Érkezés Kuala Lumpurba. Pontosabban a reptérre, ami 75 km-re van a várostól, de szerencsére van expresszvonat, mégha drága is. Azért sikerül utána eltévednem, mert nincs kiírva, hogy merre van az LRT-állomás, megyek gyalog, csak először rossz irányba. Nem baj, korán érkeztem úgyis, valamivel el kell szórakozni. Másnap már belevetem magam a városba. A kaja isteni, olcsó, és általában nagy adagot adnak. A kávé is egész jó, és indiai éttermek is vannak, úgyhogy a reggeli is megoldva onion dosa formájában. A belváros elég modern, elég csak a Petronas tornyokra gondolni, de sok más magas épület tornyosul fölém, csak a nyakam meg ne fájduljon.
Ezt elkerülendő meg lehet nézni a várost fentről is. A Petronasba nem volt jegy több napra előre, úgyhogy csak a KL toronyba mentem fel, ami jobb is, mert onnan látszik az előbbi és magasabbra is lehet benne menni (421 méterre). A lift olyan gyors, hogy éreztem a nyomásváltozást a fülemben.
A felhőkarcolók erdejében bújnak meg a történelmi emlékek, indiai- és kínai templomok, mecsetek, koloniális épületek.
Még jó múzeum is van, ahol az iszlám művészet van bemutatva.
Emellett van egy park, ami magában sem rossz, de van benne madár- és lepkepark is. Csak ez utóbbiba mentem be. A lepkék közé be lehet menni, csak elég ijedősek általában, de azért vannak szép példányok. A legjobb viszont az volt, hogy pont elkaptam a pillanatot, amikor egy imádkozó sáska egy lepkét dézsmál.
A parkban vannak terráriumok és akváriumok is elhelyezve különböző érdekes és kevésbé érdekes állatokkal, csakhogy legyen valamit nézni akkor is, amikor a lepkék a plafonon tanyáznak. Ami ennél jobb, az a park kijárata felé elhelyezett kiállítás, különböző elő és holt bogarakból. Ezek legalább nem repkednek el.
A madárparkhoz ez után nem volt kedvem, egyébként is látszott a fele az utcáról, ráadásul drága.
KL-ből néhány közeli helyre HÉV-vel el lehet látogatni. Az egyik Shah Alam, ahol DK Ázsia második legnagyobb mecsete található. Kívűlről szép, de belül nem egy nagy szám (be se lehet menni az imaterembe, de a széléről be lehet kukkantani).
Ugyanezen a vonalon van Klang, egy jóval kisebb, de sokkal egyedibb mecsettel. Kissé (na jó, nagyon) szecessziós beütését annak köszönheti, hogy a tervezője angol.
Egy másik irányban van Putrajaya, ez a kormányzati központ, tervezett város, mégis szép. Persze itt is van mecset, nem is akármilyen, ez még belülről is szép.
Megint egy másik irány (és egy másik vallás) a Batu barlang, ami a hinduk szent helye, jól körbe is építették templomokkal és egy hatalmas szoborral. Belül csak egy templom van szerencsére, ami teljesen jelentéktelen, nem vonja el a figyelmet a cseppkőbarlang szépségeiről. Csak a tömeg zavarja egy kicsit a bámészkodást.
KL után irány ÉNY, először Ipoh. A koloniális építészettől nem dobok hátast, de a külvárosban lévő kínai templomok szépek. Ezek is barlangokba és/vagy barlangok mellé épültek, előnyük Batuval szemben, hogy ezekbe szinte (van amelyikben ténylegesen) egyedül lehet lenni és csend van.
Kuala Kangsar még kevésbé turistás kisváros. Van egy szép mecset és egy palota, de ez utóbbit sajnos csak a kerítésen kívülről lehet megtekinteni. Ebéd közben elbeszélgetek egy fidzsi emberrel, aki itt él. Ez elég valószínűtlen esemény volt, tekintve hogy Kuala Kangsar milyen kicsi és jelentéktelen, Fidzsi teljes lakossága kb. 800 ezer, és azt hiszem a legközelebbi lakott hely ahhoz a ponthoz, ami a Föld ellentétes oldalán van Magyarországtól.
Ezután irány Georgetown, Penang szigetén, ahonnan kiindulva látogattam meg a Kek Lok Si buddhista templomot. Georgetown is egész hangulatos, Hoi Anra emlékeztetett a sok kínai épülettel.
Már csak Alor Setar volt hátra a félszigeti Malajziából. Itt is van egy torony, bár ez jóval alacsonyabb a KL-inél, de legalább olcsó. A tetejéről belátni az összes látnivalót: két mecsetet és egy thai templomot.
