Még mielőtt vége lenne az évnek, be kell számolnom idei rendes évi utazásomról, még augusztusból, ezúttal Grúziából. Miért éppen Grúzia? Mert szép hegyek vannak, megy közvetlen Wizzair járat, elég olcsó, és jónak ismertem a grúz kaját (főleg a harcsó levest). A repülő Kutaisiban tesz le, csak kicsit korán, még sötét van, 2 órát kell várni az első nyugatra menő marshrutkára. Kutaisi reptere a sötétben nem túl bizalomgerjesztő (később sem nagyon). Az az előnye, hogy bár elég távol van a várostól, de a nyugatra menő fő "autópálya" mellett van közvetlenül. Ezért talán kicsit fura, hogy én vagyok az egyetlen, aki felszáll erre a reggel 7 órás Zugdidibe tartó marshrutkára a reptéren. Ami aztán jó ázsiai szokás szerint köröz még a falvakban, megáll a sofőr trécselni, stb. Nem baj, ráérek. Erre a napra csak az volt betervezve, hogy elérem Svanetit, azon belül is egy Iskari nevű falucsoportot, ahonnan aztán napokon keresztül gyalog közlekedek a hegyekben. Közben azért megnézem Zugdidi egyetlen látványosságát, egy palotát, ahol Napoleon egyik halotti maszkja található (a háromból), rokoni kapcsolatok révén jutott ide.
Zugdidiből aztán újab marshrutka megy Mestia felé, ez Svaneti legnagyobb települése, de én mint mondtam korábban le akartam szállni. Ezt a sofőr elfelejtette, úgyhogy mehettem vissza egy pár kilométert, mire egy angolul tudó grúz útitársam segítségével megállítottam. Nem baj, legalább bemelegítettem a másnapi menetre, meg a táj is szép. Már Zugdidi után nem sokkal is az, bár nem élvezhető teljes mértékben, mert a szar hegyi utakon úgy vezet a sofőr, hogy az közveszélyes, pedig én már láttam egyet s mást. Mint kiderül később, a többi grúz is életveszélyes, de ezt nem sikerül lepipálniuk.
A szállás egy grúz-brit házaspár guest house-a. Mint később máshol, itt is a házi kosztot ehetem vacsorára és reggelire, ebédre meg csomagolnak egy kis hacsapurit, ami itt kerek, nem az a hajóformájú, amire először gondol az ember. Van ott már egy holland család 2 gyerekkel, és éppen ellovagol egy német-örmény pár amikor megérkezem. Mindekettő csoporttal elbeszélegetek. A német csaj örményül és grúzul is tud, csak a kettőt néha keverte amikor telefonált egy marshrutkáért (az örmény barátja szerint, én aztán meg nem mondtam volna).
Fent: út a szálláshoz. Lent: kilátás a kertből.
Másnap reggel indul a gyalogtúra. Nyitásnak egy svan torony, errefele ez volt a hagyományos védelmi/lakóépület. Az út minősége és az útjelzés hagy kivánnivalót maga után, ahogy az később is így lesz, ez volt a legnagyobb problémám Grúziában. Egyszer kettévált az ösvény, és tábla nem volt, ezért tippeltem. Nem jött be, egyszer csak elfogy az ösvény. Visszafordulni nem akartam, mert már nagyon közel volt a hegygerinc, de a vártnál meredekebb és nehezebb volt a menet, a lábam alól gurultak a kavicsok, a végén már négykézláb mentem. És még nagyon meleg is volt.Annál jobban örültem, amikor végre feldobtam magam a hegygerincre és pihegtem.
Mire átfordulok a másik oldalamra, és ez a látvny fogadott, mire úgy éreztem, ez megérte a fáradságot:
Ez az Ushba, a Kaukázus legtechnikásabb hegye, szállásadóink mesélték, hogy előző nap egy német apa-fia páros eltűnt a mászása közben, úgyhogy valószínűleg meghaltak. Mág a későbbi napokon is látható lesz közelebbről-ávolabbról. A gerincen haladtam egy ideig, ahonnan már az elején látszik a célpontom, Mazeri falu. Egy tónál lefele fordulás után aztán újra elvesztem az ösvényt, és egy fenyőerdőn keresztül vágok át, ami sűrűbb, mint amit én fenyőerdőkről elképzelek, de ez viszonylag rövis kitérő, és megvan ismét az ösvény. Látvány ezután már viszont nincs nagyon, eltakarnak a fák mindent.
Mazeriből a cél az Ushba gleccsere volt. Ehhez először végig kell menni a völgyön, ami szinte lapos. Ezután viszont nagyon meredek és sziklás a felfelemenet. A gleccsert nem is érem el, de ez amiatt van, hogy egyszer csak egy sziklafallal találkozok, amin én aztán fel nem mászok. Erről nem volt szó. Na jó, a kilátás így se rossz, de azért ez annyira nem volt jó, mint amilyen fárasztó. Lefele látom, hogy szinte mindenki kötéllel, sisakkal, csákánnyal megy. Aha. Akkor jó hogy nem mentem tovább. Vannak akik biciklit visznek fel, azok csak nem normálisak.
