Myanmar, az egyik legjobban várt úticél, nem okoz csalódást. Csak a lakosai, bár a kezdet jó volt, a reptérről elnavigáltak Yangon belvárosába, ami cirka 16 km-re van. A buszállomány 20-60 év közötti japán és koreai járgányokból áll, este már csak a hardcore, törpékre méretezett Hinok járnak, emelt tarifával. Nappak általában jobb buszok vannak, én valahogy legtöbbször nagojaival mentem. Legalább frissíthettem japántudásom, bár a koreai buszokon legfeljebb a szöul északnyugati külvárosi buszának útvonaltérképét nézegethettem. Az ország India és Délkelet Ázsia között van, nem csak fizikailag. A szokások, az ételek, de még a népek is vegyesek. Például a nemzeti viselet a Bangladeshből már ismert lungi, ez a szoknyaszerűség (csak én nem tudok rá úgy csomót kötni, mint a helyiek). A népek az indiai és a kelet-ázsiai és ennek minden átmenete, részben muszlimok (inkább az indiai arcok), de leginkább buddhisták. Eddig is láttam pár szerzetest, de itt egyszerűen nem lehet menni egy utcasaroktól a másikig, hogy ne látnánk. Női szerzetesből is majdnem annyi van, ami meglepő, máshol szinte alig volt. Indiai módra rágják a bételdiót (sőt még többet), és ugyanúgy nagyokat turháznak. A kaja szintén vegyes, vannak tipikusan indiai és tipikusan délkelet ázsiai ételek, de a kettő nemigen keveredik. Fő táplálék a curry, ami viszont nem túl indiai, inkább a mi pörköltünkre hasonlít, de tejfölös uborkasaláta nem jár hozzá. Leves viszont mindenhez. Az elméletem, miszerint Délkelet Ázsia az a hely, ahol reggelire leves van, itt se dől meg, de itt van más is, nemhiába határország. Yangon különleges város az országon belül is, itt minden világ jelen van, a buddhista, a muszlim, az indiai, a kínai, a nyugati. A város közlekedési központja a megunhatatlan Sule paya (pagoda), ettől nyugatra az indiai negyed mecsetekkel, keletre a gyarmati idők maradványainak jó része.
Az ország legszentebb helye a Shwedagon paya. 98 méter magas sztúpa (plusz a domb), de nem ez az igazán érdekes (na jó, ez se semmi, ha jól emlékszem, 60 tonna arannyal van bevonva), hanem hogy megannyi kisebb templom és sztúpa veszi körül. Meg egy nagyobb is az út túloldalán.
Erről (mármint a Shwedagonról) mintázták a 2 méterrel alacsonyabb, de belül üreges sztúpát Mumbai mellett, ha valaki össze akarja hasonlítani, lapozzon vissza. Vannak még egyéb pagodák is persze, az egyikben állítólag Buddha hajszálai vannak, számomra inkább a belső kialakítása érdekes, cikkelyekre van osztva, és mindegyik ilyen cikkelyszoba teljesen be van vonva arannyal.
Egy másik pagodában pedig egy foga van a Buddhának, ez is érdektelen, de szép a belseje és a külseje is. Még egy párszor látom a buszról, mert erre visz az út a buszpályaudvarra.
Megint egy másik pagodában egy hatalmas fekvő Buddha van, ennél nagyobb majd csak Bagoban, de ott rögtön kettő is.
Ha valakinek nem lenne elég a pagoda Yangonban, tehet egy kirándulást két közeli helyre. Az egyik helyen a standard dombon arany verzió, amit ekkor még nem unok (ráadásul ez se kicsi).
A másik hely különlegesebb, ott a folyó közepén van, de azért a konzervatívoknak és víziszonyosoknak építettek egyet vele szemben a szárazföldre is.
A kettő között pedig a legjobb buszozás, csodálatos táj tele sztúpákkal. Yangonból ez után hosszabb kirándulásokat teszek, a három égtáj felé (délre nem, arra a tenger van). Először keletre, az első állomás Bago (a buszjegy meg bagóért van, bada-boomsh). Temérdek pagoda, az egyik tetejére (a fehér) fel is lehet mászni, ahonnan csodálatos látvány tárul elénk: a dzsungelből megannyi sztúpa és templom dugja ki fejét (én 35-öt számoltam), mint gombák eső után.