Rövid Malajzia után még rövidebb Szingapúr. Egyrészt mert baromi drága, másrészt mert nincs sok látnivaló. A belépés meglepően macerás. A busz csak Johor Bahruig megy, innen át kell szállni egy másikra. Ez elvisz a maláj határátkelőhöz, majd ha sikerül újra megtalálni, a szingapúrihoz. Itt kezdődik az igazi móka. Mire sorra kerülök, már szinte mindenki más átment, mert persze a leglassabb sorban állok. Ezután közli velem a kedves rohadékja, hogy nincs kitöltött belépőkártyám, menjek vissza egyért. Nagyon jó hogy szóltak előre, máshol már a buszon adnak ha kell, itt egy sarokban elrejtve van. Második menet. A határőr a nevemet kérdezi, én csak mutatok az útlevelemre, úgyse tudja majd összekötni a kiejtést az írással. De nem, neki ez azért kell, hogy azonosítsam magam, hogy tényleg én vagyok. Jól van picinyem, sok sikert. Inkább a születési dátumomat kérdezi, ezt már megérti. A busz, amivel eddig jöttem eddigre persze már sehol, az ugyanilyen buszra várok vagy egy órát, míg más buszok húznak el sorban, de nekem nem azokra van jegyem. Rögtön belopták magukat a szívembe a szingapúriak. Abba a részébe, amire az van írva, hogy "Ki dögöljön meg". A belváros KL-hez hasonlóan felhőkarcolókkal dús, és itt is különböző vallások templomai és koloniális maradványok tarkítják a képet. Egy meglehetősen új buddhista templom versenyre kelhet a monywaival, itt is tömérdek Buddha tarkítja a falakat, ráadásul emeletes, egy csodálatos teremmel, ahol Buddha foga van (fényképezni sajnos tilos), a tetőn meg kerttel. Van egy híres állatkertje is a városnak. Tényleg jó, jól kialakított, még állatshowk is vannak (egyet sikerült elcsípnem), de nagyon drága. Ár-érték arányban még mindig a kolkatai vezet, csak ott nincs pl. törpe víziló.
A reptér szuper, van internet, kert, és ilyen fel-le mozgó gömbök, amik elég hipnotizálók. Repülés át a déli féltekére, Jakartába. Itt is szívatnak a határőrök, mert nem adok meg tartózkodási helyet, ami eddig sehol sem volt probléma. Itt külön szobába vezetnek, ahol meginterjúvolnak az útitervemről. Végül beírok egy LP-ből kinézett helyet Jakatában, de még nem tudom, hogy be kell-e egyáltalán mennem a városba. A terminálból kijőve, és a közlekedésről informálódva úgy döntök, még aznap el tudok jutni Caritába. Első találkozás a borzalmas indonéz közlekedéssel, ami jelentősen hozzájárul, hogy az indonézek csak egy hajszállal maradjanak le a vietnámiaktól. A reptérről eljutni egy buszpályaudvarra kb. 4 óra. Jakarta egy fekete lyuk, minden járat útbaejti, még kikerülni is 2 óra, szerencse hogy nem akartam bemenni. Nehezen találok olyan buszt, ami állítólag Carita felé megy, csak majd át kell szállni. Már ezen a buszon megismerkedem egy helyi sajátossággal, a buszon zenélőkkel. Valójában burkolt kéregetés és nem grassroots X-factor, általában borzalmasak, és még egy szám befejezte előtt elkezdenek pénzt szedni. Három fő archetípusuk van. Az egyik a háromfős banda, gitáros, dobos, énekes, ez utóbbi pénzszedő is. A második ennek lebutított verziója, egy gitáros vagy okulelés. A harmadik a hangszóróból szóló zenére repedfazék hangon éneklő nő. Ez nagyjából lefedi az előadói skálát, de egyszer egy fuvolás öregember is fellépett. Később kiderül, hogy ez csak Javán bevett szokás, csak itt vannak elég nagy buszok hozzá. Na de az út. Baromi lassan haladunk, Jakartából kijutni eleve 2 óra. Este 11-re megérkezek. Hogy hova, azt csak utána tudom meg, de nem Carita. Majd másnap tovább. Szerencsére már a buszról meglátok egy hotelt, szoba is van, nem is drága. Másnap vissza a buszpályaudvarra. Nincs busz Caritába, lehet taxizni horror áron. Egye meg a fene ezt a Krakataut, ha még buszt is ilyen nehéz szerezni, mi lesz a hajóval? Ráadásul ha a közlekedés mindenhol ilyen lassú (később kiderül: általában igen, sőt), akkor az idő is szorít, mert eddigre már fix, hogy szeptember 14-én találkozok az öcsémmel Taipeiben, ami a tervemhez képest +8 nap, de már eleve egyet buktam. Ezért irány Yogyakarta, a.k.a. Yogya (ejtsd dzsogdzsa). Ez két napot vesz igénybe, amiből már látom, még az extra napokkal is épp kijövök. A másik probléma az indonéz közlekedéssel, hogy szinte az összes látnivaló városokon kívül fekszik, és nincs oda tömegközlekedés, csak kényelmetlen és drága motoros taxi (ojek) vagy stoppolás (ezt jóval többször veszem igénybe itt, mint eddig összesen) vagy lábtaxi. Szerencsére a Yogyától 50 km-re lévő Borobudurba van, ha már az ország legnevezetesebb műemléke. Egyedi buddhista templom, egyedi sztúpákkal, amik lyukasak, belül Buddhával. Azért a faragványok se semmik, mindez körbe az egészen több emeleten keresztül. És ha mindez nem elég, a kilátás se rossz.
Van még egy hindu templomcsoport is Yogya közelében, Prambanan. A fő templomcsoporthoz van busz, de a többi elszórva helyezkedik el a környéken, így gyalogolhatok sokat. Ez nem is lenne baj, csak a legutolsó van igazán messze. Annyi időm volt, hogy még a közelben lévő ősi várat is útbaejtettem, de sok nem maradt belőle.
Ezek után még egy kis templomozás Gedong Songo képében. Maguk a templomok az előzőekhez képest nem túl meggyőzők, de a környék szép. Ennek ára az, hogy csak a bejárathoz 3 km-t kell gyalogolni, ami smafu lenne, ha nem lenne kb. 30 fokos lejtő, 2000 méteres magasság, és a teljes menetfelszerelésem. És akkor még jön a templomok közti vándorlás. A parkon kívül van egy kávézó, ahol megkóstolom végre a híres kopi luwakot, a kávét, amit civetmacskák közreműködésével készítenek. Finom, de az ára miatt nem innám minden nap.
