Átléptem a nevezetes észak-déli határt, ahol sok minden megváltozik, szerencsére többnyire pozitív irányba. A legfontosabb, hogy végre lehet reggelit kapni (rendes reggeliidőben, omg), nem is akármilyet. Az alap az idli, az mindig van, aztán puri bhaji, pav bhaji, dosa, meg még több, aminek nem tudom a nevét. Az idli egy puha, szivacsszerű, párolt tésztakorong, kétféle szósszal tálalják. A bhaji egy zöldségragu valamilyen borsó/lencse/bab (röviden dal) alapanyaggal, ezzel lehet leönteni vagy ezt kitunkolni különböző tésztaproduktumokkal, amilyen az olajban sült, lángosszerű puri, vagy a kenyérszerű pav, vagy az apró fánkszerű vada. A dosa egy vékony palacsinta különböző töltelékekkel és szószokkal. A másik gasztronómiai javulás, hogy van rendes kávé, csak rendesen meg kell harcolni azért, hogy ne tejjel hozzák. A harmadik, csak kozmetikai változás, hogy általában banénlevélre tálalnak. Ezenkívül a házak előtt ilyen érdekes kriksz-krakszok vannak (ld. kép).
Továbbá megjelennek a keresztény templomok, néhány helyen több van, mint hindu vagy muszlim. Nem csak templomok vannak, keresztény ember is több van, ez abból látszik, hogy a kocsikon a hindu ornamentika helyett kereszt alakú stickerek vannak. Mumbaiból ismét hajóval távoztam, és követtem a nyugati partot. Első két állomás két erőd, mindkettő különlegessége, hogy egy szigetre épültek, azt teljesen körülvéve (na jó, Sindhudurgnál van egy pár "kilógó" rész, úgyhogy nem kell a mozgó csónakból egyenesen a vár lépcsőjére lépni, ahogy Janjirában). A kettő között egy kellemes 15 és fél órás, 4 átszállásos buszozás, így az érkezés Malvanba 22:30-kor. Ilyenkor a legjobb szállást keresni, pláne hogy éppen valami fesztivál van. Keresztbe-kasul bejárom a várost, végül a buszpályaudvar másik oldalán találok, két óra után. Janjirába vitorláshajó visz, az indiaiak közben énekelnek, Sindhudurgba katamarán, itt Chatrapati Shivajit éltetik (híres maharaja, ő építtette a várat), miközben a hullámok majdnem elöntenek minket.
Ezután irány Goa, ezen belül is először Panjim. Végre marhahús! Meg keresztény templomok, még a portugálok építették, de most is sok itt a keresztény. Ez már csak abból is látszik, hogy amikor Old Goában jártam, az egyik templomban várnom kellett, hogy fényképezhessek amíg a misének vége, és a templom tele volt. Old Goa az, ahol a templomok sűrűsége a legnagyobb, ez volt a központja a portugál gyarmatnak. Itt van eltemetve Francis Xavier, aki egész Ázsiában terjesztette a kereszténységet.
Eddigre felhalmoztam annyi plusz napot a tervemhez képest, hogy megengedtem magamnak egy kétnapos pihenést a goai strandon. Ezt anyukám kollégájának lányánál és barátjánál (Viktória és Loudos)(és népes baráti társaságuknál), Palolemben töltöttem, akik a fél évet itt töltik, egy házat bérelve. Palolem maga annyira turistás, amennyire csak el lehet képzelni (azért így se rossz és nem is túlzsúfolt a strand), de vendéglátóim elvittek egy eldugott strandra Panemtől délre, ami Goa legdélibbje, délebbre már csak egy hadikikötő van, aztán Kerala. A megközelítés nem valami kellemes, hegyes és tűzforró sziklákon keresztül, én meg persze mezítláb mentem (strandra megyünk, minek a bakancs, ugyebár), de a végén megéri, szuper homokos strand sziklákkal körülvéve. Palolemben végre kaptam gin and tonicot is, amit korábban csak egyszer sikerült, akkor is drágán. A bárok csak olyan angolokkal van tele, akik szerintem többet vannak itt, mint otthon, és Viktóriáék mindegyiket ismerik. A goai intermezzo után ismét action, irány Hampi. Ez egy csodálatos hely, legalábbis reggel, amikor még nincs tömeg, és nem veri fel a csendet az indiai turistahordák és iskoláscsoportok obligát ordibálása. Mert ugyebár allergiásak a csöndre. Ekkor még az egyik legnagyobb romtemplomban is egyedül voltam.Szóval Hampi egy sziklás terepen elég nagy területen elterülő templom-, palota- és egyéb romokból áll.
