Ismét eljött az évi rendes utazás ideje, ezúttal öcsémmel keltem útra, az ő javaslata szerint Barcelonába, és az én javaslatom szerint még 7 másik spanyol városba. Az egész persze az én szervezésemben, ezúttal (szinte) minden előre lefoglalva. Gondoltuk május elején/közepén már kellemes idő van arrafele, de nem túl meleg. Na ebben nagyot tévedtünk, az első 2 napot leszámítva csak elvétve sütött a nap, a napokat inkább az 5 perc eső-5 perc nem eső-5 perc eső... stb. végtelen ciklusa jellemezte. Repülés Barcelonába hajnalban, a Pireneusokon át, aztán végigrepülve a város előtt. A térkép megelevenedett.
A városba beérve véletlenül épp megtaláltuk fő táplálkozóutcánkat, a szállásunktól pár utcára fekvő, és a Poble Sec negyed egyik kulináris központját, a Carrer de Blait. Itt beültünk egy sonkás-paprikás bocadilloból álló második reggeli/tízórai kombóra. A reggeli/ebéd/vacsora klasszikus felállás már itt felborult persze, de ezzel ne törődjünk errefele. Itt minden étkezés máskor van, rendes éttermek este 8 után nyitnak, de addig sem lehet éhenhalni, mert valamilyen kaját mindig lehet kapni, legfeljebb nem főételt. Ezért a bocadillo napközben és a tapa/pintxo este étkezésünk alappilléreivé váltak. Na de térjünk vissza az első naphoz. Olvastam előre, hogy a katalán konyha milyen jó, de a recepteket nézegetve kétségek támadtak bennem. Az első nap ezt teljesen eloszlatta, remek volt a bocadillo is, és a vacsora is, amire még később kitérek. A szállásunk airbnb-s volt, egy ír srác (Brian) és egy holland/spanyol csaj (Silvia) lakásán. A lakás a Montjuic oldalán a legfelső, 7. emeleten van, ezért szinte az egész városra szuper a kilátás.
Előtte azért még körbejártunk egy kicsit a környéken, mert túl korán érkeztünk. Így a Placa d'Espanya, a Parallel és a Blai után kimentünk a tengerpartra a Drassaneshez és Colombus szobrához, majd röviden a híres/hírhedt Ramblán, hogy betérjünk a Palau Güellbe, első találkozásunkkal Gaudí építészetébe. A tetőről itt is jó a kilátás.
Szálláselfoglalás után aztán bevetettük magunkat a Barri Goticba a Grand Vián keresztül. Este beültünk vacsorázni egy helyre, ami elsőre nem volt szimpatikus, de végül ez volt az egyetlen hely, ahova később visszatértünk. Bárpultnál ettünk (a jellemző elrendezés az elöl bárpult, hátul asztalok, mindez persze kb. 2 méter széles fronttal), én egy botifarrás szendvicset, öcsém pácolt sonkát. Előtte patatas bravas, amit később is szorgalmasan ettünk, de itt volt a legjobb, rendes szószokkal. Legelőször azonban kaptunk egy kis tálkában valami fehér korongot. A felszolgáló viszont azonnal elment, mi meg csak néztük, hogy ez mi? Mentás cukorka? Visszajön, megkérdezzük. Azt mondja, kézmosásra, de megint távozik. Elkezdem dörcsölgetni vele a kezem, hát ez nem valami jó, semmi hatása. Mire felnézek, ott áll a srác, és öcsém "cukorkájára" forró vizet önt. Ez ettől megduzzad és kibomlik, és egy kéztörlő kendő lesz belőle. Parasztok, ha beszabadulnak a kultúrába. Öcsém még kipróbált egy inkább vicces, viszont nem jó, de legalább drága spanyol szokást (bár inkább délspanyol, mint később megtudtuk Silviától), a porrónból ivást. A képeken látszik, nem ragozom tovább, a bor nem volt túl jó.