Aznap még tovább Semarangba, ahol szokás szerint (már ahol lehet) szállás a buszpályaudvar közelében (ez Yogyában nem sikerült, de végülis jó helyet találtam véletlenül, mindkét templomhoz ment onnan busz). Másnap Surabaya, ahol állítólag nincs szállás a pályaudvar mellett (később látom, hogy ez nem igaz), de szerencsére az út jóval rövidebb volt Semarangból, így van időm kétszer átmenni a városon (plusz visszafele egy órát várni), mert nem szólnak hogy hol szálljak le.
Innen aztán másnap látogatás Trowulanba, a Majapahit birodalom egykori központjának maradványaihoz. Hát nem sok maradt, de az érdekes. Két kapu, az egyik egy templomhoz tartozott, a másik a várfalban volt. Ez utóbbi dizájnját ma is sokan koppintják, akár lakóház kapujaként is. Persze kisebb méretben.
Tovább Pandaanba, a Gunung Penanggungan lábához. A hegyen van két templom, amik inkább fürdők. Legalábbis az egyik biztos, mert csak azt találom meg az egész napos bolyongás után, mert persze köze nincs a térképnek a valósághoz. Azért szép a táj. Odafele és visszafele is sikerül stoppolnom, de csak rövid távon, visszafele meg már sötétedik, marad az ojek, ami persze drágább, mint amit a megállóban ülő hölgytől megtudok. Nem kicsit. Na mindegy, tovább Malangba. Innen busz van még Blitarig, de információmmal ellentétben célom, Penataran felé nincs. Sebaj, az egész napot csak erre szántam, abba belefér a 16 km-es táv oda-vissza megtétele.
Visszafele egy motoros megszólít, hogy elvinne, rendben. A következő kérdéstől egy kicsit meglepődök: nem vagyok véletlen couchsurfer? De, mondom, majd a visszafele utat egy kávézással megszakítjuk, és beszélgetünk couchsurfinges élményeinkről, Indonéziáról, Magyarországról. Ha már szóba jött a kávé: Java nem véletlenül szinonimája a kávénak. Végre tudok jó kávét inni, és még olcsó is. Az egyetlen bajom vele, hogy törökösen főzik, vigyázni kell a mákostésztafogsor elkerüléséhez. Malangból aztán megcéloztam a Bromo nemzeti parkot, de alkalmi útitársam tanácsára inkább Tosari felől, hogy aztán a másik oldalon hagyjam el Cemoro Lawang fele. Egy darabon még van is angkot (kisbusz), de aztán ojek horribilis áron Wonokitriig. Onnan aztán gyalog megyek fel a Penunjakanra, le a kráterbe, fel a Bromora, majd át Cemoro Lawangba. A táj lenyűgöző, különösen a Penunjakan tetejéről. Azért az se volt rossz, ahogy az ég az egyik pillanatról a másikra kitisztult amikor a hegygerinc másik oldalára értem, és elém tárult Gunung Batok (a képeken a közelebbi hegy). Bromo egy aktív vulkán, mint ahogy még lesz egypár Indonéziában, még Krakatau nélkül is.
Még elérem az utolsó angkotot Probolinggoba, majd a buszt Bondowosoba, bár már késő van, de innen fogom megközelíteni másnapi célpontomat, Ijent, ami szintén egy vulkán, csak egy tóval a kráterében. Odajutáshoz itt is ojeket kell igénybevenni, de legalább szép a táj (ezt már sokadszorra írom, valaki lőjjön le), és napos az idő. A kráterhez felvezető út a LP szerint másfél óra, de én sietek, mert azt írja, hogy délután felhők burkolják be (2148 méter magas). A helyi turistákat sorra előzve, szünetet nem tartva meg is van kb. feleannyi idő alatt. A hátteret közben a Gunung Merapi dobja fel, de egyébként is élvezetes út. A kráterben sok a kén, ezt régebben iparszerűen bányászták, ma már csak a turisták kedvéért.
Lefele itt is keletre távoznék, és ha lehet nem ojekkel. Érdeklődésemre közlik helyiek, hogy csak stoppolni lehet. Meg is kérdezik nekem, nem megy-e valaki arra. Végül egy mentőautó áll elő, ezzel mehetünk. Közben csatlakozik hozzánk egy német srác, Matze is, aki 4 éves koráig Jakartában élt (apja mérnök, és vasutat épített Indonéziában), valamennyire tud is indonézül. Banyuwangiban aztán megállunk, én úgy érzem a Baliba való átkelés és továbbutazás már nem fér bele, ő meg utánanéz továbbmenetelének, mert Celebesre menne, csak nem tudja hogyan. Közben kapok egy kis kiképzést indonéz szokásokból és kajából, az egyik kedvencem lesz a nasi pecel, amit egyébként valószínűleg ki sem próbáltam volna, mert nem rakják ki a masakan padang ablakába, mint ahogy az ételeket általában. Csak nem sok helyen kapható. Másnap elválnam útjaink, Matze mehet vissza nyugatra hogy aztán északra repüljön, én meg átkelek Balira. Bali nagyon más, már csak az épületek is.
