaudvart kerestem, majd egy táblán láttam angollal együtt kiírva. Teljesen más, három jel az egy japánnal szemben, de könnyen megjegyezhető és a későbbiekben az egyik legfontosabb. Bár kiejteni a mai napig nem tudom hogy kell, csak leírom nekik. Szóval szállás megvan, és baromi olcsó, 20 yuan. Gondoltam ekkor. Városnézésből visszatérve azonban a gyezsurnaja közli google translate-tel (ill. valami mással, mert a google nem működik Kínában), hogy én itt nem lakhatok, merthogy a rendőrség. Meghogy külföldi vagyok. Ez még sajnos később is sokszor fel fog merülni, ezért is utáltam meg annyira Kínát, nehéz szállást találni, mert külföldiek csak bizonyos, rendőrség által regisztrált szállásokon lakhatnak (amik persze drágábbak, de hát ez ilyen pénzsóvár népség). Az utcán azért van még jópár hely, az egyikben befogadnak, bár szerintem azok sem regisztráltak. Így is csak 40 yuan a szoba, ami még mindig jó, főleg hogy később simán 80-ig elmegyek (mondjuk az jobb is), és a legolcsóbb amit találok is csak 30 volt. Harbinban is sok még az orosz hatás (és az orosz turista), az egyik fő nevezetesség is egy ortodox templom. Ami viszont ki van belezve és fényképkiállítás van benne. Erről persze nem világosítanak fel előre. A belvárosban meg van sok megmaradt orosz stílusú ház. Vannak azért kínai templomok is, meg egy magas torony, de ennek sokallom a beléptidíját.

Harbinból szerettem volna egy hegyet meglátogatni az észak-koreai határon, de még egy ilyen éjszakai vonatozásra nem volt erőm, a nappali meg későn érkezett volna, ráadásul a Konfuciusz templom másnap reggelre tolódott, mert szerdán nincs nyitva, tehát még le is késtem volna a vonatot. És május vége volt, míg a LP azt írja, hogy júliusig be van fagyva az út a hegyen. Bár ezt nehezen hittem, tekintve hogy Harbinban baromi meleg volt, de nem kockáztattam legalább két napot és éjszakai vonatozást a bizonytalanért. Helyette inkább a könnyebben elérhető és biztos Shenyang, a mandzsu uralkodók egykori székhelye. Itt megtanulom a kínai módit a számok kézzel mutogatására. Elsőként azt, hogy ami nálunk 2, az itt 8, mert a szállásadóval egy kis félreértésbe keveredek az árat illetően. A többit egy cseresznyeárus mutogatja el passzióból. Igen, nagyon metál a cseresznye... ja hogy 6 yuan, oké. A kettes az angol kettes, a hármas a körbefogott hüvelyk- és mutatóujjtól elálló három másik ujj, a hét az összefogott hüvelyk-, mutató-, és középsőujj, a kilences meg egy begörcsölt mutatóujj. Oké, megvan, de miért kell mindent egy kézen? Bár egy arab tolvajnak hasznos lehet... Eszek este az utcán egy kis pálcás vacsit is, ahol van kacsa (vagy csirke) embrió is, itt sokkal kifejlettebb állapotban, mint amit a Fülöp-szigeteken ettem, már inkább csirke-, mint tojásízzel. Shenyangban a mandzsu uralkodásból főleg az uralkodói sírok maradtak. Nem kis sírkövek, ezek nem aprózták el, több épület, fallal, kerttel (vagy inkább már parkkal), sírdombbal. Van még egy palota is, ez viszont jól körbeépítve a város közepén.

Következő rövid megálló Liaoyang. Szép pagoda és templom egy jó nagy ülő Buddhával. A pagoda ingyenes, pedig Kínában szinte semmi sem az, mindent jól körülvesznek és pénzt szednek. A templom viszont nem.

Irány tovább Dalian a tengerparton. Véletlenül gyorsvonattal, pedig ráérek, csak a jegyvétel után tűnik fel, hogy drágább volt. Később rájövök a vonatok kódolására. Dalianban is elég nagy az orosz befolyás maradványa, háborúztak rendesen a helyi kikötőért, amit akkor még Port Arthurnek hívtak.