Másnap elmentünk a MNAC-ba (katalán nemzeti múzeum), de úgy döntöttünk amikor megláttuk, hogy szombat délután ingyenes, hogy inkább akkor megyünk be. A kilátás viszont itt is szép, láthattuk szemben a Tibidabot, ahova utána mentünk. Előtte azért körbejártunk a Montjuicon. Meglepően sok tanulóvezetőt láttunk útközben, aminek okára akkor derült fény, amikor egy kapun az összes tanulóvezető befordult. Ott volt ugyanis a vizsgapálya. Végül kijutottunk a hegy túloldalára, ahol a temetőhöz tartozó halottaskocsi-múzeumot néztük meg... de csak kb. 2 percig, mert akkor jött valaki elő, hogy igazából most zárva vannak, csak hétvégén nyitnak ki. A temetőben eltévedve azért meglátjuk a Batlló család sírját. Akinek ez a név nem ismerős, az jegyezze meg még szerepelni fog. Na jó, a hegyen nem megyünk át megint, a parton autópálya van, de találunk egy buszt, ami csak félóránként jár, de nem sokat kellett rá várni és visszavisz a Drassaneshez.
Onnan aztán metró a Tibidabo lábához, ahol szinte paloták mellett halad az út a siklóhoz. A hegy tetején a templom mellé épített vidámpark ront az ősszképen, de a kilátás itt a legjobb az egész városra.
Lejőve még megpróbálkoztunk egy újabb Gaudí házzal is, a Torre Bellesguarddal, de az épp zárva volt, úgyhogy visszametróztunk a (kvázi) belvárosba, a helyi diadalívhez és a közeli Ciutadella parkhoz. Ennek e nevét nem értettük egészen addig, amíg később vissza nem tértünk a fentebb látott ex-piachoz, az El Bornhoz, ami most kiállítóterem. Ebből megtudtuk, hogy amikor a spanyol örökösödési háborúban, 1714-ben a franciák bevették a várost, kb. 17%-át lerombolták, csak hogy a szélére egy hatalmas erődöt építhessenek. Ezt a 19. században lerombolták, ennek a helyén van a park. Pár épület megmaradt eredeti helyén, ezért állnak olyan ferdén a park egyenes vonalaihoz képest, ezek a katalán parlament, a vele szemben álló templom, és az amelletti épület. Van még a parkban két üvegház, ezek felújítás alatt vannak, illetve egy moderniste épület, ez szintén.
Másnap az Eixample negyedet céloztuk meg, délután háromra volt egy időpontunk a Sagrada Familiához, addig ott nézelődtünk. Elsőként a Passeig Gracia felé vettük az irányt, ahol egymást érik a leghíresebb moderniste épületek. De előszöris a szokásos reggelik helyett a térképen látott közeli piacon szerettünk volna reggelizni, a Mercat de Sant Antonin. Ez sajnos felújítás alatt volt, de szép épület. Ahogy az összes piac, mert mind nagyjából ugyanakkor, a 19. század végén épült. Egy közeli kis kávézóban azért megvolt az obligát croissant-kávé kombó. A Passeig Graciág gyalog mentünk, nincs az már messze onnan,és közben se rossz a város.
Ott viszont már majdnem házanként meg kell állni. A legnagyobb koncentráció az egymás melletti Casa Lleó i Morera, Casa Amatller és Casa Batlló. Ez utóbbi Gaudí, és az egyik legjobb alkotása
Nem sokkal távolabb van Gaudí másik híres háza, a Casa Mila, más nevén La Pedrera, vagyis kőbánya. A házak elnevezése az építtető családtól származik, de több házban (pl. a Milában) a névadó családon kívül bérlők is laktak. Persze egy elkülönített, dísztelenebb részen. Ekkor még nem mentünk be sehova sem, a Batllóba és a Milába szintén időpontunk volt, 2 nappal későbbre.
A Passeig Graciáról áttértünk a Diagonalra, majd a kettő közötti területre, ami az egyik legjobb terület a moderniste épületek szerelmeseinek. Csak az Eixample-re jellemző négyzetrácsos utcahálózat miatt könnyű eltévedni.
