Hey ho, let's go

Namaste és Tashi Delek mindenkinek. Az első próbálkozás után jöttem csak rá, hogy mennyivel egyszerűbb lesz írni ezt a blogot a telefonom magyar billentyűzetén, még ha az kicsi is, mint hogy ASCII kódokkal szenvedjek, ezzel minden ékezetes betűnél kettővel növelve a leütött billentyűk számát. Újra üdvözölhetjük sorainkban tehát a sokal által szeretett ű, a nem kevésbé népszerű Ú, és még sok más, méltánytalanul mellőzött karaktert (pun unintended).

Kathmanduba visszatérve sikerült felvenni a kapcsolatot az előzőekben elúzív (ha létezik ez a szó a magyarban) couchsurfingessel, de aznapra már volt egy elszállásolnivaló francia párjuk. Viszont keresett nekem egy szállodát (egész jót, jó helyen és olcsón), este pedig irodája előtt sörözgettünk és beszélgettünk, inkluzíve a francia párt, egy angol nővért (az eü. fajtából, nem a vallási), és egy másik nepálit. Másnap kellőképp kipihenve és végre  lezuhanyozva és megborotválkozva elindultam Swayambhunath, másnéven a majomtemplom irányába. Hogy miért ezt a templomot becézik így, azt nem tudom, mert majmok minden templom környékén vannak, ahol fák is vannak. Ez egy domb tetején található, úgyhogy megtalálni is könnyebb, az első nap után úgy gondoltam átváltok hard mode-ból easy-be. A domb tetejéről jó kilátás nyílik a Kathmandu völgyre, bár az ember inkább azt kivánná, hogy ne lássa.

Másnap pihenőnapot tartottam, csak couchsurfingesekkel találkoztam. Egyikük, akivel második nap is találkoztam (Dibash), elvitt találkozni egy román és egy német ismerősével, akik valamilyen programot terveztek, de még ő sem tudta mit. Amikor odaértünk a megbeszélt helyre Patanban (nagyon szép, kertes házas hely, teljesen más, mint a város többi része), kiderült hogy egy művészeti iskolában a diákok előadását fogjuk megnézni. Egy színdarab és zene. Csak az volt a baj, hogy a színdarab nepáliul volt. És másfél óráig tartott. Viszont az iskola színháza meglepően új és jó állapotban volt, csak a lábtér nem volt elég. Közben kiderült, hogy a román csaj anyja, a német csávónak meg a barátnője magyar, úgyhogy egy kicsit tudnak magyarul, de azért nem váltottunk át. Ráadásul aznap ebéd közben megszólított egy amerikai srác, akiről kiderült, hogy székely a barátnője, és élt egy darabig Magyarországon, úgyhogy egy kicsit beszél magyarul. Egyébként már 6 hónapja Nepálban él és dolgozik. Ezután a jelenlévő nepáli barátjának hosszasan ecsetelte, hogy a magyarok milyen faszagyerekek.

Másnap lassan a reptér fele vettem az irányt, de előtte a közelében lévő hindu templomot, a Pashupathinathot vettem célba. Mint kiderült, az első nap nagyon közel mentem el mellette, miközben Boudha felé mentem. Elég kiterjedt templomkomlplexum (azért nem egy Angkor). Jó kis erdős domb része is van, meg egy ghat (lépcsős folyópart), ahol temetéseket (hamvasztás és folyóba szórás) tartanak, ottlétemkor is több volt folyamatban. Viszont a főtemplomba csak hinduk mehetnek be, a főkapun át csak egy hatalmas, arany tehénülepet lehet látni, de legalább az épület kívülről látható.

A Bhutánba tartó repülőről aztán majdnem lemaradtam, mert itt valahogy máshogy értelmezik a boarding time-ot, és már kerestek engem, hogy indulhassunk. Az utastér elég foghíjas volt, nem sokan utaznak ezen a vonalon. Repülés közben csodás kilátás nyílik a bal oldalról a Himalájára (persze én a jobb oldalra kaptam jegyet, de odaverekedtem magam), úgyhogy most megnézhettem felülről is, amit nemrég alulról. A leszállás sem volt utolsó, egy rizsföldektől aranyló völgyben manőverezve, a leszállópályát nem látod, de egyszer csak leérnek a kerekek.