Hajókázás az öböl túloldalára Yantaiba. Ez nekem csak kikötő (bár elég nagynak és modernnek tűnt a hajóról, egy felhőkarcoló oldalán folyamatosan váltakozó fények), másnap tovább Penglaiba és Nanshan érintésével Qingdaoba. Penglai is a tengerparton van, ahogy a nevezetességei is, amik közül csak egyet nézek meg belülről is. Itt kezdenek számomra bedurvulni a beléptidíjak. A tengerre épült templom, amit meglátogatok 80 yuan (Shenyangban 40 volt egy mauzóleum és 60 a palota), és kívülről jobb. A másik kettő helyre be sem megyek (nem is voltak mondjuk tervbevéve, csak megláttam őket), az még 200 yuan lett volna összesen, és látatlanul is tudom, hogy jobban néznek ki kívülről, mint belülről.

Tovább Nanshanba, ahol ugyan a hatalmas Buddhát már a (nehezen megtalált) bejárattól látom, és 120 yuanba kerül, de bemegyek. Nos, nem csak a szobor van, hanem körös-körül templomok, és közelebbről sokkal jobb a szobor is, de azért egy kicsit túlzás az ár. Mint ahogy a legtöbb belépő Kínában. A későbbiekben nem fogom mindenhol megjegyezni, hogy milyen drága a belépő, csak ha még Kínához képest is.

Qingdao a söréről híres Kínában, merthogy német gyarmat volt (több magyarázat azt hiszem nem szükséges), de a sör itt is ugyanolyan szar, csak csapolt és még olcsóbb. A városban sok szép park van, de a legjobb a várostól keletre fekvő Laoshan. Ez egy hegy (a shan hegyet jelent, még egynéhányszor elő fog fordulni). A belépőért itt legalább jár közlekedés is, buszmegállók vannak a látnivalóknál. Gyalogolni azért lehet, sőt kell, de ez előrevetíti a kínai hegyeket a későbbiekben is. Vagyis hogy nem elég megmászni egy hegyet, hanem körbe lehet menni a tetején (itt inkább az aljában).

Mindjárt a következő hegyen is, ami Taishan. A városból elvileg busz vinne a hegy lábához, de azt kamuzzák hogy nincs. Szerencsére egy szintén hegyet mászni készülő kínai pár magukhoz vesz a taxizáshoz. Velük is megyek egy ideig, de nekem túl lassúk szegények, úgyhogy búcsú és rakétabegyújtás. Az otthoni tunyulás szerencsére nem nagyon lustította el lábaimat. A combjaim mint Jean-Claude Killyé (a karjaim viszont még mindig Miki egér).

Ezután jött a főváros. Engedtessék meg, hogy az új átírásokat alkalmazzam a városneveknél (mégha az néha teljesen logikátlan, de ebben az esetben pont hogy jó), úgyhogy innentől ez Beijing. Meglepő módon itt a belépők kínai szinten olcsók (minden más viszont drágábbl. A Tiltott Város pl. 60 yuan, amennyit máshol egy közepes templomért nem szégyellnek leakasztani. Amúgy jó is, nemcsak olcsó, de a legjobb a tőle északra fekvő parkban lévő dombtetőről, ahova 2 yuan a beugró. Főleg jó lenne, ha a nap is sütne. Eleinte még süt is, de egyszer csak iszonyatos zápor lett. Legalább kevesebb lesz az ember. Ha már esik, akkor elbújok két kiállítási teremben, az egyikben csak órák vannak (ne hamis Rolexekre gondoljunk), a másikban mindenfélék.

Még északabbra van (mint sok más kínai városban) a dob- és a harangtorony. A dobosba pont előadásra érkezek véletlenül. Nem tudom lent az utcán lehet-e hallani a forgalomtól, de bent elég hangos volt.

Innen nyugatra van egy szép park is, tóval, templomokkal, sztúpával, ami kell. Van persze még jópár park és kert a városban.

Ha úgy vesszük, a Nyári Palota is ide tartozik, bár ez főleg a domboldali hatalmas templomról ismert, de jó nagy parkja van.

Van a közelben egy másik is, fantáziadúsan Régi Nyári Palota néven. Ez aztán tényleg főleg kert, leginkább a palota romjai maradtak meg, ami európai stílusú volt.

Egy másik szimbóluma a városnak a Mennyei Templom, ez a szép nagy kerek épület, ami legalább eltér a sablon kínai templomoktól. De szép is. Persze ez is parkkal és egyebekkel körülvéve. Egyébként is szeretnek mindent körülvenni a kínaiak, mert akkor lehet belépődíjat szedni. Ha túl magas valami, akkor legfeljebb távolabb van a bejárat és fákkal ültetik körbe. Van itt gógyi.