Eső ténylegesen is volt, ráadásul néhányszor annyira bekeményített, hogy esernyővel sem mertem kibújni a fedezékből. Ennek eredményeképp alig jutott időm a témyleges nézelődésre, az egyetlen nem templom látnivalót, a királyi palota másolatát már csak kívülről nézhettem meg (valószínűleg belülről úgysem olyan érdekes). A másik eredménye az esőnek, hogy mire odaértem, a bakancsaim szivacsként működtek, mert az út amin mentem, folyóvá alakult. Ami nem következett volna be (mármint a cipőbeázás), ha a helyiek képesek lettek volna útbaigazítani, és nem kerülővel, véletlenül találtam volna rá a palotára.
Következő állomás Kyaktiyo, ami egy arannyal bevont szikláról híres, ami egy másik sziklán egyensúlyozik, de még ez sem volt elég, a tetejére építettek egy sztúpát. Mindezt egy hegy tetején.
Az aljáról egy teherautón lehet feljutni, amin a padján ülve eleve hátra csúszik az ember, hát még 30 fokos lejtőn, úgyhogy választhattam hogy a mögöttem ülőre esek, vagy az előttem ülőt fejelem le, ha kompenzálok. Még épp kényelmesen meg tudom nézni, amikor elkezd esni az eső és sűrű köd borul a tájra. A kamion ilyenkor nem jár, de még egyszer úgysem akartam volna szenvedni rajta (ráadásul drága), így lemegyek gyalog, de eltévedek, egy órát bolyongok a kolostorokkal teli hegyekben. A szerzetesek meglepő módon jobban tudnak angolul, mint a lakosok. Mármint tudnak egyáltalán. Később legalább valaki elvisz motoron, minimum annyit rövidítve, mint amennyi időt elcsesztem. Vissza Yangonba, majd a csillagtúra második, leghosszabb ága következik. Az első két állomás nem tart számot nagy közérdeklődésre, turistát nem sokat látok. Első Pyay, dombtetőkön sztúpák (na, ki unja már? :), Bagohoz hasonló kilátással.
A második Magwe, szintén sztúpa, itt meg a folyóparton, szintén jó kilátással.
Ezek után jött nemcsak az ország, de eddigi utam fénypontja, Bagan. Az a hely valami elképesztő. Templomok amerre a szem ellát. Itt abszolút működik a "valamit meglátok és toronyiránt odamegyek" módszer, amit máshol is alkalmaznék, csak általában nem működik. Itt is csak arra kell vigyázni, hogy ne tapossuk le a terményt, a templomok között ugyanis általában szántóföld vagy legelő (néha falu) van. Napokig lehet bolyongani. Továbbá végre megkóstoltam a toddyt is, amit bizonyos pálmafák megcsapolásával nyernek ki, majd ezt erjesztik.
Baganhoz közel van még két hely, de ezek fénye eltompul a bagani szupernóvától. Már ha van nekik egyáltalán. Az első Salay, ami ugyan csak 36 km, de a közlekedés valamiért 4 órát vesz igénybe egy irányba. Ráadásul visszafele nincs tömegközlekedés (fél ötkor!), csak egy darabig, onnan gyalog és stoppal jutok vissza. Salayben egyébként van egy fa kolostor (ilyet majd még látok később) és ettől jó messze egy mérsékelten érdekes pagoda.
A másik hely elérése lényegesen egyszerűbb, ugyanaz a kisbusz visz és hoz (na jó, egy átszállás után), ráadásul "háztól házig", pont ott lak re Mount Popa tövében. Ami ez egyszer inkább hátrány, mert távolabbról néz csak ki igazán érdekesen a hegy pagodákkal a tetején, felmenni nem nagyon érdemes. Főleg hogy kicsit agresszív majmok lakják a lépcsőket, akik, khm... nem szoba- vagyis lépcsőtiszták. A lábamat meg nem engedik megmosni, úgyhogy pápá zokni.
Baganból irány a korábbi főváros (bár mielőtt az lett, nem is létezett), Mandalay. A környék egyébként tele van volt fővárosokkal és romjaikkal, a környéken tologatták a királyok, mintha valami vetésforgó lenne. Mandalay is tele van templomokkal persze, főleg a város egyetlen dombján és a körül. Van itt azért fából faragott kolostor is.