Első cél a Tanah Lot templom, ahova természetesen nincs semmi, mehetek gyalog a főútról. A templom egy sziklán nyugszik, ami a tengerben helyezkedik el, közel a parthoz, át is lehet sétálni, csak a nagyobb hullámoknál kell vigyázni. A templom környékét turisták borítják, mint Wesley Crusher arcát a pattanások.
Hol hallanék magyar szót, ha nem itt?
Mármint Balin akárhol, mert itt a külföldi turisták annyian vannak, mint a nyű. Ajánlom elolvasni Douglas Adams: Last chance to see című könyvének komodói fejezetét ebben a témában (vagy meghallgatni a rádióműsort), én nem ragoznám Bali borzalmait. Denpasar, a főváros, szerencsére kívülesik az őrületen, itt találok rendes losment (guest house megfelelője) is. Onnan viszont Uluwatuba másnap a szükségesnél nehezebben jutok el, ismét gyalog. Kutáig angkot, onnan felraknak egy buszra, ami elvisz valahova, ahonnét elvileg egy másik visz tovább. Várok is vagy két órát, de nem jön, így gyaloglok. Visszafele derül ki, hogy a kalauz nem arra a megállóra mutatott, amit én megláttam, hanem a sarkon túl van annak a busznak a végállomása. Itt telepatának kell lenni, különben elveszik az emberfia. Uluwatu egyébként szebb, mint Tanah Lot. Mármint a sziklák, amin nyugszik, és a hatalmas hullámok, ami ez utóbbiakat nyaldossák, mert a templomba itt se lehet bemenni. Merthogy ezek itt Balin hinduk, ellentétben a többségi muszlimokkal, tehát még egy hajszállal agyalágyultabbak. A másik kivétel Flores, ott meg keresztények.
Útban következő állomásomra úgy gondolom, hogy Ubudban szállok meg, ahol lehet, hogy eltöltök egy napot a környék rizsföldjeit járva. Az angkotterminálra menet szóba elegyedek egy helyi sráccal a buszon, aki ubudi, megy haza az egyetemről. Elvitetem magam. Ubud borzalmas, Kutánál is rosszabb. Hogy miért van itt ennyi turista, azt máig nem értem. Minden szállás hagyományos bali épület, és azt hiszik, hogy ezért több pénzt kérhetnek. Végül sikerül egy kibírhatóra lealkudni, de így nem maradok. Utolsó bali úticélom Gunung Lawi, ahol sziklából kifaragott templomok vannak, és csodával határos módon még angkot is jár arra.
Persze semmi sem tökéletes, visszafele Ubudba csigalassan haladunk, mert valami iskolások menetelnek, hol máshol, mint a főúton. Kedves. Azért eljutok a kompig, mire megtalálom a megfelelő angkotot. A Lombokra való átkelés után szállást keresek, drága, próbálok továbbmenni Mataramba, de már nincs semmi. Marad másnapra. Ekkor eljutok Senaruba, ahonnan másnap mászom a Gunung Rinjanit (illetve csak a kráter széléig), az utolsó kilométereket persze gyalog. Rinjani is egy vulkán tóval, de jóval nehezebb megmászni. 2 kilométernyi szintkülönbség kb. 10 kilométernyi távon. Ez azt jelenti (még mielőtt valaki utánaszámolna), hogy meredek. Reggel hatkor kelek, délután ötre vissza is érek a szobámba (vacsora után). Ahhoz hogy ez sikerüljön, ki kell lépnem, de azért egy óra jut a kráternél. Az út nagy része erdőn keresztül halad, a sok gyökér csak akadályoz (nem a többi mászó, hanem a fáké, bár az előbbi is néha). A végefelé homok vagy hamu és szikla a terep. Nem könnyű, de megéri.
Kelet felé persze nincs angkot, vissza Mataramba. Innen viszont van direkt busz következő állomásomra, Labuanbajoba, két szigettel arrébb. Ez persze csak úgy működik, hogy éjszaka is megyünk, így Sumbawából nem sokat látok, de a partvonal, mint a többi szigeté is, szép. Labuanbajo a kiindulópont Komodóra, a híres gyíkokhoz. Elég lusta dögök, tettünk egy nagy kört a szigeten, végül hol találtunk hármat? A konyhánál. Azért szép hely, a tenger meg kristálytiszta.
Flores szigetén még egy dolog érdekelt, Kelimutu, oda is két nap eljutni. Másnap hajnalban fel a hegyre (persze ez is vulkanikus), mert állítólag napfeltekor a legszebb, és később felhős. Az lehet, de ilyenkor a leghidegebb is, metsző szélben várom a hegytetőn még vagy 30 másik turistával. Felhő azért ekkor is van, úgyhogy a napfelkelte kicsit döcögős. Majd reklamálok a menedzsmentnél. A látványért azért megéri a szenvedés, a kráterekben nyugvó három különböző színű tó. Különböző ásványi anyagok oldódnak beléjük, ráadásul idővel mások, ezért néha váltják színüket. Mint látható, az egyik kék, a másik zöld, a harmadik fekete (de a neve Vörös tó, mert régebben az volt).