Nade a legnagyobb jelképe az országnak, ami a címerben is benne van, a Nagy Fal. Kínaiul ugyan Hosszú, ami jobban meg is felel a valóságnak, mert se nem túl széles, se nem túl magas városfalakhoz képest. Mongol lovasok ellen mondjuk egy sövénynél magasabb akármi is elég, nem fogják szétágyúzni. A falat a legturistásabb részen, Badalingnél láttam, ahol anno híres látogatása alatt Richard Milhous Nixon is. Próbáltam máshol is, de a leírtakkal ellentétben nem volt oda busz. Sebaj, Badaling is elég jó. A táj fal nélkül is elég jó, dombos. Ami viszont azt jelenti, hogy a fal is föl-le megy, néhol brutálisan meredeken. Az emelkedők miatt néz ki viszont olyan jól a fal, ahogy kanyarog a dombokon. A bejárható szakasz azért nem olyan hosszú, oda-visszaúttal egy délelőttömbe telt.

A másik nemzeti jelkép a címeren a Tiananmen kapu. Ez az amin Mao képe lóg, e mögött van a Tiltott Város (na jó, még egy kapun még át kell menni, de az a bejárati). A másik oldalon meg a hatalmas Tiananmen tér. Az az ominózus. Jó nagy, de nem látszik olyan nagynak a beépítések miatt. Főleg Mao mauzóleuma vágja ketté, de a mögött is van még két hatalmas kapu, amik valaha szintén városfalakhoz tartoztak, csakhát ez egy ilyen turbulens terület, nem maradt meg minden (a kapuk is rekonstrukciók). Mao megtekintésével megvan a Grand Slam, Ho Chi Minh és Lenin után; Kobáról vagy 50 évvel lemaradtam. Mao nem olyan kisimult arcú mint társai, nagyon fájdalmas képet vág. A teret még két illisztris épület határolja, a Nemzeti Múzeum, és a Nép Nagy Csarnoka (vagy mi a fenéje, ezeket mind angolból fordítom az útikönyvből, úgy is elég hülyén hangzik; lényeg az, hogy ez a parlament). A múzeum meglepő módon ingyenes, és ami ezután még meglepőbb, hogy jó is. A kedvencem a kínai pártfőtitkároknak adott külföldi ajándékok terme. A másik már pénzes, de nem sok, és érdekes. A saigoni palotára hasonlít, komcsi pompa, de itt jobb.

Mi maradt még? Egy tibeti buddhista templom óriási faszoborral, katonai múzeum, ami épp felújítás alatt van, ezért totál ki van belezve, de az udvarán legalább ingyenes kiállítás van járművekből, és a távoli Marco Polo híd, ami az 1937-es incidensről lett híres, amivel kezdetét vette a háború Kína és Japán között. Persze ez is el van kerítve hogy lehessen pénzt szedni.

Beijingből még egy kicsit vissza kelet felé mentem Chengdébe. Itt van a császárok nyári palotája, emellett sok buddhista templom. A palota teljesen unalmas, és még drága is. Hatalmas kertje valamivel érdekesebb, de igazán a templomok jók. Ezek leginkább tibeti stílusúak, az egyik úgy is néz ki, mint a lhasai Potala palota. Van egy kerek pavilon is egy másikban, ami a beijingi Mennyei Templomra hasonlít, csak kék helyett sárga cserép fedi a tetőt. A templomok szép környezetben vannak, többnyire lakott területen kívül, festői dombokon.

Mindettől távol van egy szikla a tetején két pagodával. Reggel mentem oda, ezért elég ködös volt az idő, de ennyi is elég volt. A fene akarta még 50 yuanért fel is mászni.

Ezután Beijing érintésével egy korábbi főváros, Datong jött. Fénykorában készült a város fő nevezetessége, a buddhista barlangtemplomok. Az indiaiakhoz képest itt inkább a Buddhák méretére mentek rá.

Vannak persze templomok is, ezek már a történelmi városfalon belül, amit meg lehet mászni. A fal tetején egy pagoda is van a tornyok mellett, eléggé egyedi módon. A bejárat van ahol csak egy kapu, de van ahol négy rétegnyi, négy kapuval és toronnyal. A falakról jól látszanak a templomok. Ezeken kívül van egy fal kerámia sárkányokkal (mint a Tiltott Városban) és az obligát dobtorony.