A varázsát pont a sziklák adják, egyedülálló környezetet teremtve a romok köré. Van egy aktív templom is pont a hotelrengeteg mellett, de ez nem túl érdekes, csak nagy (bár van egy elefántjuk).
Mármint a kapu nagy, mert az ilyen déli stílusú templomokra ez jellemző, hatalmas, díszes kapu, a templom maga meg sokszor teljesen érdektelen. Hampiból Hassanba mentem, ahol semmi sincs az égvilágon, de innen lehet elérni Halebidet és Belurt, ahol viszont templomok. Az utóbbi a már említett kapus típusú, de itt maga a templom sem rossz (több is van a falon belül, de a főtemplom érdekes igazán).
Halebid templomának viszont nincs kapuja, nagyin szolid kis földszintes épület, de a faragványai annál jobbak. Ezek valamennyire megközelítik Mount Abu templomaiét (csak hogy valami képe legyen a Kedves Olvasónak róluk, ha már ott nem lehet fényképezni), de azért nem annyira jók. Egy kis semmi közepén lévő templomtól azért nem rossz.
Hassanból egy kis kitérőt tettem az eredeti tervemhez képest Mysoreba, de csak annyi időre, amíg megnéztem a palotát (meg amíg a nyitásra vártam). A jegypénztárnál hatalmas sor alakult ki, én meg hátizsákkal nem akartam csatlakozni a tűző napon aszalódókhoz, ezért a sor elején lévő franciákat kértem meg, hogy vegyenek már eggyel több jegyet. Álljanak csak sorba az indiaiak, ha már nekik úgyis olcsóbb a belépőjegy. A palota belülről is szép, csak nem lehet fényképezni. És le kell venni a cipőt. És persze hogy ahol a cipőmegőrző van, ott nem lehet a táskát leadni, tehát lehet visszagyalogolni a bejárathoz, persze madárszaros úton. Ezek valamiért imádnak mezítláb madárszarban járni, fene a gusztusukat.
A palota után rögtön Bangalore-ba mentem, ahol csak azért maradtam még egy napot, mert Indiában csak itt lehet jó sört kapni. Két brewpub egész jó sörökkel (és steakkel!) és két Rogue (Mocha és Dead Guy Ale) a vadászat eredménye. Ha már ott voltam, megnéztem a várost is, bár sokmindent nem lehet. A fő nevezetesség a Vidhana Soudha és a mellette lévő Vikas Soudha, kormányzati épületek, úgyhogy csak a kerítésen kívülről lehet megcsodálni, de legalább onnan lehet fényképezni, és nem ugrik rám ötven kommandós (mert nyilván én vagyok a terrorista az európai fejemmel, azért kell mindenhol tornádó erejű kutatást tartani a táskámban és letapizni három embernek, mintha legalább a Sakál lennék).
Bangaloreból Vellore útbaejtésével Kanchipuramba mentem. Velloreban van egy erőd benne egy templommal, ezek elég korrektek, de az igazán érdekes egy másik templom a város szélén (új sorozat: Templom a város szélén). Ez a templom meg nem mondom hány tonnányi arannyal van bevonva, emellett jól is néz ki. Csak az a baj vele, hogy a bejárattól egy teljesen feleslegesen hosszú úton lehet csak eljutni magához a templomhoz (szadisták ezek, egyébként is minden helyen csak egy meghatározott bejáraton lehet bemenni, ami általában a lehető legtávolabb van attól, ahonnan az ember megközelíti). Ja, és persze nem lehet fényképezni (hogy ezzel kinek ártanék, azt sosem értettem).
Kanchipuramban megint egy rakás templom.
Az utána következő Mamallapuram ennél érdekesebb, kicsit Hampira hasonlít, csak kisebb és a tengerparton van. A sziklák közötti romok része viszont stimmel, van egy remek falfaragvány is, de a tengerparti templom nem nagy szám, csak azért érdekes, mert ott van ahol van.