A reptérről kilépve helyiek erdeje fogad, mindegyikük kezében kis A4-es, kiért is jöttek. Ugyanis idegenvezetők, ide szinte csak így lehet eljutni. Persze én érek ki elsőnek, mert nincs feladott csomagom, de megtalálom vezetőmet, Bimet.

Ezután nagyjából mindenhova kocsival visznek. Elsőre elképesztő a környezet. Kathmanduval hatalmas a kontraszt: tisztaság, aszfalt utak, tiszta levegő, csend (nem dudálnak! csak beláthatatlan kanyarok előtt), házak elszórva a völgyben, nagyrészt rizsföldek vannak inkább. A házak nagyon szépek, díszesek, bár a távozáskor már egyhangúak.

A kathmandui szállodák után itt tiszta luxus van, fürdőszoba káddal, meleg víz, rendes wc, óriási szoba. Rögtön vettem is egy fürdőt. Bhutánban 3 dolgot lehet látni: templomokat, dzongokat, és a tájat. Főleg ez utóbbit, mert az utak a hegyek oldalában kanyarognak, rosszak, és kb. másfél autó szélesek, minek következtében gyakran kell kerülgetni a szembejövőket, teheneket, és kutyákat. A dzongok pedig erődök, két felé vannak osztva, politikai székhely és templom. Ez megfelel az ország megosztásának is, a 16. század óta a politikai hatalom és a vallás elkülönül. 

Ezt jelképezi az ország zászlaja is, az alsó, narancssárga háromszög a vallás (buddhizmus), a felső, sárga a politikai hatalom jele. Viszont egy templomban sem lehet fényképezni, képzeljetek ide egy hatalmas Buddha-szobrot. Az első igazi napon egy elég speciális templomot látogattunk meg, mert az egy hegy oldalában van. Ráadásul vallásilag is fontos, a második Buddha, Guru Rinpoche egy tigris hátán repült ide egy démont elűzni. Legalábbis ezt mondta Bim, aki a továbbiakban is buddhista sztorikkal tömte a fejemet, és később vissza is kérdezett, ha már valamilyen említett szereplő vagy történet újra előkerült. Csak az volt a baj, hogy mindennek és mindenkinek 3 mondat hosszú, megjegyezhetetlen neve van. Azért valamennyire kikupálódtam, legalábbis ami az alapokat illeti.

Másnap a fővárosban tettünk egy körutat, meglátogatva számomra kevésbé érdekes helyeket is, mint pl. egy szövöde, egy kézműves iskola, egy papírmanufaktúra, és a helyi skanzen. A főváros egyébként kb. 100 ezer lakosú ebben a 600 ezres országban, és csak bővül. A többi város elég kicsi, inkább elszórt házakat látni.

  

Az emberek nagyon kedvesek, a gyerekek. állandóan rámköszöntek, egyszer meg egy paraszt felajánlotta, hogy elvisz a traktorán. Ezután egyre keletebbre mentünk, ahol a rizsföldeket lassan felváltják a krumpliföldek. És a marihuána vadon nő. A fő táplálék ezen kívül a csili, főként sajtos csili formájában. Ebben a sajt olvadt, és a csilihez képest jelentéktelen mennyiségű, úgyhogy el lehet képzelni, milyen csípős, de rizzsel szelídíthető. A csilit amúgy a házak tetején szárítják. Már érkezéskor megtetszett a helyiek viselete, a go, de nem tudtam, hogy mire vállalkozom, amikor vettem egyet. Jól néz ki, de felvenni (úgy, hogy a helyieknek is tessék) nehéz. Ezért minden nap, amikor viseltem, vagy Bim vagy egy pincér megigazította, mert nem volt tökéletes, még ha úgy is éreztem. Úgyhogy a végére feladtam, meg nem akartam ruhaigazítás miatt lekésni a gépemet.