Datongból egy érdekes helyet akartam megközelíteni, egy hegy oldalában lévő kolostort. Az oldalt itt most szó szerint kell érteni, a függőleges sziklafalra tapad az épület. A megközelítés egy kicsit nehézkesre sikerül, a közeli város buszpályaudvaráról nem találok közlekedési eszközt, de gyalog is beleférek az időbe. Ahogy Chengdében, itt is jól látom távolról is amit kell, köszönöm szépen, nem csengetek ki még egy szakajtónyi pénzt az enteriőrért.

Tovább egy másik kisebb városba, ahol egy teljesen fából készült pagoda van, és vagy ezer éves. Itt is elég nekem a fal fölött látszódó rész.

Továbbhaladásomhoz vissza kell térnem az előző városba, ahol úgy látszik elfelejtettek, mert megint ajánlgatják a kolostort. Na de én Wutaishanba szeretnék menni. Van is busz, csak kicsit várni kell. A buszon egy buddhista szerzetes mellé kell ülnöm, aki a sofőrrel egyesítve erejét előz a busz hátsó traktusába a folyosóra. A szerzetes hangosan kántál (miközben phabletjén néz egy szertartást, mire kell használni a modern technológiát, ha nem erre, te szerencsétlen ingyenélő), míg a sofőr dohányzik. Szerencsére később felszabadul egy hely hátul. A Wutaishanba vezető út vége, amikor bemegyünk a hegyek közé festői, tiszta Alpok, a zöld hegyeken tehenek sokasága legel. Ez marad végül a legjobb élmény innen. Wutaishan egy 5 hegycsúcs által határolt terület, közepén a fő településsel, ami tele van templommal. Ami nem templom, az szálloda vagy étterem. Én csak a templomokat nézem meg, a hegycsúcsok távol vannak. Egy dombra azért felmegyek, ahonnan jó kilátás nyílik a templomok sokaságára.

Itt egy kis módosítás jött a tervhez képest tömegközlekedési okokból. Konkrétan Taiyuanból csak reggel van busz Jiaxianba. Ebből már sejthettem volna későbbi sorsomat; de ne szaladjunk előre, ami most jött, az még rosszabb. Megérkeztem Shijiazhuangba kb. du. 4-kor. Gondoltam úgyis másnapra hagyom a közeli Cangyanshant, de megérdeklődöm azért a menetrendet. Ez kb. 3 órámba telt végül. A pályaudvarról elmentem az általam ismert buszpályaudvarra. Itt közölték, hogy nem onnan megy az a busz, és azt is ki tudtam szedni belőlük, hogy hogyan jutok el arra a másik buszpályaudvarra. Ami viszont nem volt igaz. Leszálltam a buszról a megadott helyen, majd a pályaudvar nevét mutogattam, amit kis sajtcetlimre felírtam még az előző helyen (csak így van esély kommunikálni). Sajnos az épület elég kicsi, ezért többször elmentem előtte, így többször az ellenkező irányba küldtek, amitől kezdtem azt hinni, hogy szórakoznak velem. Akkor akadtam ki teljesen, amikor (tudtomon kívül) a pályaudvarral majdnem szemben próbáltam megkérdezni (ill. mutogatni) két nőtől az irányt, de azok rám se hederítve továbbmentek. Igazi kínai bunkó parasztok. Ekkor már üvöltöttem, mert már több mint két órája kerestem azt a nyamvadt helyet. De a következő pillanatban megláttam. Nem tudom mikor könyveltem el magamban a kínaiakat a világ legborzalmasabb népségeként, de eddigre bizonyosan. Pedig azt hittem a vietnámi-koreai szuperpárost senki sem előzi meg, de nemhiába, mindkettőnek volt honnan tanulnia. Szállás viszont a környéken nem volt (legalábbis számomra), buszozhattam vissza a másik pályaudvarhoz. Reggel meg megint vissza. Kellemes. A Cangyanshanba menő busz úgy működik, hogy reggel odavisz, kora délután meg jön vissza ugyanazokkal az emberekkel. Így volt kb. 3-4 órám, ami bőven elég erre a hegyre, mert nem túl magas és nem sok minden van rajta.