Mamallapuram után Chennai ismét nagyváros és nem turistagettó. Először a múzeumba megyek, de az zárva. Na csesszétek meg, ezt benéztem, a többi nevezetességre viszont így sok az egy nap is, de nem kapkodom el, a High Courtot meghagyom másnapra a múzeum mellé. Akkor meg az derül ki, hogy aznap az van zárva (kívülről viszont nem sok látszik a fáktól). Ezért azt végül indulásom napjának reggelén nézem meg, egy helyi alkalmazott körbevezetésével, miután az egyik bejáratnál először váratnak (10-kor nyit), majd átküldenek egy másikhoz, ahol a rendőrség van, hogy ott kérjek engedélyt, akik ezután kézrőcsak bizonyos részekre. Ha ez így zavarosan hangzik, azt nem csodálom, én is csak néztem, hogy most akkor hol, hogyan, mikor, kivel lehet megnézni ezt a szerencsétlen épületegyüttest (ami egyébként a világ második legnagyobb bírósága a londoni után, LP ftw). A múzeum egyébként borzalmas.
Chennaiból ismét egy be nem tervezett látogatás Tirupatiba, ahol (illetve egy kicsit távolabb a várostól, Tirumalában, egy hegyen) egy baromira szentséges templom van. Annyira szent, hogy az az én szenvedésemet is növelte, ugyanis a bejutás ide nemhogy nem egyszerű, de ehhez képest minden más babapiskóta tejszínhabbal. A hegyre szinte egymást érve mennek fel a buszok, ez mér előrevetíti, hogy milyen tömegre lehet számítani a templomnál. A bejutás egy félkör alakú épületen keresztül történik, amin mint a vágóhídon, ketreceken keresztül vezetnek végig. Attól függ hogy mennyit kell várni a bejutásra, hogy mennyit fizetsz és ezzel mennyire közeli ketrecbe jutsz. Van ingyenes, ahol állítólag 6 órát kell várni, 50 és 300 rúpiás. Mivel már délután volt, befizettem a 300-asra. Így is 3 óráig tartott, mire bejutottam. Már sötét volt, de szerencsére ki van szépen világítva. Szép templom, de még egyszer nem állnék sorba. Pláne úgy, hogy amikor kijöttem, láttam, hogy a templom látható az utcáról is (jó, nem olyan közelről, de nem is kell érte sorban állni), csak másik irányba kellett volna mennem.
Másnap egész napos buszozás Hyderabadba. Itt van minden, mi szem-szájnak ingere: vár, palota, angol gyarmati épületek (High Court, egy kórház, Legislative Assembly Building), muszlim uralkodók mauzóleumai (ezek a várból is jól látszanak), hindu templom, Buddha-szobor egy tavon, és a város szimbóluma, a Charminar. Mindezt sikerült egy nap alatt megnézni.
Ezután a következő úticél Bhubaneswar volt, de oda két teljes nap buszozás árán (egy 16 és egy 14 órás) jutottam csak el. Ráadásul Bhubaneswarban a körgyűrűn kellett leszállnom és onnan egy órát gyalogolni a belvárosig, mert a kedves emberke a buszon nem említette volna, hogy nem megy be a busz oda, de ha itt meg itt leszállok, onnan lett volna busz befele. Kellemes éjjeli szobakeresés ismét, és itt az első 7 helyen nincs is szoba, miközben hullafáradt vagyok. A város tele van jobbnál jobb templomokkal, bár a főtemplomba csak hinduk mehetnek be (irigy kutyák), de egy platformról be lehet nézni.
Van még a városon kívül, szép zöld környezetben egy japán pagoda is.
Bhubaneswarból egynapos kirándulást tettem a közeli Puriba és Konarkba. Puriban a hatalmas Jagannath templomba szintén csak hinduk mehetnek be, de itt is be lehet kukkantani az utca túloldaláról egy lerobbant könyvtárból, ami láthatólag nem az épület fenntartásásra költi a turisták adományait. A templom.nem egy nagy szám, de a főutcán remek édességet lehet kapni, amit máshol nem is láttam. Ez a főút egyébként Indiához képest nagyon széles, mégpedig azért, mert itt tartanak egy híres felvonulásos ünnepséget, ahol sokszor még a széles utca ellenére is akkora a tömeg, hogy többeket agyontaposnak. Yay for religion.
Konark temploma sokkal jobb, be is lehet menni (már amennyire, a főépületet az angolok anno feltöltötték). Ez a templom az oldalán lévő faragott, kb. 2 méteres kerekekről híres, amik lovakban végződnek. Nem tudom mit gondoltak ezek, de így nem fogják elhúzni a templomot.