Harmadik igazi napra be volt tervezve egy Mazeri-Mestia gyalogút, de a térdem fájt, a 25 km kb. 1,6 km föl-le menettel elég húzós lett volna, és még az idő is rossz volt, úgyhogy csak lementem a völgybe, ahol fogtam egy marshrutkát Mestiába. Így legalább egy kicsit ott is körülnéztem, például a helyi múzeumban.
Reggel aztán elindulok a "hagyományos" 4 napos Mestia-Ushguli útvonalon. Ez Grúzia egyik legnépszerűbb hegyi útvonala, és joggal. Csak ez sincs megfelelően kitáblázva, már reggel szembetalálkozok egy párral, akik azt mondják, hogy nem arra van az út, ahonnan jöttek, menjünk a másik elágazáson.
Aznap még egyszer van egy kis körözés, amikor az ösvény egy patakba torkollik. Az igazi út jobbra megy, bokrokon át, fel a hegyre.
A hágó után már csak lefele van, a völgy végén van egy település, ahol megszállok. Bár igazából nem azon a településen, hanem a mellette lévőn, mert megszólít egy csaj a guest house udvaráról, hogy szálljak meg ott.
Reggel egy újabb, jóval kisebb útkeresés folyik, amikor is a hegyoldalban kerítéseken át végül találok egy ösvényt. Több is van, de végül ugyanoda vezetnek. Közben a háttérben ismét Ushba, másik oldalról. Aztán egyszercsak megint kettéválik az út, de végül kilyukadok vizes bokrokon átvágva a következő landmarkhoz: egy épülő sípálályához. Ezt egy gyönyörű kilátású helyre építették, ezzel persze nagyrészt elrontva a kilátást. Azért próbáltam úgy képeket csinálni, hogy ne látszódjon az építkezés, de nem teljesen adja át az élményt. Követem a sípályát és a markológépeket, amikor egyszer csak vége van, és egy halom sziklán kell lemászni egy ösvényre. Ez az ösvény abból áll, hogy az egyik irányba le van taposva a fű, szóval még a szokásosnál is lazábban van kezelve a definíció. Legalább nem ágazik el.
Legalábbis eddig, amikor viszont több fele. Az egyik a völgyben lefele megy, azt hittem ez lesz a jó, amíg csak bele nem torkoll a patakba. Ez nem lesz jó, felcígölök újra az elágazáshoz, és inkább a minél feljebb menő ösvényeket keresem, ami sikert hoz. Ezután egy fákkal körülvett ösvényen haladok a hegygerincen. Egy újabb völgybe jutok, ez jóval hosszab, ezen végig vezet majd az utam. De közben megszállok a völgy aljában lévő faluban.
A negyedik nap reggelán esőre ébredek. Kicsit várok, de nem akar elállni, inkább elindulok esőkabátban. Utána szórványosan esik. A völgy végefelé át kell kelni a folyón. Erről azt olvastam előre, hogy vannak ott lovasok, akik átvisznek, de át is lehet nyugodtan gyaologlni, nem mély. Először tényleg at hittem, mert még térdig sem lettem vizes. De kiderült, hogy az csak egy elágazás volt, az igazi folyó már szélesebb. Sebaj, ez sem lehet olyan mély, kinéztem egy helyet, ahol átvágok. Minden jól is megy, egyer azonban derékig merülök a vízben, és érzem, hogy a folyó el akar sodorni, de gyorsan továbbugrok. Ettől persze csurom vizes lettem, a bakancsom cuppog. Gyorsan átöltözök amennyire esőben lehet, de így is elég vizes vagyok persze. Azt hittem ennél rosszabb nem lesz, de ez csak bevezetés volt. Ösvény megint nincs, elkezdek felmenni a hegyre egy leginkább arra hasonlító dolgon. Na az nem az volt. Sziklákon megyek át, végül találok letaposott ösvényt, de pont keresztbe megy, na most akkor merre? Elindulok az egyik irányba, ott visszafordul a völgybe, elindulok a másik irányba, ott meg vége van.Most már nem érdekel, átvágok a vadonon. Na ez nem túl jó ötlet, a vegetáció ugyanis magasabb mint gondoltam. A képeken talán látszik valamennyire, de olyan bokrok vannak nagyrészt, aminek a gyökere a földön fekszik, ezen persze nagyon könnyű megcsúszni úgy, hogy nedves. Ezért kapaszkodva, néha négykézláb, a bokrokat lehetőleg kerülve, a szokásosnál sokkal több pihenővel végül felérek a hegygerincre. Csak mintegy 3 óra volt.