Másnap aztán a buszon ment a Crouching Tiger, Hidden Dragon. Nem nagyon figyeltem rá, de az utolsó jelenetet pont Cangyanshan legszebb és leghíresebb részén vették fel, persze igazi kínai módon teljesen másként beállítva a helyet, mint a valóságban. A filmben úgy tűnik, mintha ez egy magas, felhőkbe burkolózó csúcs lenne, holott kb. olyan magas, mint a Gellért-hegy. Még aznap viszont visszatérhetek Taiyuanba, hogy a másnap reggeli buszt elérjem Jiaxianba. Már maga a város is érdekes, ahogy a folyó által kettészelt kanyon oldalában helyezkedik el. Ezért is érdekes az egyik templom, ami a városban van, ez a kanyon egy kiszögellésére épült, elég merészen nézve le a mélységbe. Itt térképem nem volt, de egy lelkes helyi erő a kajáldából elkísért ide. A másik templomot is kérdeztem hogy hol van. A kanyon másik oldalára mutogatott. Ott a tetején láttam is egy templomszerű képződményt (mint később kiderült, ez csak a templomhoz tartozó egy torony volt). Azt sikerült tudomásomra hoznia, hogy nincs oda busz. Nem baj, ráérek. Csak miközben mentem le a hegyoldalban, követett. Mondtam hogy ne kövessen és ne hívjon taxit (aki nyilván a haverja), de csak megtette, hát hogy a fenébe ne. De gyorsan lepattintottam őket. A melegben azért nem volt olyan kellemes le- majd felmenni a templomhoz (majd ezt visszafele még egyszer... meg még egyszer), de felfele felvettek egy autóba, anélkül, hogy stoppoltam volna. Csoda. A templom mondjuk jobb mint a másik, csak az elhelyezkedése nem olyan érdekes, és pénzes, tehát összességében nálam ez vesztett.

Visszamásztam a városi oldalra a buszpályaudvarra (a pályaudvar kicsit túlzás, egy iskolaudvar nagyobb), ahol megint kellemes hír ért: nincs aznap már busz vissza Taiyuanba. Pedig még csak kb. du. 2-3 óra lehetett, és az út 4 óra. Na ne. Elkezdtem stoppolni, miközben mentem le a kanyon aljába (ki a városból, mert városban nem stoppolunk), arrafele amerről a busszal jöttem. Még egy kartonlapot is szereztem a busz...izé, csirkeólnál, amire felírtam szépen Taiyuant kínaiul. Kb. 2-3 óra sikertelen próbálkozás után újra fel a városba, szállást keresni. Még a legolcsóbb is drágább volt az addigi legdrágább helynél, de gondoltam ez egy ilyen hely. Azért a rendőrök megjelentek kb. este 9-kor, amikor már teljesen szétpakoltam és zuhanyzásra készülődvén alsógatyában voltam. Azt akarták hogy máshova menjek, de ekkor már rohadtul elegem volt. Elküldtem őket a fenébe. Jól viselték, de az útlevelemről csináltak fényképet. Másnap aztán eljutok Pingyaoba, de megnézni csak még egy napra rá. Egy nap mondjuk sok rá. Ez egy olyan kisváros, ahol a fallal körülvett belvárost többé-kevésbé intakt megőrizték párszáz évvel ezelőtti állapotában. Legalábbis bizonyos épületeket, amiket meg lehet látogatni. Mindet egy összevont jeggyel. Ezért majdnem mindet meg is nézem, úgyis ráérek, de egy idő után unalmas, eléggé egy kaptafára készültek az épületek. A köztes házak persze hoi anosan szuvenírrel tömve.

Ezután egy újabb hegy, Mianshan, ezúttal a körbebuszozós fajtából. Még szerencse, mert hátizsákkal vagyok. Az állomásokon kiszállás után azért lehet lépcsőzni, mert mindenféle templomok épültek a meredek hegyoldalba.

Még aznap tovább tudok menni Linfenbe, ami csak bázis a másnapi úthoz a Hukou vízeséshez, de véletlenül találok egy nagy városkaput.

A vízeséshez a busz nem megy oda közvetlenül, csak az autópályán kirak, ahonnan egy kisbusz viszi tovább az elszánt egyéneket. Jelen esetben ez rajtam kívül még egy embert jelentett. Nagy szerencsém volt vele, mert megkérdezte, hova megyek innen tovább. Mondom Xian. Ő is, úgyhogy csak kövessem. Bár nem tudta ő sem, hogyan lehet odajutni, de miközben a vízesést megnéztük, talált valakiket, akik autóval vannak és elvittek minket Xianba, ráadásul ingyen. Ami nem két percre van. Ekkora mázlim, és ilyen segítőkész kínaim soha sem volt, és feltehetően ezután se lesz. A vízesés amúgy jó, de nem annyira, mint ahogy egy filmben láttam egyszer (szokásos), és jelentősen túlárazott. Na meg persze a közlekedés, nem csoda, hogy szinte mindenki saját kocsival volt.

