The Years of Rice and Noodle: November 2012

A maradék 2 napomat a Kathmandu völgy másik 2 városára szántam, először Bhaktapur majd Patan felderítése volt terítéken. Bhaktapur felé megismerhettem a városok közti tömegközlekedést is, ami hasonló a városihoz, csak itt brutális sebességgel mennek néha a tragacsokkal, persze nyitott ajtónál (már ha van ajtó). Láttam kecskét is busz tetején, aztán a visszafele úton kopogást és mekegést hallottam a tető felől. Hmm, szóval ez nem egyedi eset. Bhaktapur szép, de pofátlan, 1100 rúpiás belépti díj van. Ez az egész városra érvényes, viszont akár el is kerülhettem volna a kifizetését, mert nem őriznek minden bevezető utat. Ez persze csak később derült ki, a busz a fő turistaszopató helyen rak ki természetesen.

Bhaktapurból még egy rövid, de annál szebb hegyi úton lehet eljutni a Changu Narayan templomhoz. Szép, erdős, nyugis hely, felüdülés a város után.

Visszatérve Bhaktapurba ebédelni, beültem egy étterembe, nem sokkal később egy házaspár ült le mögém. Nem kicsit lepődtem meg, amikor magyarul kezdtek egymással beszélni. Ennél nagyobb csak az ő meglepetésük volt, amikor a nő férfihez intézett kérdésére, hogy kipróbálják-e a jaksajtot, én válaszoltam, hogy azt nem ajánlom, mert olyan kemény, mint az aszfalt, és fél óráig kell szopogatni, hogy egy kis darab leváljon belőle, mint az Antarktiszról egy jéghegy a globális felmelegedés hatására, ahogy azt volt balszerencsém kétszer is, Nepálban és Bhutánban is kipróbálni. Másodszorra pusztán kiváncsiságból, hogy vajon Bhutánban is íztelen dolgokkal trenírozzák a rágóizmaikat. Ami viszont baromi finom, az a king curdnek nevezett, joghurtszerű képződmény, de sajnos nem tudtam belőle sokat enni az ebédre elfogyasztott íztelen curry után. Patanba visszatérve (hűséges olvasóim emlékezhetnek az első igazi bejegyzésből, a többieknek fekete pont, kukoricán térdeplés, stb.) még jópár templomot tekinthettem meg, ezek közül is az aranytemplomnak becézett a legszebb.

Mivel ezután is rengeteg időm maradt, elmendtem Nepál egyetlen állatkertjébe is. Képeket sokszor nehéz volt készíteni a rácsok miatt, a fő attrakció, a bengáli tigris ráadásul macskaféléhez híven lusta, és persze nem a rácsnál henyél, hanem a jó hűvös árnyékban, távol. Az sem segített, hogy a helyi gyerekek rögtön magát a tigrist megszégyenítő hangerővel kezdtek visítani, amint az állatból egy zsebkendőnyinél több láthatóvá vált.