Bhubaneswarból ismét egész napos buszozás Indiából való távozásom későbbi helyére, a harmadik gigavárosba, Kolkatába (leánykori nevén Calcutta). Méltán leghíresebb épülete a Victoria Memorial. Bár belülről semmi extra, de kívülről elnézném a végtelenségig. Ezenkívül van még pár angolok által levedlett épület, templomok (hindu, keresztény), és az ország legjobb állatkertje. Jellegzetes járművei a villamos és a kézi riksa, amik csak itt vannak, és a sárga Hindustan Ambassador taxik.
Kolkatából egy kis egynapos vonatozás Siliguriba, majd 3 óra dzsippel a szerpentines hegyi úton, és máris Darjeelingben vagyunk. Az időjárás nem volt valami kegyes hozzám, nagyrészt olyan sűrű köd volt, hogy az orromig sem láttam, másrészt kegyetlen hideg volt. Ezt enyhítendő annyi teát ittam, aminek a koffeintartalma úgy gondoltam még nem peckeli ki a szemeimet egész éjszakára és a vesém is megbirkózik vele. A tea nagyon jó, de ez nem meglepő, ha már az egyik leghíresebb teavidék. A másik, ami miatt érdemes ide jönni, az a kilátás a Himalájára, ezt viszont a köd és felhő miatt csak részlegesen és időlegesen sikerült látni. A távolban viszont láttam gyönyörű kék vizű tavakat a hegyek között, amit Nepálban nem (jó, ott közelről, de egyszerre csak egyet, itt viszont több látszik). Van még továbbá egy japán pagoda (hasonlít a bhubaneswarira), amit 3 óra alatt lehet elérni úgy, hogy az ember többször eltéved, már látja a pagodát, majd olyan sűrű köd ereszkedik le, hogy megint eltéved, mindeközben többszáz méter magasságot meredek utakon fel-le gyalogol. Egyszerű. Darjeelingben van továbbá Kőrösi Csoma Sándor sírja, aki itt halt meg útban Lhasa felé maláriában. A temetőben szinte a bejáratnál van a sír, ami a hely legjobb állapotban lévője, egy csomó emléktábla van körülötte, és az ASI (Archeological Survey of India) által védett. Tele van aggatva magyar trikolóros szalagokkal, a legfrisebb úgy láttam tavaly novemberből Kövér Lacikáé. Az utca másik oldalán van egy teaültetvény. Ebből még elég sok van a lefele vezető úton is, de ezt csak akkor láttam, amikor visszafele mentem, addigra oszlott fel ugyanis a köd eléggé ehhez.
Visszatértem Kolkatába, ahol legalább már nem fagy le a seggem, viszont a repülőgép indulásáig lévő pár napra már semmi látnivalóm nem maradt (csak az állatkert és a nem túl érdekes Marble Palace), de azért el lehet itt lenni. Vasárnap irány Bangladesh. Chalo!
Továbbá megjelennek a keresztény templomok, néhány helyen több van, mint hindu vagy muszlim. Nem csak templomok vannak, keresztény ember is több van, ez abból látszik, hogy a kocsikon a hindu ornamentika helyett kereszt alakú stickerek vannak. Mumbaiból ismét hajóval távoztam, és követtem a nyugati partot. Első két állomás két erőd, mindkettő különlegessége, hogy egy szigetre épültek, azt teljesen körülvéve (na jó, Sindhudurgnál van egy pár "kilógó" rész, úgyhogy nem kell a mozgó csónakból egyenesen a vár lépcsőjére lépni, ahogy Janjirában). A kettő között egy kellemes 15 és fél órás, 4 átszállásos buszozás, így az érkezés Malvanba 22:30-kor. Ilyenkor a legjobb szállást keresni, pláne hogy éppen valami fesztivál van. Keresztbe-kasul bejárom a várost, végül a buszpályaudvar másik oldalán találok, két óra után. Janjirába vitorláshajó visz, az indiaiak közben énekelnek, Sindhudurgba katamarán, itt Chatrapati Shivajit éltetik (híres maharaja, ő építtette a várat), miközben a hullámok majdnem elöntenek minket.
Ezután irány Goa, ezen belül is először Panjim. Végre marhahús! Meg keresztény templomok, még a portugálok építették, de most is sok itt a keresztény. Ez már csak abból is látszik, hogy amikor Old Goában jártam, az egyik templomban várnom kellett, hogy fényképezhessek amíg a misének vége, és a templom tele volt. Old Goa az, ahol a templomok sűrűsége a legnagyobb, ez volt a központja a portugál gyarmatnak. Itt van eltemetve Francis Xavier, aki egész Ázsiában terjesztette a kereszténységet.