Xian a turisták körében az egyik legnépszerűbb város Kínában, köszönhetően az agyagkatonáknak, de anélkül is van annyi és olyan jó látnivaló, amiért érdemes idejönni (fizetett reklámunkat olvasták). Az agyagkatonák egy nagyon nagy, egy nagy, egy kicsi, és még néhány távolabbi és nagyon kicsi sírkamrában laknak (a la Déli Krónika harangjai). A fő sírkamrába (illetve inkább hangárba) lépve elsőre lenyűgöző a látvány, hatalmas a sereg. Az oldalfolyosón továbbhaladva azonban egyre kevesebb az intakt szobor, sőt nagy területek fel sincsenek tárva, kicsit csalódást keltve (megint jól fényképeznek ezek a kínaiak). Az ásatások és a restaurálás még mindig folyik ugyan, de számomra kétséges, hogy lesz-e ebből valami. Állítólag vagy 6000 katona (és ló, amihez faszekerek tartoztak) volt eltemetve az uralkodóval. Ebből épen van az első néhány sor, ami legoptimistább becslésem szerint legfeljebb 300-400 szobor lehet. Mindezt kb. 40 év alatt. Sebaj, ráérnek, elvégre mióta is hevernek ott, mit számít még párszáz év? Na és mi van még a városban? Szokás szerint városfal, dob- és harangtorony. Mindhárom elég extra méretű. Van két pagoda, a Kicsi- és a Nagy Liba Pagoda. Van egy mecset, ami számomra teljesen furcsán kínai stílusú (ki hallott még ilyenről? Kínában kínai stílus?), nem a mindenhol máshol megszokott arab. A városon kívül van egy hatalmas templomkomplexum, a Famen templom. Részben modern, részben hagyományos.

Közel van Huashan, ami elég szép, de csak mire felérek a tetejére, addigra áll el ugyanis az eső és tisztul ki az ég. Így lejövetelkor már alulnézetből is láthatom a hegyet. Fönt persze szokás szerint körbe lehet járni több csúcsot mindenféle hülye nevű sziklaformációval.

Innen megyek Luoyangba. A városhoz közel vannak buddhista barlangtemplomok, de ezek sajnos sokkal lepusztultabbak mint a datongiak.

A városból kiindulva szerettem volna még két helyre eljutni, de a buszpályaudvaron egyik ügyében sem tudtak segíteni. A barlangoknál aztán megkérdeztem valami információs pultnál lévőket, és legalább a fontosabbat meg tudták mondani. Ez a világ legnagyobb Buddhája és a legnagyobb szobor is egyben. Eljutni azért nem volt olyan egyszerű mint gondoltam, továbbmenni meg még annyira sem. Először is elbuszoztam abba a városba, amit a barlangnál mondtak. Ott mutogattam a kínai nevét a szobornak. Szerencsére itt már felgyulladt a kislámpás a buszos nénikben, és adtak is jegyet, csak a busz 2 indulásáig még 2 óra van. Sebaj, nyugodtan ebédelhettem. A kisbuszról már látom a szobrot (elég nehéz lett volna elrejteni, de ráadásul egy domboldalra építették). Kiszállok az autópályán (mert település ott nincs), és odagyaloglok a szoborhoz, majd fel. Ami tovább tart mint gondoltam, távolról nem tűnt olyan magasnak a domb. Persze csak a szoborhoz képest nem az. Eddigre már elég késő van, és nem gondolom hogy akárhova is eljutnék az eddigi sebességet figyelembe véve, de szerencsére a szoborhoz közel van szállás.

Másnap reggel aztán visszagyaloglok ahhoz az autópályakapuhoz ahol kiraktak, várni az ellenkező irányú buszra. Az alkalmazottak furcsán néznek rám, majd nagy nehezen tudtomra adják, hogy a busz arra nem megy. Majd visszavisznek kocsival oda ahonnan indultam, és az ellenkező irányú buszra tesznek fel, ami Lushanba megy. Az jó, én eredetileg is azt hittem, hogy az van közel a szoborhoz, csak máshogy manővereztek. Közel is van. Innen aztán már egyenes az út Jiaozuoba, a következő hegy bázisához. A hegy, Yuntaishan, nem is a hegyek miatt érdekes, hanem egy völgy miatt, ami nagyon szép. Ennek megfelelően nagyon drága is, de legalább buszok mennek körbe.