Újra vissza a most már jobban ismert és megszokott, de még mindig zajos és piszkos Kathmanduba.

Welcome to the jungle/Yakety yak

Első nap. Repülés Kathmanduba Moszkván és Delhin keresztül.Az átszállással Moszkvában nem is volt gond, a beszállókártyát már Budapesten megkaptam, mert a légitársaság ugyanaz, Aeroflot volt. Csak lepecsételték, az ùtlevelemre egy unott pillantást vetettek, csomagot megröntgenezték, és már élvezhettem is a váróban kb. 2,5 órán át az orosz popzenét és a szuvenírboltok matrjoskababáit. Node Delhi! Ott aztán megadják a módját. Belekóstolhattam az indiai bürokráciába, azaz mi vár rám majd egy hónap mùlva.Egy óráig szórakoztak kb. 12-en (ebből persze ténylegesen csak 2-en végeztek munkát) azzal a kevés elvetemülttel, akik képesek hajnalban átszállni a kathmandui járatra.. Sebaj, volt 3,5 óra tartalék a biológiai órámban, ùgyhogy nem volt vészes. Bár azt hittem, tudok majd aludni egy keveset egyrészt a 6 órás Moszkva-Delhi járaton, bár az még nem volt olyan későn, másrészt  a rövidebb, de már késői Delhi-Kathmandun. Az alőbbit a mellém ült ùriember hiùsította meg, aki volt vagy 150 kg, és folyamatosan forgolódott, köhögött, nyögdécselt, vizet kért a stewardesstől (ahogy ő mondta, kevés angoltudását ezzel ki is merítve: "I am sick.", majdnem megkérdeztem, hogy "The religion?", de ùgy éreztem, csak vesztegetném rá a viccet). Az utóbbin csak félálomig jutottam, mert nem ült mellettem senki, a járat még rövidebb volt, mint gondoltam (80 perc), és ennek nagy része a kaja és a pia felszolgálásával telt. Az viszont az első olyan repülős kaja volt, ami finom! Igen, kérem szépen, ki lehet lépni a sajtos szendvics, állott sült csirke, saláta tengelyből! Gyömbéres fasírt, fuszeres sült krumpli, rántotta, és meglepően friss. Érkezés kb. fél 9-kor Kathmanduba. Már az ablakból kinézve éreztem, hogy nem lesz felhőtlen ittartózkodásom, mert a házak ùgy néztek ki, mintha atomtámadás érte volna a várost. Sebaj, gondoltam, ez biztos a rosszabb környék. A vízumprocedùra eltartott vagy 2 órát, pedig gyakorlatilag csak fizetsz és kapsz egy stemplit. Ahogy kilépek, rögtön megszólít valaki, de ekkor nem még nem fogtam gyanùt, mert egy pult mögött volt, még a reptér területén. Hogy segíthet, szerez taxit, ő hivatalos állami ember, stb. Mondom, köszönöm, egy ATM-hez ha mutatná az utat, a többit megoldom. Szépen elvezet oda, de a masina nem ad pénzt. Elvezet egy másikhoz, az sem. Na ez így nem lesz jó, dollárt nem akarok horror áron váltani. Közben csatlakozott emberünkhöz egy másik is, ő trekkingre akar beneveztetni. Közöltem vele, hogy már be vagyok fizetve, de hogy ő tud olcsóbban , stb. Nagyon jó. Mutatják az állami igazolványt, persze, én is mutathatnék BKV bérletet mint MI5 igazolványt, ùgyse tudod hogy néz ki. Azt mondja $10 a taxi Thamelbe (ez a helyi turistaközpont, erről később). Aha, álmodban, azt olvastam már előre, hogy 250 rùpiáért már elvisznek. Ezt közlöm is vele, erre cöcög. Na te nekem ne cöcögjél, majd megyek gyalog a legközelebbi ATM-ig, onnantól minden jó lesz, mint a mesében. Tehát elindultam gyalog, célba véve a viszonylag közeli Bodhát, ùtközben csak lesz egy ATM. Hát elsőre elég sokkoló körülményekkel találkoztam, welcome to the third world. Földùt, szeméthegyek, tehenek, kóbor kutyák és egyéb állatok az ùton és mellett, hentesek az utcán hűtés nélkül árulják a hùst, jármuvek ùgy mennek ahogy tudnak, brutális hangerővel. Ugyanis feltalálták az elulső tolatóradart, csak máshol ezt ùgy hívják duda, de itt kb. folyamatosan használják. A lepukkant épületek között akad néha egy-egy modern épület, az ùt minősége pedig méterenként változik a rossz és a baromi rossz között, hasonlóképp a járda (van-e egyáltalán, sár, kő, tégla). Utközben kérdeztem embereket ATM holléte felől, kevés sikerrel. Ahol találtam, ott nem működött, vagy nem volt nyitva. Végül már majdnem Bodhánál találtam egy bevásárlóközpontot, ahol írd és mond 3 ATM volt, a harmadikból végül sikerült kierőszakolni pénzt a legnagyobb megnyugodásomra, ezzel tudtam vásárolni a későbbiekben hasznosnak bizonyult szappant (48 rùpia), és vizet (1 liter 25 rùpia). Pár perc után elértem a sztùpát.