Kelimuturól lesétálva malacvisítást hallok, éppen disznóvágásra készülnek egy faluban, akkora machetével, mint egy kard. A disznót megkötözik, de még nem ölik, nem kapkodják el. Azt már nem várom meg, ki tudja mikor végzik ki szegényt. Szóval ezzel végeztem Indonéziával, de továbbjutni nem volt egyszerű. Először is vissza Endébe, a legközelebbi reptérre. Cél Mulu, Borneón. Nemhogy közvetlen járat nincs, de öt különbözőn kell utaznom, két napon keresztül. Ende, Denpasar, Jakarta, KL, Miri és végül Mulu, ez is csak egy napnyi endei üresjárat után. Az indonéz reptereken egyre magasabb összegű reptéri illetéket kell fizetni, amire nem vagyok felkészülve, a végén már a maradék maláj ringitből megy. Miri repterén alszok, az érkezés késői, Muluba meg reggel indulok. Sokkal jobb alvásra, mint Kunming, éjszaka ugyanis nincs járat és lekapcsolják a villany nagy részét. Muluban van egy nemzeti park a világ leghosszabb barlangrendszerével és még számtalan egyéb barlanggal, de nekem a fő célom a Pinnacles, ezek a hegyes sziklák egy hegy tetején. Azért barlangászni is megyek, mert a Pinnaclesre csak másnap van túra. A barlangokban egy csomó denevér él (állítólag összesen kétmillió), az egyiknél meg lehet nézni, amikor este kirajzanak. Nem olyan nagy élmény, olyan magasan repülnek, hogy muslincáknak néznek ki. A barlangok azért jók, csak a denevérek jókora adag mellékterméket termeltek bele. A Pinnaclesre mászni kell, néha kézzel is (azért van ahol létra vagy kötél segít), jó meredek, nem egyszerű. Pláne lefele, ekkorra ugyanis megadja magát a KL-ben vásárolt cipőm, és olyan, mintha mezítláb mennék a hegyes köveken. Végül leszenvedem magam és a tábor melletti patakban lefürödhetek. Reggelre viszont ellopják az összes pénzem, a szobáknak ugyanis nincs ajtaja. Repülőjegyet azért lehet kártyával venni, Miriben meg veszek fel még pénzt és a cipőhiányt is pótlom.
Miriből irány Bandar Seri Begawan (röviden BSB), Brunei fővárosa. Ahhoz képest, hogy olajország, nem kérkednek, átlagos malajziai kisvárosnak néz ki, csak a supercarok sűrűbben vannak (még egy Zonda is jött szembe egyszer). A város maga is kicsi, gyorsan be lehet járni, ami nem is baj, mert drágább, mint Malajzia. Szépek a mecsetek, csak pont rossz napon érkezem, az egyikbe így csak este 5 után lehet bemenni, a másikba, a főtéren meg csak másnap fél órára (akkor is csak egy kis elkerített részre és nem lehet fényképezni). Az másikban sem lehetne, de én suttyomban ellövök egypár képet, mert alig vannak, bár nem a legjobb helyekről.
BSB-ből a Gunung Kinabalu park a cél. Mivel Brunei két külön részből áll, ami közt Malajzia van, ez összesen 3 határátlépést jelent, 6 pecsételéssel. Ha ez nem lenne elég, ezek után még a két malajziai állam, Serawak és Sabah határán is pecsételnek, mert külön immigrációs hivataluk van. Lassan megtöltik az útlevelemet. Eljutok a parkhoz, de kiderül, hogy másnapra nincs szállás a hegyen félúton, ezért úgy döntök, egy nap alatt mászom meg. Később megtudom a hegyi szállás árát, hát jobb is. Azért így se olcsó, belépti díj, guide, kisbusz a bejáratig. Ez egy kapu, onnan 8,72 km az út a csúcsig, ami 4095 méter magasban van. Kb. 9 óra alatt meg is van oda-vissza, de azért felfele hajtom magam. Borneót sajnos eltakarják a felhők, de így is szép a kilátás a hegyre, mászás közben is.
Kota Kinabaluba visszatérve szintén egy nap kényszerpihenő a Manilába repülés előtt, de nem rossz hely. Még bele is futok az egyik angol párba, akikkek a Pinnaclest másztuk (volt még egy másik angol pár is, meg egy szintén angol pasas, csak én lógtam ki a sorból). A reptéren becsekkoláskor ér a hidegzuhany: nem adnak boarding passt amíg nincs jegyem kifele a Fülöp-szigetekről. Jó hogy ezt említettétek, amikor vettem a jegyet... Na, usgyi a jegyeladáshoz, nagy nehezen találnak egy járatot Taipeibe a megfelelő napra, csak Clarkból, Manilától kb. 2 órára. Futás vissza, azért elérem a gépet. Manilában a világ leglassabb ügyintézése fogad, tetézve azzal, hogy a pultnál a kezembe nyomnak még egy papírt, pedig olyan felkészülten mentem most a már repülőgépen kitöltött nyomtatvánnyal, még fülöp-szigeti címet is megadtam. A bürokrácia ellen nem lehet nyerni. A városba bemenni könnyű, van LRT és jeepney is. Ez utóbbi egy érdekes helyi sajátosság.
A másik helyi jármű a tricycle, ez azért az ojeknél kényelmesebb (ez egy díszesebb példány Viganból).
Manila baromi szennyezett és zsúfolt. Azért vannak jobb helyek, az Intramuros negyed például, a régi spanyol város várfallal körülvéve, ahol két nevezetes templom is van, de a katedrálisba sajnos felújítás miatt nem lehet bemenni.
Vannak még mindenféle-fajta épületek, elég eklektikus egy város.
Egy nap alatt simán bejárom, még a nemzeti múzeumba is bemegyek. Nagyrészt nem túl érdekes, de a négyrészes "Az orvoslás története a Fülöp-szigeteken" című, hatalmas festmény (két éve lett restaurálva) és néhány érdekes urna miatt érdemes.