Következő állomás Kaifeng, ahol a kínai szokástól teljesen eltérve már a pályaudvarról kilépve szállást kínálnak. Jól is jön, mert már késő van. Kaifeng is egy várfalas város, de egyáltalán nem olyan mint Pingyao, itt belül is modern épületek vannak, a templomok, pavilonok, parkok és pagodák ezek között rejtőznek, és még nagyobb területen is. A Sárkány Pavilon azért nem rossz a maga kis tavával és hídjaival, és a Vaspagoda sem (nem vasból van, csak a kerámia színe olyan), csak túlárazott. A másik pagoda a falon kívül, a semmi közepén. Odajutni sártengeren és kutyaőrökön keresztül lehet.

Innen Hefei érintésével (ahol egy parkot néztem meg, de hogy minek, azt csak a két évvel ezelőtti énem tudja) megyek Nanjingba.

A régi főváros, városfallal, de felhőkarcolókkal. A kapcsolatom a várossal a lehető legrosszabbra fordul, miután nem találok szállást este héttől hajnali fél egyig (illetve igen, de vacsoráról visszatérve szokás szerint kidobnak), így a déli városkapunál alszok. Az nem érdekes, ellentétben az északnyugatival, amin keresztül jöttem a busszal, de oda már nem volt időm visszamenni. Minden másra igen, de az utcán való kevés alvástól nem épp rózsás hangulatban. Fő nevezetességek  Sun Yat Sen (errefele Zhongshan, ezért nem értette egyszer egy kínai hogy kiről magyarázok) mauzóleuma és egy Ming császár sírja (az egyetlen, aki Beijingen kívül van eltemetve). Sun Yat Sené olyasmi, mint az emlékműve Taipeiben, a Kuomintang kék-fehér színeiben, csak itt a domboldalban. A Ming sír meg olyan mint a Qing sírok Shenyangban. Meg tudom nézni a várost szerencsére egy nap alatt, és továbbmegyel Wuxiba.

A rémálom itt még nem ér véget, itt sem találok szállást, úgyhogy stratégiát váltva bemegyek egy rendőrörsre megkérdezni, hogy ugyan már hol lehet egy ilyen alacsonyabb jogállású egyénnek szállása? Elvisznek egy szállodába, ami elmondásuk szerint kb. 100 yuan. Az még belefér. Persze nem annyi, hanem 180, a legdrágább ahol valaha voltam Kínában, ebből mininum 2, de simán 3, hostelben meg 7 nap is kijön. De addigra a kialvatlanság miatt már nem érdekel. Reggel a közeli Lingshan Buddhát látogatom meg. Kicsit soknak tűnik elsőre a 120 yuan a belépőért, de végül megéri, mert nem csak a szobor van ott, hanem több szép és érdekes templom, az egyik indiai-, a másik tibeti stílusban. A belseje is jó mindkettőnek, különösen az előbbinek, amihez hasonlót még sehol sem láttam.

Tovább Suzhouba, a kertek városába. Rengeteg kisebb-nagyobb kert van, kisebb-nagyobb belépővel. Bementem jópárba, de eléggé egy kaptafára mennek, és szerintem a japán kertek jobbak. Azért vannak itt pagodák is, és a város is hangulatosabb a felhőkarcolós modernek után. Ami lesz a következő is, még jobban mint az előzőek: Shanghai. A kettő között azért még egypár kert (Tongliban nem megyek be, mert csak árukapcsolásos jegy van az egész falura), és egy történelmi falu (skanzen), ez utóbbi legalább ingyenes, de elég kommercializált (később kiderül, hogy minden ilyen hely az).

Shanghai Hong Konghoz és Szingapúrhoz hasonlóan a modern és a hagyományos keveredése. Hagyomány mondjuk kevés van, 100 éve még csak egy kisváros volt, mára hatalmas metropolisz. A régi épületek főleg az európaiak, ezek is főleg a folyóparton, ez a Bund.

Ezzel szemben fekszik a modern Shanghai, felhőkarcolókkal egymás mellett. Épp most készül ott Kína legmagasabb épülete. Ezen kívül mindhárom felhőkarcolóba fel lehet menni, én az Oriental Pearlt választottam. Elvileg ebből látszik a legjobban a Bund, habár nem ez a legmagasabb. Sajnos csak a sötétben értem fel (bár úgyis érdekesebb úgy), mert kb. 3 óra feljutni, baromi nagy tömeg van a horror ár ellenére. Fel lehet menni egy felsőbb szintre is, ami űrhajósan van berendezve (sci-fi űrhajósra, nem igazira, még hülye ruhás hostess csajok is vannak).

Vannak még elszórva különböző, többnyire mérsékelten érdekes helyek, nagyrészt jó távol a belvárostól: kertek, templomok, (mű)európai épületek, egy múzeum.