Kicsit távolabb pedig a Mahamuni paya, ahol a híres Mahamuni Buddha lakik, amit állítólag még Buddha életében öntöttek. Azóta ide-oda lett rabolva, ahogy a templomban található angkori szobrok is. A Buddhát folyamatosan pakolják aranylapokkal, amik ugyan nagyon vékonyak, de mára így is úgy néz ki a szobor, mintha az egész teste elephantitises lenne.
A város közepén helyezkedik el a hatalmas, négyszögletes palota, széles vizesárokkal és vicces táblákkal.
A palota maga rekonstrukció (sok épület üres is), csak a külső falak maradtak meg a második világháború után. A környéken négy helyre látogatok el tehát, ebből 3 egy irányban van, de kell minden helyre egy nap. Elsőnek Amarapura, ami a világ leghosszabb fahídjáról híres. Nem egy nagy szám, de a táj szép. Vannak persze pagodák is.
Másnap Inwa, egy kolostor kőből, egy fából. A királyi palotából csak egy őrtorony maradt, az is ferde.
Ezután az Irrawadday túloldalán lévő Sagaing következett. Dombok tetején sztúpák, Bagohoz hasonló kilátással, csak még több pagoda és magasabbról. Baj csak az volt, hogy minden egyes pagoda külön dombon van, úgyhogy mindre azért nem másztam fel.
Van azért a síkon is egy, csak az 10 km-re. Megéri odamenni, mert a sztúpa alakja más mint a többié (egy sri lankairól mintázták), és elég nagy is. Csak nemrég vonhatták be arannyal, mert a (régi) útikönyvemben és képeslapokon még fehér.
Már csak egy hely volt hátra, de oda hajóval mentem. Mingun, ahol a világ valószínűleg legnagyobb sztúpája állna, ha befejezték volna. De csak az alja készült el, az se kicsi, mintegy 50 méter magas, erre jött volna még 100. Oldalát kisebb-nagyobb repedések tarkítják, nem tataroznak ezek. A bejárattal szembeni chinthe (félig oroszlán, félig sárkány állat) szobrok, amik a pagodák bejáratát őrzik méretben illettek a sztúpához, de ezek még rosszab állapotban vannak. A közelben van még a világ második legnagyobb harangja (az első Moszkvában, de az repedt) és még néhány sztúpa, köztük a nagy modellje is (mármint ha elkészült volna, így nézett volna ki).
Mandalay után már csak Monywa volt hátra ezen a szakaszon. Itt egy különleges pagoda van, több ezer Buddha borítja (igen, a falakon azok a kis fehérek is azok).
A távolban látszódik egy hatalmas álló Buddha, előtte egy fekvő. Ez közelebbinek tűnt, de végül egy órás út volt egy irányba a pagodától.
Monywából egy nap alatt vissza lehet buszozni Yangonba (amit odafele tisztán négy nap alatt tettem meg), mert (valószínűleg az ország egyetlen) autópályáján megy a busz. Másnap pihenőnap, repjegyet veszek Sittwaybe, ahonnan Mrauk Uba hajóval lehet továbbmenni. Ugyan nem tudták kétséget kizáróan megmondani nekem sem a hivatalos minisztériumi turistairodában, sem utazási irodában, hogy kell-e végül is engedély at odautazáshoz, de megkockáttattam. Végül nem kellett, de sok turista így sincs, inkább NGOk alkalmazottai. Mrauk Uban a jegyvételnél napi kb. egy csoportot láttam a regisztrációs könyvükben. Pedig igazán sajnálhatják, akik kihagyják. Na de először Sittway. A hajó csak másnap reggel megy, szállást kell keresni. Van rengeteg, de csak háromnak van licensze, hogy külföldieket fogadjon. Az egyik tele, a másim kettő horribilis áron, 40 és 50 dollárért veszteget szobát. Úgyhogy inkább a nemalvás mellett döntök. A helyiek viszont nem hagynak békén, megtudom hogy este 10 után nem lehet az utcán lenni. Egyre többen gyűlnek körém, majd egy rendőrt is kihívnak, aki motorjára ültet. Először elvisz az 50 dolláros hotelbe. Amikor megáll, persze el akarok futni, de lefognak. Ekkor megint tetemes közönség gyűlik. Azt mondják, kapok itt ingyen szobát, de én ezt nem hiszem el, amúgy se kell alamizsna, csak rendes