A helyi kaja érdekes, van kolbász, ami édes. Még "Hungarian sausage" is van, de amikor próbáltam kérni, sosem volt. Nem mernek nekem olyat adni. A clarki reptéren egy szendvicsben sikerült végül ennem, ilyet Magyarországon nem is láttam, de hadd örüljenek neki. Manilából északra menve érem el a Pinatubo hegyet (nem röhög). Mászni csak másnap lehet, mert valamiért csak 8-ig van dzsip, ami felvisz egy darabon (a kiindulási falu ugyanis 25 km-re van a hegytől. Az út tényleg indokolja a dzsipet, gyakorlatilag egy folyóban megyünk. Ez a gyalogos részen (8 km) sem változik, így a nap végére a cipőmben kisebb homok- és kavicsbánya lenne nyitható, a vízről nem is beszélve. Egyébként nagyon könnyű, szinte lapos az út. A hegy hasonlatos Rinjanihoz vagy Ijenhez, azaz egy vulkáni kráterben egy tó.
Továbbmenve északra még megpihenek Laoag előtt Viganban, ami nem volt tervezve, de szállásadóm ajánlotta. Spanyol koloniális épületek, de valahogy jobbra számítottam.
Innen aztán Laoag, majd onnan kiindulva a közeli Paoayi templom, a földrengésbarokk építészeti stílus kiemelkedő darabja.
Következő állomás Tuguegarao (próbáljuk háromszor egymás után kimondani). Érkezésem után az utcán bolyongva megszólít egy fiatalember, Ramil, hogy nem kell-e szállás. Hogyne kéne, pláne hogy az eddigi utam legolcsóbbja (ha nem számítjuk a reptereket és a vietnámi nemalvást). Még azt is felajánlja, hogy elvisz motorján a közeli barlangokba, amit meg akartam nézni, ráadásul ingyen (csak a benzint fizessem). Ez hihetetlen, végre egy kedves ember, és nem vert át később sem. Még segített is különböző dolgokat beszerezni. A piacon meglátunk egy lárvákat áruló nénit, ezt elkészítetti apjával, aki egy kifőzdét üzemeltet ideiglenesen a templom előtti téren, annak felújítására gyűjtve. Egy új gyümölcsöt is megkóstolok, de nem kápráztat el. Kívül olyan, mint a birsalma, belül mint a grapefruit. Reggelire pedig bulalot eszek, ez olyan mint a mi húslevesünk, hatalmas bivalyhús velővel, levesben, rizzsel, ecettel és lime-mal. Az első, Callao nevű barlanghoz érve valami gond van a fényképezőgépemmel, csak később jövök rá, hogy a táskámban eltekerődött egy gombja, ezért csak a telefonommal fényképezek, elnézést a minőségért (már ha sikerül feltöltenem). A barlangot Ramil nagyapja fedezte fel, ismerik is őt ott, ingyen beengednek.
A mellette lévő Sierra barlang zárva 15 éve, ha be akarok menni, a városban lévő környezetvédelmi minisztériumba kell menni a kulcsért. Akkor ezt most hagyjuk, úgysem akartam ezt, menjünk a Bluewaterbe. Azt mondja Ramil, azt előtte megkérdezi, mert arrafele két hónapja összecsapások voltak valami lázadó erők és a hadsereg között. A kisbuszvezetők azt mondják, delicado, tehát veszélyes még mindig, főleg délután. Na jó, nem kockáztatok. Menjünk el inkább mégis azért a kulcsért. A minisztérium meglepően nagy, én azt hittem egy viskó lesz, ahol az alvó Pista bácsit felkeltve az leakasztja a rozsdás kulcsot, azt megyünk is. Nem, kérem szépen, itt bürokrácia van, meg három épület. Eleve ide-oda küldenek a két legtávolabbi között, majd amikor megtaláljuk a megfelelő irodát, vad telefonálásba kezdenek az illetékes elvtársak, aminek a végén közlik, hogy a kulcsos szabadságon van még 4 napig. He, és elviszi szabira a kulcsot? Na mindegy, minisztériumban nem kötekszünk. Kárpótlásul Ramil elvisz a közeli Calvary Hillsre, ahol egy templom melletti dombokon szobrok vannak felállítva a passió 13 állomását bemutatva. Mérsékelten érdekes, de jobb dolgom nincs. Ezután vissza Manilába, mert még van egy nap, gondolom a Taal vulkánt megnézem (igen, még mindig vulkán). A széléhez jutva azonban az idő rosszra fordul, a ködtől az orromig se látok, ezért már le sem megyek a tóhoz (merthogy egy tó közepén van egy szigeten, amiben szintén egy tó van). Vissza Manilába, másnap Clarkba, onnan repülés Taipeibe. Kezdődik a kínai rész.
Még jó múzeum is van, ahol az iszlám művészet van bemutatva.
Emellett van egy park, ami magában sem rossz, de van benne madár- és lepkepark is. Csak ez utóbbiba mentem be. A lepkék közé be lehet menni, csak elég ijedősek általában, de azért vannak szép példányok. A legjobb viszont az volt, hogy pont elkaptam a pillanatot, amikor egy imádkozó sáska egy lepkét dézsmál.
A parkban vannak terráriumok és akváriumok is elhelyezve különböző érdekes és kevésbé érdekes állatokkal, csakhogy legyen valamit nézni akkor is, amikor a lepkék a plafonon tanyáznak. Ami ennél jobb, az a park kijárata felé elhelyezett kiállítás, különböző elő és holt bogarakból. Ezek legalább nem repkednek el.