Aztán jött a Sagrada Familia, bár még kicsit korán voltunk, ezért csak kívülről.
Közben elmentünk a Gaudí sugárúton a moderniste Santa Creui Sant Pau kórházba. A kórház már múzeum (mellette van a működő kórház). Éppen valami ünnepség volt, kajával (nekünk nem járt), beszéddel, kórussal.
Visszatértünk a Sagrada Familiához. A bejutás meglepően gyors, ha időpontod van. Belülről is érdekes, a színes ablakokon átszűrődő fények szépen megfestik a falakat. Múzeum rész is van, ahol láthatjuk, hogy még milyen sok van hátra az építkezésből, és hogy amit én mindig a főbejáratnak néztem a négy toronnyal, az csak az oldala, lesz még két hatalmas torony. Már ha valaha befejezik. A főbejárat oldala például egy sima betonfelület.
Következő nap kirándulást tettünk a közeli Montserratra, ami egy szép hegy kolostorral a tetején. Innentől lett rossz az idő sajnos, de ekkor legalább még nem esett, úgyhogy még tudtunk hegyet mászni (öcsém nagy bánatára). A kolostorig ugyan még felvisz egy libegő, de onnan gyalog mentünk még feljebb (bár van még egy rövid sikló fel is meg le is). Öcsém közben folyamatosan azonnali halálbüntetéssel fenyegetett, mert gyenge ő a mászáshoz. A terep mondjuk tényleg nem volt jó egy idő után, de a kilátás szép. A kolostort még mászás előtt meg akartuk nézni, de épp énekeltek benne, és csordultig tele volt. A híres Szent Mária szoborhoz meg többszáz méteres sor állt. Visszaérve kiürült a templom is, és a sor is lecsökkent szinte teljesen.
Következő napra volt két foglalásunk a két Passeig de Gracián lévő Gaudí házba (egyben a két legdrágább belépődíj a városban és valószínűleg a világon, 22,5 euró per Stück), 10 órára a Batllóba, 12-re a Milába. Kb. fél 10-kor már a Batllónál voltunk, de kiderült, hogy az időpontosoknak is sorban kell állni, nem is kicsiben, úgyhogy be is álltunk. Sajnos esett az eső, úgyhogy nem volt ez felhőtlen, előlről kínai, hátulról amerikai esernyők döfködtek. 10 előtt kb. 6 perccel értünk végül a bejárathoz, de azért beengedtek. Szép ház, de berendezés nem nagyon van, tömeg annál inkább. Kaptunk okostelefonos kísérőt, ami jó kis AR funkcióval is bírt, ami legtöbbször azt jelentette, hogy az aktuális szobában körbenézve mutatta az eredeti berendezést. Közben persze beszélt a fülünkbe, és ezt nem is kellett odatartani, mint később az összes katedrálisban.
A Casa Mila ezek után egyértelmű csalódás, főleg hogy az eső miatt fel sem lehetett menni a fő attrakciónak számító tetőre. A dekor itt nem egy nagy szám.
Délután 3-ra volt ugyebár egy MNAC látogatás időzítve (szombaton vagyunk), de addig még megnéztük a Palau de la Música Catalanát (kívülről, belülre időpont kell, és 18 euró gyakorlatilag egy teremért, öcsém ezt nem támogatta), a bazilikát, aminek a tetejére én fel is mentem, és a kis Sant Felip Neri templomot, ahol a polgárháborúban sortűz által végeztek ki embereket, ennek ma is ott a nyoma.
Végül tehát a MNAC, esős napra pont jó.