áru szoba. Ezután valami immigrációs tiszthez visz, ahol az útlevelemmel szórakoznak (mint később az elutazásnál kiderült, érkezéskor regisztrálni kellett volna). Ezután jön valaki, aki elvisz egy szállásra, ahol korábban már próbálkoztam (valószínűleg az összes létező helyen próbálkoztam egyébként), a rendőr valamit beszél a menedzserrel és kapok szobát, de fizetni nem hagynak. A hajóút érdekes, oda 6 óra, vissza csak 4. Oda azért 6, mert megáll 3-4 helyen, ahol meg lehet figyelni a falvakat és a kereskedést. Közben meg a tájat. Az út végefelé már látszódnak a sztúpák. 3 napom van a területre, ez bőven elég laza tempóban is. Gyorsan menni amúgy sem tudok, mert az első nap esik az eső, ezért a kőjárdák (ahol van) mint a jégpálya (mezítláb különösen), és a második templom után akkora hátast dobok, hogy Fosbury is megirigyelhetné. A dombokra mászás sem egyszerű, kő és sár a talpam alatt (ill. persze lefele nehezebb). A templomok csodálatosak, ember alig néhányba jár, oda se sokan. Moha növi be őket, és sokat a dzsungel szorosan körülveszi. Aki Indiana Jonesos templomfelderítésre vágyik, ide jöjjön.
Az ország legszentebb helye a Shwedagon paya. 98 méter magas sztúpa (plusz a domb), de nem ez az igazán érdekes (na jó, ez se semmi, ha jól emlékszem, 60 tonna arannyal van bevonva), hanem hogy megannyi kisebb templom és sztúpa veszi körül. Meg egy nagyobb is az út túloldalán.
Erről (mármint a Shwedagonról) mintázták a 2 méterrel alacsonyabb, de belül üreges sztúpát Mumbai mellett, ha valaki össze akarja hasonlítani, lapozzon vissza. Vannak még egyéb pagodák is persze, az egyikben állítólag Buddha hajszálai vannak, számomra inkább a belső kialakítása érdekes, cikkelyekre van osztva, és mindegyik ilyen cikkelyszoba teljesen be van vonva arannyal.
Egy másik pagodában pedig egy foga van a Buddhának, ez is érdektelen, de szép a belseje és a külseje is. Még egy párszor látom a buszról, mert erre visz az út a buszpályaudvarra.
Megint egy másik pagodában egy hatalmas fekvő Buddha van, ennél nagyobb majd csak Bagoban, de ott rögtön kettő is.
Ha valakinek nem lenne elég a pagoda Yangonban, tehet egy kirándulást két közeli helyre. Az egyik helyen a standard dombon arany verzió, amit ekkor még nem unok (ráadásul ez se kicsi).
A másik hely különlegesebb, ott a folyó közepén van, de azért a konzervatívoknak és víziszonyosoknak építettek egyet vele szemben a szárazföldre is.
A kettő között pedig a legjobb buszozás, csodálatos táj tele sztúpákkal. Yangonból ez után hosszabb kirándulásokat teszek, a három égtáj felé (délre nem, arra a tenger van). Először keletre, az első állomás Bago (a buszjegy meg bagóért van, bada-boomsh). Temérdek pagoda, az egyik tetejére (a fehér) fel is lehet mászni, ahonnan csodálatos látvány tárul elénk: a dzsungelből megannyi sztúpa és templom dugja ki fejét (én 35-öt számoltam), mint gombák eső után.
Eső ténylegesen is volt, ráadásul néhányszor annyira bekeményített, hogy esernyővel sem mertem kibújni a fedezékből. Ennek eredményeképp alig jutott időm a témyleges nézelődésre, az egyetlen nem templom látnivalót, a királyi palota másolatát már csak kívülről nézhettem meg (valószínűleg belülről úgysem olyan érdekes). A másik eredménye az esőnek, hogy mire odaértem, a bakancsaim szivacsként működtek, mert az út amin mentem, folyóvá alakult. Ami nem következett volna be (mármint a cipőbeázás), ha a helyiek képesek lettek volna útbaigazítani, és nem kerülővel, véletlenül találtam volna rá a palotára.
Következő állomás Kyaktiyo, ami egy arannyal bevont szikláról híres, ami egy másik sziklán egyensúlyozik, de még ez sem volt elég, a tetejére építettek egy sztúpát. Mindezt egy hegy tetején.