Másnap irány India, az első állomás Varanasi. Elsőre mindent Nepálhoz hasonlítok, sok is a hasonlóság, csak minden fel van nagyítva a tízszeresére. Több a tehén (és bivaly is rengeteg van, Nepálban egyet sem láttam), több a szemét, és több az ember. Ez utóbbin mondjuk nem segített, hogy pont egy 9 napos fesztivál kellős közepébe érkeztem, ami a későbbiekben is megnehezítette mind a közlekedést, mind a szálláskeresést. Az utca közepét leszámítva mindenhova szemetelnek (ezt a szokást átvettem, mert nincs szemetes, a szemetet elégetik az utcán) és vizelnek (ezt nem). Ezenkívül a toutok (magyarul szopatóemberek) is sokkal kitartóbbak és erőszakosabbak, rá kellett még gyúrnom a lerázásukra, de így sem mindig jön össze. Valamint mindenki automatikusan kb. dupla annyit akar elkérni tőlem mindenért, mint egy indiaitól. Ezt úgy próbálom elkerülni, hogy egy angolul beszélő embertől (nem könnyű ilyet találni, pedig azt hittem, itt nem lesznek nyelvi nehézségek) megkérdezem, ő mennyit fizetne ezért. Aztán általában persze ráállnak az üzletre, én pedig egy újabb dolognak tudom meg a reális árát. Egy palack víz pl. 15, egy palack üdítő (általában 600 ml) 30-35, közösségi autoriksa kilométerenként 1, egy tucat banán 20 rúpia. A másik módszer az, hogy nem szólok vissza olyan embernek, aki hozzám szól (különösen a "Hello friend/sir!", "Which country?" és "You need autorikshaw?" frázisokkal nyitóknak), hanem én szólítok meg valakit. A közösségi közlekedés egyébként hasonló a nepálihoz, de ha lehet még több embert zsúfolnak a járműbe, addig el sem indulnak, míg nincs tele. Továbbá itt gyakoribb a motoros riksa (másnéven tempo), amibe első ránézésre befér 4 ember, de már megtanultam, hogy 8 alatt el sem indul, a sofőr mellett is 2-3 ember ül, úgyhogy szerencsétlen épphogy tud vezetni. Deoriában más a divat, itt dzsipek állnak hegyekben, ebbe akár 21 utast is be tudnak préselni, 3-4 ezek közül hátul lóg. Varanasi utcái (már ami a belvárost illeti) nagyon szűkek, kb. 2 élőlény (ember, tehén, kutya, kecske) fér el egymás mellett. Egyszer egy tehén (vagy bika, nem volt időm megfigyelni) belerohant az utcába, ahol többedmagammal mentünk, de szerencsére én egy kicsit hátrébb álltam, úgyhogy volt időm félreállni. Volt aki nem volt ilyen szerencsés, amint azt a fájlalt lábfejekből megállapíthattam. A fő látványosságok közül kettő sajnos annyira körbe van építve, és rendőrök úgy őrzik, mint a Fort Knoxot, hogy képeket nem tudtam csinálni róluk. A belsejükbe egyébként sem engednek be, egyből megutáltatva a hindukat és muszlimokat, de a sikátorokba betekintve egy kicsi rálátás azért van. Ami viszont látható, az a ghatok, ezek is napfelkelténél a legszebbek.

Különösen akkor lenne jó, ha a csónakosra (nem a Tüskevárból) nem pont akkor jönne rá a szükség, így viszont az út fele azzal telik, hogy megfelelő helyet keresve átevez a Gangesz másik partjára, és elvégzi a dolgát. Így legalább megfigyelhettem a legendás balkezes öblítést (már ha ez pozitívum). A másik hely, ami elérhető, a Ramnagar erőd, de ehhez is igénybe kellett vennem az erősen túlárazott (sajnos kvázi-monopolista) csónak-szolgáltatást. Az erőd maga szép, a benne lévő múzeum felejthető, de azért legombolnak érte nem kevés kemény indiai valutát. Ráadásul nem is lehet benne fényképezni, amit nagyrészt nem sajnálok, bár van egypár szép fegyver az össze-vissza kollekcióban. Tartalma ezenkívül egypár autó, valószínűleg ezeket vették alapul a Fallout készítői, a korszak és az állapot is stimmel.

Varanasit vonattal hagyom el, de korán, 5:25-kor indul, ezért még félig sötétben (itt azért van közvilágítás, de nem mindenhol), eleinte kihalt utcákon kell mennem a pályaudvarra. Azaz nem teljesen kihalt, kóbor kutyák kísérnek ugatva egy darabon, csak egy épp arra tévedő helyi rázza le őket. Férfiasan bevallom, féltem azoktól a rohadt dögöktől. Akar a fene veszettség- meg tetanuszoltásra menni egy varanasi kórházba. Ezután kiderül, hogy a vonat 6 és fél órát késik (persze eleinte nem ennyit mondanak, csepegtetik), mikor az út maga kb. 4 óra. Elmondhatjuk tehát, hogy az első indiai vonatozásom nem nagy siker. Várakozás közben megszólít egy srác, azt mondja, sokszor megy ezzel a járattal, nem szokott késni. Na én ezzel ki vagyok segítve. Így Bodhgayára marad aznap kb. 1 óra naplementéig, ezt a Mahabodhi templomnál töltöm, ahol az első buddha (Siddharta, Shakyamuni) megvilágosodott.