Ez után felszálltam egy kisbuszra (ebből kikiabálva mondják az állomásokat emberek, bárhol megáll, ha valaki fel akar szállni) Thamel felé, mert ott akartam találkozni couhsurfinges hostommal, de végül még Thamelt sem találtam meg aznap. De ahol a kisbusz letett, legalább sikerült SIM kártyát venni, amihez valamiért fényképet is kell adni, egy nepáli nyelvu űrlapot kitölteni (ebben segített az eladó) de ami a legjobb, 2 ujjlenyomatot is. Amerikába könnyebb bejutni. Cirkáltam keresve a megadott címet, de utcanévtáblák nélkül nehéz. Közben ráakadtam a Durbar Square-re (Palota tér), ez a fő nevezetesség.

Itt még az átlagosnál is  többen jönnek oda hozzád, persze nem ingyen akarnak segíteni. Ekkor már vagy egy napja nem aludtam, ùgyhogy már nem viseltem tùl jól jelenlétüket, ezt enyhén ki is fejeztem az egyiknek, mire az elkezdett egy kb. 20 perces előadást, hogy a nepáliak milyen kedvesek, és örüljek az életnek meg stb. Na kösz. Kifele menet lefényképeztem egy érdekesen kinéző, sárga embert.

Közelebb int, azt hittem valami szent ember, biztos valami jó tanácsot, bölcsességet mond, de megvágott 100 rùpiára. Ekkor már végképp ùgy éreztem, hogy itt mindenki a pénzemre utazik. Elkövettem továbbá már első étkezéskor azt a hibát, amitől mindenki óvott, hogy csak sült, főtt ételt egyek, ha egyáltalán az utcán eszek. De megtetszett a kaja, amit sok helyen lehet kapni, puffasztott rizs keverve különféle magvakkal és fűszerekkel, amit egy papírzacskóból kell enni kis papírlap segítségével. Miután nem találtam a címet (valaki felajánlotta, hogy 400-ért megmutatja, anyád), megelégedtem volna akármilyen hotellel, de azt se volt könnyű találni, de amikor találtam (a Ratna Park, a legforgalmasabb hely mellett), rögtön vagy 10 volt egymás mellett. Másnap egy másik couchsurfinges segített megtalálni Thamelt, ahol helyi ruhát, kurtát vettem, amit a helyiek nem nagyon viselnek, de nagyon kényelmes. Thamel a város többi részéhez képest tiszta Európa, nagyrészt betonút van, viszont nagyon turistás és ezért drága. Elvitt továbbá Patanba, az ottani Durbar Square-re.