Az aljáról egy teherautón lehet feljutni, amin a padján ülve eleve hátra csúszik az ember, hát még 30 fokos lejtőn, úgyhogy választhattam hogy a mögöttem ülőre esek, vagy az előttem ülőt fejelem le, ha kompenzálok. Még épp kényelmesen meg tudom nézni, amikor elkezd esni az eső és sűrű köd borul a tájra. A kamion ilyenkor nem jár, de még egyszer úgysem akartam volna szenvedni rajta (ráadásul drága), így lemegyek gyalog, de eltévedek, egy órát bolyongok a kolostorokkal teli hegyekben. A szerzetesek meglepő módon jobban tudnak angolul, mint a lakosok. Mármint tudnak egyáltalán. Később legalább valaki elvisz motoron, minimum annyit rövidítve, mint amennyi időt elcsesztem. Vissza Yangonba, majd a csillagtúra második, leghosszabb ága következik. Az első két állomás nem tart számot nagy közérdeklődésre, turistát nem sokat látok. Első Pyay, dombtetőkön sztúpák (na, ki unja már? :), Bagohoz hasonló kilátással.
A második Magwe, szintén sztúpa, itt meg a folyóparton, szintén jó kilátással.
Ezek után jött nemcsak az ország, de eddigi utam fénypontja, Bagan. Az a hely valami elképesztő. Templomok amerre a szem ellát. Itt abszolút működik a "valamit meglátok és toronyiránt odamegyek" módszer, amit máshol is alkalmaznék, csak általában nem működik. Itt is csak arra kell vigyázni, hogy ne tapossuk le a terményt, a templomok között ugyanis általában szántóföld vagy legelő (néha falu) van. Napokig lehet bolyongani. Továbbá végre megkóstoltam a toddyt is, amit bizonyos pálmafák megcsapolásával nyernek ki, majd ezt erjesztik.
A másik hely elérése lényegesen egyszerűbb, ugyanaz a kisbusz visz és hoz (na jó, egy átszállás után), ráadásul "háztól házig", pont ott lak re Mount Popa tövében. Ami ez egyszer inkább hátrány, mert távolabbról néz csak ki igazán érdekesen a hegy pagodákkal a tetején, felmenni nem nagyon érdemes. Főleg hogy kicsit agresszív majmok lakják a lépcsőket, akik, khm... nem szoba- vagyis lépcsőtiszták. A lábamat meg nem engedik megmosni, úgyhogy pápá zokni.
Baganból irány a korábbi főváros (bár mielőtt az lett, nem is létezett), Mandalay. A környék egyébként tele van volt fővárosokkal és romjaikkal, a környéken tologatták a királyok, mintha valami vetésforgó lenne. Mandalay is tele van templomokkal persze, főleg a város egyetlen dombján és a körül. Van itt azért fából faragott kolostor is.
Kicsit távolabb pedig a Mahamuni paya, ahol a híres Mahamuni Buddha lakik, amit állítólag még Buddha életében öntöttek. Azóta ide-oda lett rabolva, ahogy a templomban található angkori szobrok is. A Buddhát folyamatosan pakolják aranylapokkal, amik ugyan nagyon vékonyak, de mára így is úgy néz ki a szobor, mintha az egész teste elephantitises lenne.
A város közepén helyezkedik el a hatalmas, négyszögletes palota, széles vizesárokkal és vicces táblákkal.
A palota maga rekonstrukció (sok épület üres is), csak a külső falak maradtak meg a második világháború után. A környéken négy helyre látogatok el tehát, ebből 3 egy irányban van, de kell minden helyre egy nap. Elsőnek Amarapura, ami a világ leghosszabb fahídjáról híres. Nem egy nagy szám, de a táj szép. Vannak persze pagodák is.
Másnap Inwa, egy kolostor kőből, egy fából. A királyi palotából csak egy őrtorony maradt, az is ferde.
Ezután az Irrawadday túloldalán lévő Sagaing következett. Dombok tetején sztúpák, Bagohoz hasonló kilátással, csak még több pagoda és magasabbról. Baj csak az volt, hogy minden egyes pagoda külön dombon van, úgyhogy mindre azért nem másztam fel.