Sötétedés utánra marad a szálláskeresés és a hely felderítése, ami szerencsére gyorsan megy, mert az összes látnivaló egy 20 perces sétával bejárható. Így aztán úgy döntök, hogy a késés ellenére sem töltök itt még egy napot, el fogom érni a lefoglalt vonatot. Ezért reggel hatkor körbejárom a templomokat, mert elvileg napkeltétől nyitva vannak. Ehhez képest a bhutáni és a thai csak 7-kor nyit, de nem várom meg, bhutánit láttam eleget, tudom, hogy néz ki, thait meg majd látok Thaiföldön.

A buszpályaudvaron (na jó, ez erős túlzás, a tér, ahol a buszok koncentrációja meghaladja az átlagot) közlöm, hogy Pawa Puriba szeretnék menni, bár én úgy tudom, csak Rajgirig van közvetlen járat. Bólogatnak, Pawa Puri OK. Csak amikor leszállok, derül ki, hogy rohadul nem Pawa Puriban vagyok, át kell szállni. Ez különben mindenhol jellemző, mondok egy célállomást, és ha jó irányban van, be is ültetnek, legfeljebb még át kell szállni párszor. Így néha abszolút fogalmam sincs hol vagyok és hogy egyáltalán a jó irányba vittek-e, teljesen az ő kezükben vagyok, de eddig még mindenhova odataláltam. Néha mondjuk az is probléma, hogy a helyiek nem is hallottak a helyről, ahova menni szeretnék, vagy máshogy nevezik/ejtik ki. Ez különösen Patnában koncentrálódott, erről hamarosan. Pawa Puri nagyon kicsi hely, a helyiek nagyon meg voltak lepődve egy fehér ember láttán (de nagyon örültek).

Nem is láttam másikat, Patnában is csak egy, Lucknowban 2 pár fehér turista kolbászolt. Hmm, 2 pár fehér kolbász... Na de eltérek a tárgytól. Szerencsére minden elég gyorsan ment, úgyhogy a vonatot simán elértem, ötre megérkeztem Patnába, ahol két éjszakát terveztem tölteni. Na de Patna! Úgy éreztem, Dante eltévesztette a házszámot, és valójában Patnáról írt. A tervem az volt, hogy a pályaudvar közelében keresek szállást az első éjszakára, mert a szikh templom is arrafele van, aztán átköltözök a 11 km-re lévő városközpontba (nagy város, na) ahonnan a másik 2 látványosság érhető el. Bár hogy az az erőd hol van, fogalmam sem volt, LP-ben nincs, neten találtam róla egy képet. A tervembe azonban több hiba csúszott, ezzel a város el is nyerte a legjobban utált város titulust. Először is a fesztivál még mindig tartott, és itt még intenzívebb volt, mint Varanasiban. Na de mit is takar egy ilyen fesztivál (Durga puja)? Egyrészt pavilonokat építenek, ahol Durga istennő szobra leszúrja az ördög szobrát, plusz tigris (mármint szobor), zene és egyéb cafrangok. Ez még nem is lenne akkora baj, de a másik elem az utcákon traktorral vontatott platformok, hasonló felszereltséggel, mint a pavilonok (már ha fullextrásak, a fapadosban csak Durga van). A probléma az, hogy ezekből bömböl a hindutechnó, miközben körülötte emberek extázisban táncolnak valamilyen drog hatása alatt (legalábbis más magyarázatot nem találok, hogy bírják ki a zenét). Ez Patnában azt eredményezte, hogy közlekedni nem lehetett tőlük, és folyamatos dobhártyaszaggató zene szólt. Ilyen körülmények között kellett eljutnom a 11 km-re lévő városközpontba, ahol állítólag az összes hotel található. Remek, mire eljutok oda, már baromi késő van, de ott is körözök még egy örökkévalóságnak tűnő ideig. Végül aztán becsekkolok az első hotelbe, amit találok, még ha az háromszor drágább is, mint az átlag. Másnap nagy nehezen találok egy olcsó helyet, aztán megyek Maner Sharifba. Legalábbis reméltem, hogy oda, mert mindenki csak Manert mond, de 1,5 óra alatt, két átszállással ott vagyok. Szerencsém van, hogy ott egy pasas végre megérti, hogy a síremléket keresem, és megmutatja az utat, magamtól nehéz lett volna. Kitáblázva ugyanis nem sok minden van, legfeljebb hindiül. Elmegy rá az egész délelőttöm, de úgy érzem megérte.