Miután hazaértem, sikerült felhívni Gangát, aki a hegyi tùrámat szervezte, és ami másnap reggel kezdődik. Örült, hogy végre elértem, mert már nagyon izgultak, hogy nem megyek, ùgyhogy gyorsan menjek Thamelbe megbeszélni a másnapot. A kisbusz nem vitt el Thamelig, ezért a végén gyalogolhattam. Thamelben egy riksásnak odaadtam a telefont, hogy magyarázza el Gangának hol vagyok, mert én nem tudtam. Nemsokára megjött, és motoron elvitt egy hotelbe, ahol találkoztam guide-ommal, Prokhasszal. Ganga elmondta, hogy másnap 5-re kéne idejönnöm, innen megyünk többedmagunkkal a reptérre. Azt javasolta, rendeljek taxit 4:45-re, ill. a hotelem menedzserével rendeltet, amikor visszaérek, a telefonomon keresztül. Visszagyalogoltam a sötétben, ugyanis közvilágítás nincs, csak az autók világítanak (szembe). Úgy tűnt megbeszélték a taxit, bár a hotel menedzserével nem sikerült egy értelmes szót váltani. Másnap reggel (hajnalban) leérve a recepcióra, senki nincs ott, sötétség. Mozgás a sarokban. Kicsit várok. Na ez így nem lesz jó. Helló! Végre felébred egy ember, ez még legombol rólam kb. 145 rùpiát a reggeliért, ami azt hittem benne volt az 500 rùpia/nap árban, ráadásul 2 fonnyadt pirítósból és egy milk teaből állt. Viszont az ajtó lerácsozva, ùgyhogy nem vitatkozok, csak az 500 rùpián, amit már érkezéskor kifizettettek velem. Na végre kienged, kérdem: taxi? A hotel elé mutat, és visszamegy. Várok, semmi. Elindulok az utcán, látok a közelben autókat, szerencsére taxi. Mutatom neki Ganga névjegykártyáját, elvisz-e. 100 rùpia. Elindulunk, ilyen lassan soha nem láttam jármuvet menni Kathmanduban. Nem találja a címet, sebaj, kiszállok. Egy utcával beljebb megtalálom a hotelt, hurrá. Megyünk a reptérre, csak esős az idő, várni kell a felszállásra. Végül beszállunk egy kis lélekvesztőre, tizenvalahány személyes, baromi hangos, propelleres. Már ez kész élmény, ahogy elég alacsonyan elrepülünk Luklába, ahol a kifutópálya akkora, hogy nagyobb gépek el se férnének rajta.

\

A hegyek csodálatosak, de elég megterhelő a gyaloglás az egyre ritkább levegő és a nagyon köves terep miatt. Hegynek felfele olyan sebességgel lehet menni, hogy egy járókeretes néni leköröz a Körùton, és még így is nehezen kaptam levegőt. A másik probléma az időjárás. Egyrészt egyre hidegebb van, ami miatt több réteg ruha kell. De csak ha nem mozog az ember. Ha viszont igen, akkor nagyon gyorsan át lehet izzadni több réteg ruhát, ahogy én, kicsit tùlöltözve mentem a Kungma-la hágón keresztül (8 óra), és a végére a pulóveremből szó szerint facsarni lehetett a vizet. Viszont lehet, hogy hideg van, de ezzel párhuzamosan szinte folyamatosan sütött a nap, ami tovább nehezítette az öltözködés kérdését, másrészt rámutatott egy hiányosságomra, ami a csomagolást illeti. A tùra közepe felé ugyanis az ajkam egy orrszarvù bőrével vált hasonlatossá, mert ajakra való napkrémmel nem készültem. A másik hasznos dolog, amit vinnem kellett volna, az elemlámpa. Ugyanis sok helyen sötétedés után sem volt lámpa egyrészt a folyosón, másrészt, ami fájóbb volt, a vécén (vö. Hofi: emlékezetből pisálni...) Merthogy elméletben jó lenne a telefon fénye, csakhogy egyre feljebb menve a civilizáció kényelmei ritkulnak és drágulnak. Igy a 3. nap után az áramért fizetni kellett (350/óra, egyszer vettem igénybe, utána spóroltam a telefonnal), és meleg tusfürdő is csak 250-ért volt (ezért 9 napig nem zuhanyoztam). Amùgy az árak a hegyek magasságával hasonlatosan emelkednek. Míg Kathmanduban meg lehet ebédelni 100-160-ból, a hegyi guest houseokban ezt 300 és 600 között lehet megtenni. Az ásványvíz 20-25 helyett 100-150. Én végig csapvízen éltem (ez a patak vizét jelenti), semmi bajom nem lett tőle, csak egyszer volt benzinízű. Este ugyanis azzal szokták a közös ebédlő közepén elheyezett kályhában meggyújtjani a tüzelőanyagot, ami a legnagyobb mennyiségben fordul elő, vagyis a jakszart. E kedves négylábù, és szarvasmarhával keresztezett rokona gyakori teherhordó errefele, sokszor találkoztam velük és termékükkel az utakon.