A madárparkhoz ez után nem volt kedvem, egyébként is látszott a fele az utcáról, ráadásul drága.
KL-ből néhány közeli helyre HÉV-vel el lehet látogatni. Az egyik Shah Alam, ahol DK Ázsia második legnagyobb mecsete található. Kívűlről szép, de belül nem egy nagy szám (be se lehet menni az imaterembe, de a széléről be lehet kukkantani).
Ugyanezen a vonalon van Klang, egy jóval kisebb, de sokkal egyedibb mecsettel. Kissé (na jó, nagyon) szecessziós beütését annak köszönheti, hogy a tervezője angol.
Egy másik irányban van Putrajaya, ez a kormányzati központ, tervezett város, mégis szép. Persze itt is van mecset, nem is akármilyen, ez még belülről is szép.
Megint egy másik irány (és egy másik vallás) a Batu barlang, ami a hinduk szent helye, jól körbe is építették templomokkal és egy hatalmas szoborral. Belül csak egy templom van szerencsére, ami teljesen jelentéktelen, nem vonja el a figyelmet a cseppkőbarlang szépségeiről. Csak a tömeg zavarja egy kicsit a bámészkodást.
KL után irány ÉNY, először Ipoh. A koloniális építészettől nem dobok hátast, de a külvárosban lévő kínai templomok szépek. Ezek is barlangokba és/vagy barlangok mellé épültek, előnyük Batuval szemben, hogy ezekbe szinte (van amelyikben ténylegesen) egyedül lehet lenni és csend van.
Kuala Kangsar még kevésbé turistás kisváros. Van egy szép mecset és egy palota, de ez utóbbit sajnos csak a kerítésen kívülről lehet megtekinteni. Ebéd közben elbeszélgetek egy fidzsi emberrel, aki itt él. Ez elég valószínűtlen esemény volt, tekintve hogy Kuala Kangsar milyen kicsi és jelentéktelen, Fidzsi teljes lakossága kb. 800 ezer, és azt hiszem a legközelebbi lakott hely ahhoz a ponthoz, ami a Föld ellentétes oldalán van Magyarországtól.
Ezután irány Georgetown, Penang szigetén, ahonnan kiindulva látogattam meg a Kek Lok Si buddhista templomot. Georgetown is egész hangulatos, Hoi Anra emlékeztetett a sok kínai épülettel.
Már csak Alor Setar volt hátra a félszigeti Malajziából. Itt is van egy torony, bár ez jóval alacsonyabb a KL-inél, de legalább olcsó. A tetejéről belátni az összes látnivalót: két mecsetet és egy thai templomot.
Rövid Malajzia után még rövidebb Szingapúr. Egyrészt mert baromi drága, másrészt mert nincs sok látnivaló. A belépés meglepően macerás. A busz csak Johor Bahruig megy, innen át kell szállni egy másikra. Ez elvisz a maláj határátkelőhöz, majd ha sikerül újra megtalálni, a szingapúrihoz. Itt kezdődik az igazi móka. Mire sorra kerülök, már szinte mindenki más átment, mert persze a leglassabb sorban állok. Ezután közli velem a kedves rohadékja, hogy nincs kitöltött belépőkártyám, menjek vissza egyért. Nagyon jó hogy szóltak előre, máshol már a buszon adnak ha kell, itt egy sarokban elrejtve van. Második menet. A határőr a nevemet kérdezi, én csak mutatok az útlevelemre, úgyse tudja majd összekötni a kiejtést az írással. De nem, neki ez azért kell, hogy azonosítsam magam, hogy tényleg én vagyok. Jól van picinyem, sok sikert. Inkább a születési dátumomat kérdezi, ezt már megérti. A busz, amivel eddig jöttem eddigre persze már sehol, az ugyanilyen buszra várok vagy egy órát, míg más buszok húznak el sorban, de nekem nem azokra van jegyem. Rögtön belopták magukat a szívembe a szingapúriak. Abba a részébe, amire az van írva, hogy "Ki dögöljön meg". A belváros KL-hez hasonlóan felhőkarcolókkal dús, és itt is különböző vallások templomai és koloniális maradványok tarkítják a képet. Egy meglehetősen új buddhista templom versenyre kelhet a monywaival, itt is tömérdek Buddha tarkítja a falakat, ráadásul emeletes, egy csodálatos teremmel, ahol Buddha foga van (fényképezni sajnos tilos), a tetőn meg kerttel. Van egy híres állatkertje is a városnak. Tényleg jó, jól kialakított, még állatshowk is vannak (egyet sikerült elcsípnem), de nagyon drága. Ár-érték arányban még mindig a kolkatai vezet, csak ott nincs pl. törpe víziló.