Ezután a szikh templomot veszem célba, de a riksások csak néznek rám, mint borjú az újkapura, amikor a templom nevét mondom. Végül megelégszem azzal, hogy a kerület stimmeljen, majd ott csak tudják. Be is jön a számításom, csak az bosszant, hogy a riksa a pályaudvar mellett tesz le, ahonnan előző nap indultam, és ha egy elágazásnál nem balra, hanem jobbra fordulok, 200 méter után ott a templom. Csak az vigasztal, hogy akkor már nem biztos, hogy elég időm lett volna naplementéig, és még később lett volna szállásom. Bár lehet, hogy a templomban adtak volna, ezek a szikhek egész jó fejek, ahhoz képest, hogy egy vallás. Ennivalóval is kínáltak. Csak a templomba belépéskor fel kell venni egy narancssárga fejkendőt (ez még OK), és le kell venni a cipőt és a zoknit, majd át kell menni egy kis medencén, hogy megmossuk lábunkat. Azt eddigre már megszoktam, hogy templomokban le kell venni a cipőt (bár a trekking bakanccsal ez sem gyors művelet), de hogy itt mezítláb járkáljak a guánóban, plusz a mostanra már hólyagos és sebes lábfejemet egy fertőzés-cserediákprogramnak tegyem ki, ez új volt.

Patan után irány Kushinagar, ahol Shakyamuni meghalt, ezért Bodhgayához hasonlóan itt is több buddhista országnak van temploma. Itt láthattam először burmait, de a thai is nagyon szép, jól rendbentartott kerttel.

Deoriába kellett ezután visszatérnem, onnan indult a vonatom, méghozzá az első éjszakai járat, amit valaha igénybevettem, este tízkor szállok fel, reggel ötkor érkezek Lucknowba. Aludni nem igazán tudtam, mert bár a fölső ágyon vagyok, a lábamat így sem merem kinyújtani a folyosóra (csak úgy férne el kinyújtva), hátha valaki véletlenül lekaszálja. Így egy kicsit fáradtan és álmosan, de megnézem a nevezetességek nagy részét, amik egymás mellett vannak legalább. Ezek a nawab (a mughalok után itt uralkodott nép) uralkodóinak síremlékei, mecsetei, és egyéb járulékos elemek. Nagyon szépek, egészen Agráig Lucknow volt a kedvenc városom.

Az angol kolónia romjai, amit az 1857-es lázadás alatt megostromoltak, viszont nem éri meg, mert túl jól sikerült az ostrom.

Legalább útközben volt két szép síremlék és a High Court, és amúgy is útbaesett.

Másnapra maradtak a maradék, távolabbi látnivalók. Az egyik Deva Sharif volt, a várostól 30 km-re, de már éreztem, hogy csak Devának fogják hívni a helyiek, és tényleg. Viszont a közlekedéssel akadt egy kis bibi: mikor a busszal elhagytunk egy várost, a kalauz hátranéz rám kérdőn, a tekintetéből a "Hát te még mindig itt vagy?" kérdés olvasható ki. Kösz, honnan tudnám, hogy hol kell leszállni, eddig mindig megmondták a helyismeret nélküli, szerencsétlen, hülye turistának (azaz nekem). Gyalogolhatok vissza az országúton, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy az útról látszik a célom (ez is egy síremlék, lehet visítani).