Van azért a síkon is egy, csak az 10 km-re. Megéri odamenni, mert a sztúpa alakja más mint a többié (egy sri lankairól mintázták), és elég nagy is. Csak nemrég vonhatták be arannyal, mert a (régi) útikönyvemben és képeslapokon még fehér.
Már csak egy hely volt hátra, de oda hajóval mentem. Mingun, ahol a világ valószínűleg legnagyobb sztúpája állna, ha befejezték volna. De csak az alja készült el, az se kicsi, mintegy 50 méter magas, erre jött volna még 100. Oldalát kisebb-nagyobb repedések tarkítják, nem tataroznak ezek. A bejárattal szembeni chinthe (félig oroszlán, félig sárkány állat) szobrok, amik a pagodák bejáratát őrzik méretben illettek a sztúpához, de ezek még rosszab állapotban vannak. A közelben van még a világ második legnagyobb harangja (az első Moszkvában, de az repedt) és még néhány sztúpa, köztük a nagy modellje is (mármint ha elkészült volna, így nézett volna ki).
Mandalay után már csak Monywa volt hátra ezen a szakaszon. Itt egy különleges pagoda van, több ezer Buddha borítja (igen, a falakon azok a kis fehérek is azok).
A távolban látszódik egy hatalmas álló Buddha, előtte egy fekvő. Ez közelebbinek tűnt, de végül egy órás út volt egy irányba a pagodától.
Monywából egy nap alatt vissza lehet buszozni Yangonba (amit odafele tisztán négy nap alatt tettem meg), mert (valószínűleg az ország egyetlen) autópályáján megy a busz. Másnap pihenőnap, repjegyet veszek Sittwaybe, ahonnan Mrauk Uba hajóval lehet továbbmenni. Ugyan nem tudták kétséget kizáróan megmondani nekem sem a hivatalos minisztériumi turistairodában, sem utazási irodában, hogy kell-e végül is engedély at odautazáshoz, de megkockáttattam. Végül nem kellett, de sok turista így sincs, inkább NGOk alkalmazottai. Mrauk Uban a jegyvételnél napi kb. egy csoportot láttam a regisztrációs könyvükben. Pedig igazán sajnálhatják, akik kihagyják. Na de először Sittway. A hajó csak másnap reggel megy, szállást kell keresni. Van rengeteg, de csak háromnak van licensze, hogy külföldieket fogadjon. Az egyik tele, a másim kettő horribilis áron, 40 és 50 dollárért veszteget szobát. Úgyhogy inkább a nemalvás mellett döntök. A helyiek viszont nem hagynak békén, megtudom hogy este 10 után nem lehet az utcán lenni. Egyre többen gyűlnek körém, majd egy rendőrt is kihívnak, aki motorjára ültet. Először elvisz az 50 dolláros hotelbe. Amikor megáll, persze el akarok futni, de lefognak. Ekkor megint tetemes közönség gyűlik. Azt mondják, kapok itt ingyen szobát, de én ezt nem hiszem el, amúgy se kell alamizsna, csak rendes áru szoba. Ezután valami immigrációs tiszthez visz, ahol az útlevelemmel szórakoznak (mint később az elutazásnál kiderült, érkezéskor regisztrálni kellett volna). Ezután jön valaki, aki elvisz egy szállásra, ahol korábban már próbálkoztam (valószínűleg az összes létező helyen próbálkoztam egyébként), a rendőr valamit beszél a menedzserrel és kapok szobát, de fizetni nem hagynak. A hajóút érdekes, oda 6 óra, vissza csak 4. Oda azért 6, mert megáll 3-4 helyen, ahol meg lehet figyelni a falvakat és a kereskedést. Közben meg a tájat. Az út végefelé már látszódnak a sztúpák. 3 napom van a területre, ez bőven elég laza tempóban is. Gyorsan menni amúgy sem tudok, mert az első nap esik az eső, ezért a kőjárdák (ahol van) mint a jégpálya (mezítláb különösen), és a második templom után akkora hátast dobok, hogy Fosbury is megirigyelhetné. A dombokra mászás sem egyszerű, kő és sár a talpam alatt (ill. persze lefele nehezebb). A templomok csodálatosak, ember alig néhányba jár, oda se sokan. Moha növi be őket, és sokat a dzsungel szorosan körülveszi. Aki Indiana Jonesos templomfelderítésre vágyik, ide jöjjön.