A látvány itt is szuper, egyszerre két völgy látszik a gerinc két oldalán, mindkettő végén egy-egy gleccser, ezek néha recsegnek, jól visszhangozva a völgyben. Az idő a hangulatommal együtt aztán megjavul ahogy a gerincen, majd a lefele a völgybe haladok. Annyira fáradt vagyok, hogy örülök hogy elérek egy guest houset, ami ugyan még nem a célpont faluban van, hanem a semmi közepén, de mára ennyi volt.
Az utolsó napi út már nem a legszebb, már csak azért is, mert nagy része az autóúton megy Ushguli felé. Az idő is újra elromlik mire odaérek, így már nincs is kedvem maradni, pedig be volt még tervezve a völgy végi gleccser. Vissza Mestiába egy hatfős német-holland-izraeli csoporttal együtt kibérelt járműben.
Mestiában már megszokott szállásomon szállok meg. Reggel kérdezi a szállásadó, hogy hova megyek. Mondom Kutaisiba. Azt mondja erre, hogy vannak itt helyiek, akik szintén, mindjárt jön értük egy marshrutka, beszállhatok. Jó, megvárom. Elég gyorsan el is indulunk, azonban kb. 20 perc után a sofőr telefonálása közben visszafordulunk. Na, gondolom vissza kell még menni pár emberért. Igazam is lesz, így végül 1 órával később a tervezettnél elindulunk újra egy lengyel párral. Így már nem biztos hogy lesz időm mindent megnézni Kutaisiban, amit terveztem. Majd még annyi se lesz, mert egyre lassabban megyünk, néha megállunk, a sofőr nézegeti a kerekeket. Ajjaj. Kutaisi előtt kb. 30 km-re bedöcögünk egy autószerelőhöz, ahol lecserélik az egyik kereket. A lecserélt kerék kb. egyharmadán hosszában egy szakadás van. Ezen mentünk eddig? Nagyon jó.
Kutaisban már előre foglaltam egy szállást, most rendes szállodát, ugyanúgy 50 lariért, csak ebben nincs félpanzió. Van viszont légkondi, és amilyen meleg van, ez most hasznosabb. A hely is nagyon jó, a folyó mellet, a Bagrati katedrálissal szemben. A késés miatt már nem megyek el a kb. 8 kilométerre lévő kolostorba, de úgy számolok, még bele fog férni amikor visszatérek. A katedrális körüli falról azért a távolban látszik.
Kutaisi és Tbiliszi között még teszek egy kitérőt Goriba, ahol Joszif Visszarionovics Dzsugashvili meglátta a napvilágot. Van egy múzeum róla, fantasztikusan giccses tárgyakkal, és egy nála tégebbi erőd, amit kicsit indiai jellegűnek éreztem.
Goriból már közel Tbiliszi. Városnak ez a legjobb, leghangulatosabb, legfejletteb Grúziában.
Tbiliszihez közel van egy korábbi főváros, Mtshketa (ennek kiejtése több helyi segítségével több próbálkozásba került, de még úgy sem tökéletes). A városban van egy szép és nagyon régi katedrális, itteni szokás szerint fallal körülvéve.
Van továbbá a szemben lévő hegygerincen egy templom, ami a legszentebb templom Grúziában. Mivel tömegközlekedés oda nincs, ezért össze akartam állni taxizni másokkal a költségek megosztására. Ez ígéretesnek tűnt, ugyanis elég nagy tömeg volt a városban a katedrálisnál, és volt egy turisztikai információs épület is. Ott jeleztem ez irányú szándékomat, de akkor éppen nem volt senki más. Addig megebédelek, gondoltam. Ebéd után egy taxis megszólít, hogy ő felvisz. Mondom, ha összeszed még embereket, akkor OK, addig ott várok szemben az árnyékban. Kicsit később jelez, na akkor talált még vállalkozókat. Odakísér a taxihoz, de senki más nem jön. Mondom, egyedül nem, inkább visszamegyek az információs épületbe. Ott megjelent rövid idő után egy japán srác, akivel várakozás közben japán utazásomról beszéltünk. Végül egy orosz családdal együtt felmentünk a hegyre, de a siker nem elsöprő. A templom nem szép belülről, de legalább a kilátás jó a városra.
Aznap még van időm a nemzeti múzeumra, ami a nemzeti kincseken kívül tartalmaz még iráni, távol-keleti és egyiptomi szekciót is.
Még egy hegyi kirándulás volt hátra, Grúzia legikonikusabb helyére, a Kazbek hegy lábánál lévő Kazbekibe és a felette lévő Gergeti katedrálisba. A katedrális maga itt sem lenne kiemelkedő, ha nem ott lenne ahol van.
És végül visszatérés Kutaisiba, a kolostorba. Sajnos kívülről fel van állványozva a fő templom, de úgysem az az érdekes, hanem a freskók. A nagyobb baj, hogy a másik templomba nem lehet bemenni, mert zárva van, de a kulcslyukon keresztül ígéretesnek tűntek a freskók ott is. Busszal csak odafele megyek, vissza gyalog, mert várni kéne 3 órát, nem egy frekventált hely.