A városba visszatérve a Martiniere College...khm, érdekes épülete

már csak a kötelező program, ezután még egy érdektelen kertet és síremléket is útbaejtek, de az állatkertnek nem találom a bejáratát, amit azért annyira nem sajnálok. Másnap a terv szerint irány Khajuraho, de a terv itt borult (nem kell izgulni, pár nap múlva visszaállt). A hotelben azt mondták, hogy a Kaiserbagh buszpályaudvarról (ez már tényleg olyasmi) indul oda busz, na kiderült, hogy ez sült faszság, menjek át a másik pályaudvarra. Rendben, uccu neki, de amikor ott megkérdezem, ugyanúgy negatív választ kapok. Szuper, imprózzunk, hát megy-e Jhansiba, te buszpályaudvari információs pultosok gyöngye, te? Megy. Hallelujah, majd onnan Orcha megtekintése után csak lesz busz Khajurahoba. De csak fél tízkor, folytatja, és érzem, hogy így nem leszünk barátok. Hát még ha akkor tudom, mi következik. Fél tízkor a busz sehol. Azt mondja késik, majd még hiteget fél 12-ig, amikor bejelenti, hogy nem lesz busz. Szálljak fel egy Kanpurba menőre, majd ott szálljak át. Na te édes, ezt korábban is mondhattad volna, ott mentek el sorban mellettem a buszok Kanpurba, megspórolhattam volna 4 órát. Így jó későn érek Jhansiba, de a buszon megszólított srácok legalább adnak egy kicsit enni, és azt mondják, a végállomásról egy riksa 20 rúpiáért elvisz egy szállodába. Így is van (bár 30 lesz, az első helyen nincs üres szoba), úgyhogy sok időm most szerencsére nem megy rá a szálláskeresésre. Másnap a közeli Orccha megtekintése nem vesz igénybe sok időt, kicsi a város, de annál szebb.

Délutánra már Khajurahóba is érek, a buszon megismerkedve későbbi szállásadómmal, úgyhogy itt még annyit sem kell keresni, ráadáaul olcsó és nagyon jó a szoba, Indiában először melegzuhannyal. Reggel a templomok felderítését a jain, majd a keleti templomokkal kezdem, amik ugyan kisebbek, de hasonlóak a fő attrakciónak számító nyugati csoport templomjaihoz, és még ingyenesek is.

A keleti csoportnál sajnos rámtapad egy tout, de olyan kitartó volt, és olyan jól csinálta, hogy beszoptam. Egész nap furikázott a motorján, amit nem igényeltem, másnap reggel pedig elvitt a vízeséshez, ami aznap zárva volt. Először azt mondta, nem kér pénzt, adjak amennyit akarok (a vízeséshez egy retúr autoriksa egyébként 400). Amikor kirakott a pályaudvaron, 300-at akartam adni, ő erre azt mondja 600. Esetleg 500? Nem, 600. Jól van, barátom, itt a 30 ezüstöd, ezzel eljátszottad minden maradék jóakaratomat az indiaiak felé, ezentúl nem hiszek senkinek, megelőztétek az örök elsőnek hitt franciákat az utálati listán.

Ezután Gwalior kellemesebb volt, bár eltévedtem a pályaudvarból jövet. Erre megkérdezek valakit, merre van az erőd (itt van a látványosságok jó része). Erre visszakérdez, hogy a Gwalior erőd? Jóember, tudsz itt egy másik 3 km hosszú erődről? - gondolom, de visszafojtom. Szerencsére meglátom, mert egy domb tetején van. Van itt egy palota, egy szikh és 3 másik, használaton kívüli templom (ez jó, mert nem kell levenni a cipőt).

Következő állomás Agra. Nem csak a Taj Mahal található itt, de a síremlékekben ez a város is gazdag (aki a végén meg tudja mondani, hányat láttam, kap 10 internetpontot). A Taj tényleg olyan szép, és még hatalmasabb, mint azt képzeltem, csak a szmog miatt nem látszik távolról, a háttér meg állandóan szürke.

Akbar mauzóleuma hasonlóan grandiózus, de a márvány mellett vörös homokkőből készült.

Aztán itt van az Itmad-ud-daula. Ez sokal kisebb a másik kettőnél, de nagyon szépen díszített.

Van még egy mughal erőd is, ez szintén vörös homokkőböl épült. És hol találkozzak magyarokkal, ha nem Agrában, bár ők csak egy hétre jöttek.

Aztán Fatehpur Sikriben is beléjük futottam, amely város egy kicsit csalódás, mert az ingyenes rész jobb, mint a 260 rúpiás, és már kezd sok lenni a mughal építészet.