Eddigre felhalmoztam annyi plusz napot a tervemhez képest, hogy megengedtem magamnak egy kétnapos pihenést a goai strandon. Ezt anyukám kollégájának lányánál és barátjánál (Viktória és Loudos)(és népes baráti társaságuknál), Palolemben töltöttem, akik a fél évet itt töltik, egy házat bérelve. Palolem maga annyira turistás, amennyire csak el lehet képzelni (azért így se rossz és nem is túlzsúfolt a strand), de vendéglátóim elvittek egy eldugott strandra Panemtől délre, ami Goa legdélibbje, délebbre már csak egy hadikikötő van, aztán Kerala. A megközelítés nem valami kellemes, hegyes és tűzforró sziklákon keresztül, én meg persze mezítláb mentem (strandra megyünk, minek a bakancs, ugyebár), de a végén megéri, szuper homokos strand sziklákkal körülvéve. Palolemben végre kaptam gin and tonicot is, amit korábban csak egyszer sikerült, akkor is drágán. A bárok csak olyan angolokkal van tele, akik szerintem többet vannak itt, mint otthon, és Viktóriáék mindegyiket ismerik. A goai intermezzo után ismét action, irány Hampi. Ez egy csodálatos hely, legalábbis reggel, amikor még nincs tömeg, és nem veri fel a csendet az indiai turistahordák és iskoláscsoportok obligát ordibálása. Mert ugyebár allergiásak a csöndre. Ekkor még az egyik legnagyobb romtemplomban is egyedül voltam.Szóval Hampi egy sziklás terepen elég nagy területen elterülő templom-, palota- és egyéb romokból áll.
A varázsát pont a sziklák adják, egyedülálló környezetet teremtve a romok köré. Van egy aktív templom is pont a hotelrengeteg mellett, de ez nem túl érdekes, csak nagy (bár van egy elefántjuk).
Halebid templomának viszont nincs kapuja, nagyin szolid kis földszintes épület, de a faragványai annál jobbak. Ezek valamennyire megközelítik Mount Abu templomaiét (csak hogy valami képe legyen a Kedves Olvasónak róluk, ha már ott nem lehet fényképezni), de azért nem annyira jók. Egy kis semmi közepén lévő templomtól azért nem rossz.
Hassanból egy kis kitérőt tettem az eredeti tervemhez képest Mysoreba, de csak annyi időre, amíg megnéztem a palotát (meg amíg a nyitásra vártam). A jegypénztárnál hatalmas sor alakult ki, én meg hátizsákkal nem akartam csatlakozni a tűző napon aszalódókhoz, ezért a sor elején lévő franciákat kértem meg, hogy vegyenek már eggyel több jegyet. Álljanak csak sorba az indiaiak, ha már nekik úgyis olcsóbb a belépőjegy. A palota belülről is szép, csak nem lehet fényképezni. És le kell venni a cipőt. És persze hogy ahol a cipőmegőrző van, ott nem lehet a táskát leadni, tehát lehet visszagyalogolni a bejárathoz, persze madárszaros úton. Ezek valamiért imádnak mezítláb madárszarban járni, fene a gusztusukat.
Bangaloreból Vellore útbaejtésével Kanchipuramba mentem. Velloreban van egy erőd benne egy templommal, ezek elég korrektek, de az igazán érdekes egy másik templom a város szélén (új sorozat: Templom a város szélén). Ez a templom meg nem mondom hány tonnányi arannyal van bevonva, emellett jól is néz ki. Csak az a baj vele, hogy a bejárattól egy teljesen feleslegesen hosszú úton lehet csak eljutni magához a templomhoz (szadisták ezek, egyébként is minden helyen csak egy meghatározott bejáraton lehet bemenni, ami általában a lehető legtávolabb van attól, ahonnan az ember megközelíti). Ja, és persze nem lehet fényképezni (hogy ezzel kinek ártanék, azt sosem értettem).
Az utána következő Mamallapuram ennél érdekesebb, kicsit Hampira hasonlít, csak kisebb és a tengerparton van. A sziklák közötti romok része viszont stimmel, van egy remek falfaragvány is, de a tengerparti templom nem nagy szám, csak azért érdekes, mert ott van ahol van.