Igazán nehéz csak a 3 hágó (Kungma-la, Cho-la, Renjo-la), Kalapattar, Gokyo-ri, és az Inja tóhoz vezető út volt. Főleg a Kungma-la, mert amikor már azt hittem mindjárt vége, még egy gleccseren át kell kellni (2 óra, fel-le menet). Az utolsó napok szinte végig lefelemenetet jelentettek, ilyenkor ez ember jobban értékeli a tájat. Ráadásul ilyenkor megkóstolhattam a helyi alkoholos italokat, részben Prokhasnak köszönhetően, aki rokonainál kínált meg ezekkel, ezzel bepillantást engedve a helyiek lakókörülményeibe. Az egyik ital a chang, ami készülhet rizsből vagy kölesből, egy gyenge, kb. 5%-os ital. A másik a raksi, ez leginkább a szakéra hasonlít, rizsből készül, hidegben melegen jó inni. A harmadik a mustang coffee, ez nem kávé, hanem pörkölt rizs és karamellizált cukor felöntve raksival. Az utolsót, a toongbát, nem sikerült megkóstolnom, de ezt Kathmanduban pótoltam. Ez is kölesből készül, de melegen isszák. A kaja egyébként nem tùl változatos a hegyekben, mindenhol kb. 90%-ban ugyanaz van, hol az egyik jobb, hol a másik. A választék: dal bhat (lencseleves, rizs, curry, opcionálisan zöldséggel és kis tésztalappal; helyi alapkaja), momo (alapvetően tibeti étel, de világon sok hasonló van, töltött tésztabatyu), sült rizs, sült tészta, tavaszi tekercs, levesek, és néhány nyugati étel (pizza, spagetti, steak, stb.). A Kathmanduba visszatérés még izgalmasabb volt, mint az odafele ùt. Egy nappal korábban a tervezettnél érkeztünk Luklába, ahonnan a repülőgép vitt volna, de már 3 napja nem indultak járatok a nagy köd és felhőzet miatt. 2 napja meg lezuhant egy gép. Így minden reggel reménykedve keltem, hátha aznap jó idő lesz. Két másik opció volt: az egyik a helikopter, 300 dollárért, ez rosszabb időben is repül, a másik egy 4 napos, napi 10 órás gyaloglás után egy 8 órás buszjárat. Na kösz, az egyik tùl hosszù, a másik tùl drága (bár ezt választottam volna, hogy ne késsem le a bhutáni gépet). A harmadik napon (5-én), végül kitisztult az ég, és megindultak a járatok, juhé. Csakhogy az én jegyem 4-ére szólt, ezért hátrébb voltam sorolva, a nap utolsó járatai közé. A helyi ember ezt 9-re jósolta, de végül a fel-felszakadozó felhőzetnek köszönhetően negyed 2-kor sikerült felszállni. Újra a zajos, piszkos Kathmanduban. Folyt. köv.