Shanghai után megyek Hangzhouba, ami a taváról híres, amit temérdek kert, templom, pagoda, és egyebek vesznek körül. A tó Kínában legendás, állítólag erről nevezték el más városokban is a "Nyugati Tó"-nak nevezett tavakat. Na nem mintha ez egy olyan eredeti név lenne... Az időjárás sajnos nem állt a pártomon, többnyire esett és ködös is volt egy picit, ami jelentősen levont az élvezeti értékéből.

Innen útban Huangshan felé megállok egy kapusornál. Képen jobban nézett ki, és drága is.

Huangshan viszont gyönyörű. Legalábbis amikor néha nincs köd, és tovább látok az orromnál. Először azt hiszem, hogy feleslegesen fizettem a világ egyik legdrágább belépőjegyét és másztam órákig a hegyre, mert az orromig sem látok. Aztán végre kitisztult az ég és úgy éreztem a szerencse a pártomra állt. Mire a fényképezőgépem beadta az unalmast. Azért még körbejárom a maradékot, sajnos pont ott volt a legszebb rész, a Xihai-nak (Nyugato Tenger) nevezett csúcs, sejtelmesen kiemelkedve a felhőfoszlányokból. Az egyik legszebb hely egész Kínában, sajnos képeket már nem tudtam csinálni. Felfele a keleti oldalon mentem, de lefele a közelebbi nyugati úton megyek. Elvileg mindkettőtől van busz a városba, odafele rendben is van. Viszont amikor leérek a síkságra, kiderül, hogy ott egy nyamvadt busz sincs. Megyek gyalog és stoppal a következő településig, ahol azt mondják, hogy nincs már busz (kora délután), először el kell jutnom a másik irányban lévő sokkal távolabbi városba, ahonnan van. Ez csak úgy kb. plusz 50 km. Oda is csak stoppal jutok el, aztán a buszpályaudvaron kiderül, hogy már nincs busz aznap. Mehetek egy taxis hiénával méregdrágán, csak azért, mert a hegyen átbasztak a hülye feliratukkal. Nyugati kijárat, persze.

Mehettem vissza Shanghaiba, ahol egy hétig javították a fényképezőgépet. A végén legalább tudtam jó képeket csinálni a Bundon, mert akkor kivételesen nem volt szmog és sütött a nap. Aztán mentem tovább (a sokadik buszpályaudvarról, mert küldözgettek össze-vissza) Jiuhuashanhoz. Ott már sajnos nem volt olyan jó az idő, és a hegy sem olyan jó. A lábánál azért volt egy jó nagy szobor, közel menni 120 yuan lett volna, de azt fizesse akinek két anyja van.

Tovább egy másik hegyre, Lushanra. Ez elég nagy területű, de legalább felvisz a busz és ott is lehet lakni. Az idő viszont még rosszabb amikor megérkezek, a ködtől az orromig sem látok, ezért másnapra hagyom a túrázást. A hostelben egy kínai pasas, amikor megtudja hogy magyar vagyok, elmeséli, hogy a kínaiak állítólag már több ezer éve kapcsolatba léptek velünk sün emberekkel (kínaiul Magyarország Shunyali (angolosan írva, magyarul sünjalí)). Egyébként meg a hegyen dolgozik, kalligráfiával foglalkozik. Másnap meg is találom egy pavilonba egy dombtetőn, legyezőkre fest és azt árulja. Felajánlott kedvezményt, de egy legyező szerintem nem élte volna túl a maradék időt, úgyhogy ezt kihagytam.

Wuhanba délután érek, de úgy döntök, hogy még aznap megnézem a látnivalók felét (a közelieket), majd reggel a másik felét, és akkor estére érek a következő úticélomhoz. Első a legnagyobb nevezetesség, a Sárga Daru Torony. Mellette az 1911-es lázadás emléképülete.

Még egy templomba is elmegyek, de sajnos zárásra érek oda, így reggel itt kezdek (legalább pont a metróállomásnál van).

Egy másik templom is van itt, ez sokkal érdekesebb a kevert, európai-indiai-thai-kínai stílusa miatt.

Egy hely sajnos kimarad, mert nem találok oda, de legalább találok a metró és a busz megállók között egy helyet, ahol kipróbálhatom az egyik legendás helyi reggelit. Ez egy olyan tészta, amit nem öntenek nyakon levessel, de többfajta szósz van rajta, mogyorós, csípős, meg még ki tudja mi. A legjobb reggeli egész Kínában.