Mamallapuram után Chennai ismét nagyváros és nem turistagettó. Először a múzeumba megyek, de az zárva. Na csesszétek meg, ezt benéztem, a többi nevezetességre viszont így sok az egy nap is, de nem kapkodom el, a High Courtot meghagyom másnapra a múzeum mellé. Akkor meg az derül ki, hogy aznap az van zárva (kívülről viszont nem sok látszik a fáktól). Ezért azt végül indulásom napjának reggelén nézem meg, egy helyi alkalmazott körbevezetésével, miután az egyik bejáratnál először váratnak (10-kor nyit), majd átküldenek egy másikhoz, ahol a rendőrség van, hogy ott kérjek engedélyt, akik ezután kézrőcsak bizonyos részekre. Ha ez így zavarosan hangzik, azt nem csodálom, én is csak néztem, hogy most akkor hol, hogyan, mikor, kivel lehet megnézni ezt a szerencsétlen épületegyüttest (ami egyébként a világ második legnagyobb bírósága a londoni után, LP ftw). A múzeum egyébként borzalmas.
Chennaiból ismét egy be nem tervezett látogatás Tirupatiba, ahol (illetve egy kicsit távolabb a várostól, Tirumalában, egy hegyen) egy baromira szentséges templom van. Annyira szent, hogy az az én szenvedésemet is növelte, ugyanis a bejutás ide nemhogy nem egyszerű, de ehhez képest minden más babapiskóta tejszínhabbal. A hegyre szinte egymást érve mennek fel a buszok, ez mér előrevetíti, hogy milyen tömegre lehet számítani a templomnál. A bejutás egy félkör alakú épületen keresztül történik, amin mint a vágóhídon, ketreceken keresztül vezetnek végig. Attól függ hogy mennyit kell várni a bejutásra, hogy mennyit fizetsz és ezzel mennyire közeli ketrecbe jutsz. Van ingyenes, ahol állítólag 6 órát kell várni, 50 és 300 rúpiás. Mivel már délután volt, befizettem a 300-asra. Így is 3 óráig tartott, mire bejutottam. Már sötét volt, de szerencsére ki van szépen világítva. Szép templom, de még egyszer nem állnék sorba. Pláne úgy, hogy amikor kijöttem, láttam, hogy a templom látható az utcáról is (jó, nem olyan közelről, de nem is kell érte sorban állni), csak másik irányba kellett volna mennem.
Másnap egész napos buszozás Hyderabadba. Itt van minden, mi szem-szájnak ingere: vár, palota, angol gyarmati épületek (High Court, egy kórház, Legislative Assembly Building), muszlim uralkodók mauzóleumai (ezek a várból is jól látszanak), hindu templom, Buddha-szobor egy tavon, és a város szimbóluma, a Charminar. Mindezt sikerült egy nap alatt megnézni.
Ezután a következő úticél Bhubaneswar volt, de oda két teljes nap buszozás árán (egy 16 és egy 14 órás) jutottam csak el. Ráadásul Bhubaneswarban a körgyűrűn kellett leszállnom és onnan egy órát gyalogolni a belvárosig, mert a kedves emberke a buszon nem említette volna, hogy nem megy be a busz oda, de ha itt meg itt leszállok, onnan lett volna busz befele. Kellemes éjjeli szobakeresés ismét, és itt az első 7 helyen nincs is szoba, miközben hullafáradt vagyok. A város tele van jobbnál jobb templomokkal, bár a főtemplomba csak hinduk mehetnek be (irigy kutyák), de egy platformról be lehet nézni.
Van még a városon kívül, szép zöld környezetben egy japán pagoda is.
Bhubaneswarból egynapos kirándulást tettem a közeli Puriba és Konarkba. Puriban a hatalmas Jagannath templomba szintén csak hinduk mehetnek be, de itt is be lehet kukkantani az utca túloldaláról egy lerobbant könyvtárból, ami láthatólag nem az épület fenntartásásra költi a turisták adományait. A templom.nem egy nagy szám, de a főutcán remek édességet lehet kapni, amit máshol nem is láttam. Ez a főút egyébként Indiához képest nagyon széles, mégpedig azért, mert itt tartanak egy híres felvonulásos ünnepséget, ahol sokszor még a széles utca ellenére is akkora a tömeg, hogy többeket agyontaposnak. Yay for religion.
Konark temploma sokkal jobb, be is lehet menni (már amennyire, a főépületet az angolok anno feltöltötték). Ez a templom az oldalán lévő faragott, kb. 2 méteres kerekekről híres, amik lovakban végződnek. Nem tudom mit gondoltak ezek, de így nem fogják elhúzni a templomot.