Vasárnapra megint volt egy foglalásunk, a Generalitatba. Ez a katalán kormány épülete már vagy 500 éve (már amikor volt katalán kormány). Minden második vasárnap lehet csak bemenni körbevezetéssel, és foglalni kell időpontot. Sokan nem tudnak erről, talán ezért nem túl népszerű,mi is csak egy brazil párral osztozunk az élményen. Kicsit eklektikus épület a történelem miatt, a barokktól kezdve a mai napig mindenféle stílus van benne, átépítések tömkelegével. Katalónia egyik védőszentje (az említett montserrati Mária mellett) Szent György, ő elég sok helyen szerepel itt is, meg kint is. Feljebb van egy kép a Generalitat barokk hídjáról, alatta pedig az oldalán lévő "szkafanderes" Szent György szoborról, itt lejjeb pedig a sok Györgyös kép között egy csontja is.
Mivel vasárnap volt, még a halottaskocsi-múzeumot is aznap meg kellett néznünk. Útközben egy felvonulásba ütköztünk, különböző mesterségek képviselői (legalábbis a kezükben műszerszámok voltak) vonultak zenés kisérettel. Délután 3-tól pedig több múzeum ingyenes, mi kettőt szemeltünk ki. Az első, a Museo Maritim, vagyis a tengerészeti múzeum a régi királyi halyógyár (Drassanes) épületeiben van. Mérsékelten érdekes, a fő attrakció egy hajóreprodukció. A másik a Picasso múzem. Lett volna. Amikor odaértünk ugyanis végtelen sor kígyózott, míg egy képernyőn ki volt írva, hogy az adott órára hány ember mehet még be. Mivel a sor becslésünk szerint már a teljes napi limitet túllépte, letettünk a belépésről. Zárás előtt 1 órával visszatértünk, akkor már nem volt sor. De nem is engedtek be senkit, pedig nekem bőven elég lett volna annyi idő.
Elérkeztünk az utolsó barcelonai naphoz, ekkor már a kimaradt dolgokat néztük meg össze-vissza a városban. Sok már nem maradt. A Pesseig Graciára visszatérve akartuk belülről is megnézni a Casa Batllóval szomszédos Casa Amatllert és a sarkon a Casa Lleó i Morerát. Ez utóbbi sajnos nem sikerült, mert pont hétfőn zárva vannak. A Casa Amatller egy csokoládégyárosé volt, majd a lányáé, az ő halála óta egy alapítvány kezeli. Nemrég lett felújítva. Csak akkor jöttem rá, hogy én vettem itthon ilyen csokoládét, amikor a túra a boltjukban ért véget (egy kóstolóval), és megláttam a csomagolást. A túra kezdetéig még a Passeig de Grácia és a Diagonal kimaradt épületeit néztük meg.
Utána az utolsó, de egyik leghíresebb Gaudí alkotás, a Park Güell jött. Ez néhány éve már fizetős és nem fizetős részre oszlik, de a fizetős rész nagy részét látni kívülről. Csak az a kis csempe gőtét vagy micsodát nem láttuk, aminek másolatait minden szuveníros árulja, azt ugyanis eltakarja egy fal.
Végül a napot a Torre Agbar mellett fejeztük be, ez a legmagasabb helyi épület. Azt olvastuk egy helyi Pesti Estben, hogy a szomszédságában lévő plázában "ruta de tapa" alkalmából sok étterem különleges tapákkal készül. Na ebből mi nem láttunk semmit, de találtunk egy helyet. Ez egy franchise sonkázós, Enrique Tomásnak hívják. Egyszer már ettünk egy szendvicset egy másik helyükön, csak akkor még nem tudtuk, hogy több is van. Most viszont egy tálat kértünk, amin a sonkán kívül volt még 2 másik felvágott, sajtok, csemege uborka, pá amb tomaquet (meg amit még kihagytam), és járt hozzá egy üveg cava. Ezt a menüt a sonka három szintjén lehet kérni, mivel mi már serranót eleget ettünk, beneveztünk a level 2-ra, az ibéricóra. Sokkal jobb. A level 3-re már Madridban került sor (de az már nem annyival jobb), ahol végül vettünk is a helyi Enrique Tomásban egy kis ibéricót otthonra. Csak szeletelve, bár egész combot is lehet.