A reptér szuper, van internet, kert, és ilyen fel-le mozgó gömbök, amik elég hipnotizálók. Repülés át a déli féltekére, Jakartába. Itt is szívatnak a határőrök, mert nem adok meg tartózkodási helyet, ami eddig sehol sem volt probléma. Itt külön szobába vezetnek, ahol meginterjúvolnak az útitervemről. Végül beírok egy LP-ből kinézett helyet Jakatában, de még nem tudom, hogy be kell-e egyáltalán mennem a városba. A terminálból kijőve, és a közlekedésről informálódva úgy döntök, még aznap el tudok jutni Caritába. Első találkozás a borzalmas indonéz közlekedéssel, ami jelentősen hozzájárul, hogy az indonézek csak egy hajszállal maradjanak le a vietnámiaktól. A reptérről eljutni egy buszpályaudvarra kb. 4 óra. Jakarta egy fekete lyuk, minden járat útbaejti, még kikerülni is 2 óra, szerencse hogy nem akartam bemenni. Nehezen találok olyan buszt, ami állítólag Carita felé megy, csak majd át kell szállni. Már ezen a buszon megismerkedem egy helyi sajátossággal, a buszon zenélőkkel. Valójában burkolt kéregetés és nem grassroots X-factor, általában borzalmasak, és még egy szám befejezte előtt elkezdenek pénzt szedni. Három fő archetípusuk van. Az egyik a háromfős banda, gitáros, dobos, énekes, ez utóbbi pénzszedő is. A második ennek lebutított verziója, egy gitáros vagy okulelés. A harmadik a hangszóróból szóló zenére repedfazék hangon éneklő nő. Ez nagyjából lefedi az előadói skálát, de egyszer egy fuvolás öregember is fellépett. Később kiderül, hogy ez csak Javán bevett szokás, csak itt vannak elég nagy buszok hozzá. Na de az út. Baromi lassan haladunk, Jakartából kijutni eleve 2 óra. Este 11-re megérkezek. Hogy hova, azt csak utána tudom meg, de nem Carita. Majd másnap tovább. Szerencsére már a buszról meglátok egy hotelt, szoba is van, nem is drága. Másnap vissza a buszpályaudvarra. Nincs busz Caritába, lehet taxizni horror áron. Egye meg a fene ezt a Krakataut, ha még buszt is ilyen nehéz szerezni, mi lesz a hajóval? Ráadásul ha a közlekedés mindenhol ilyen lassú (később kiderül: általában igen, sőt), akkor az idő is szorít, mert eddigre már fix, hogy szeptember 14-én találkozok az öcsémmel Taipeiben, ami a tervemhez képest +8 nap, de már eleve egyet buktam. Ezért irány Yogyakarta, a.k.a. Yogya (ejtsd dzsogdzsa). Ez két napot vesz igénybe, amiből már látom, még az extra napokkal is épp kijövök. A másik probléma az indonéz közlekedéssel, hogy szinte az összes látnivaló városokon kívül fekszik, és nincs oda tömegközlekedés, csak kényelmetlen és drága motoros taxi (ojek) vagy stoppolás (ezt jóval többször veszem igénybe itt, mint eddig összesen) vagy lábtaxi. Szerencsére a Yogyától 50 km-re lévő Borobudurba van, ha már az ország legnevezetesebb műemléke. Egyedi buddhista templom, egyedi sztúpákkal, amik lyukasak, belül Buddhával. Azért a faragványok se semmik, mindez körbe az egészen több emeleten keresztül. És ha mindez nem elég, a kilátás se rossz.
Van még egy hindu templomcsoport is Yogya közelében, Prambanan. A fő templomcsoporthoz van busz, de a többi elszórva helyezkedik el a környéken, így gyalogolhatok sokat. Ez nem is lenne baj, csak a legutolsó van igazán messze. Annyi időm volt, hogy még a közelben lévő ősi várat is útbaejtettem, de sok nem maradt belőle.
Ezek után még egy kis templomozás Gedong Songo képében. Maguk a templomok az előzőekhez képest nem túl meggyőzők, de a környék szép. Ennek ára az, hogy csak a bejárathoz 3 km-t kell gyalogolni, ami smafu lenne, ha nem lenne kb. 30 fokos lejtő, 2000 méteres magasság, és a teljes menetfelszerelésem. És akkor még jön a templomok közti vándorlás. A parkon kívül van egy kávézó, ahol megkóstolom végre a híres kopi luwakot, a kávét, amit civetmacskák közreműködésével készítenek. Finom, de az ára miatt nem innám minden nap.
Aznap még tovább Semarangba, ahol szokás szerint (már ahol lehet) szállás a buszpályaudvar közelében (ez Yogyában nem sikerült, de végülis jó helyet találtam véletlenül, mindkét templomhoz ment onnan busz). Másnap Surabaya, ahol állítólag nincs szállás a pályaudvar mellett (később látom, hogy ez nem igaz), de szerencsére az út jóval rövidebb volt Semarangból, így van időm kétszer átmenni a városon (plusz visszafele egy órát várni), mert nem szólnak hogy hol szálljak le.
Innen aztán másnap látogatás Trowulanba, a Majapahit birodalom egykori központjának maradványaihoz. Hát nem sok maradt, de az érdekes. Két kapu, az egyik egy templomhoz tartozott, a másik a várfalban volt. Ez utóbbi dizájnját ma is sokan koppintják, akár lakóház kapujaként is. Persze kisebb méretben.
Tovább Pandaanba, a Gunung Penanggungan lábához. A hegyen van két templom, amik inkább fürdők. Legalábbis az egyik biztos, mert csak azt találom meg az egész napos bolyongás után, mert persze köze nincs a térképnek a valósághoz. Azért szép a táj. Odafele és visszafele is sikerül stoppolnom, de csak rövid távon, visszafele meg már sötétedik, marad az ojek, ami persze drágább, mint amit a megállóban ülő hölgytől megtudok. Nem kicsit. Na mindegy, tovább Malangba. Innen busz van még Blitarig, de információmmal ellentétben célom, Penataran felé nincs. Sebaj, az egész napot csak erre szántam, abba belefér a 16 km-es táv oda-vissza megtétele.
Visszafele egy motoros megszólít, hogy elvinne, rendben. A következő kérdéstől egy kicsit meglepődök: nem vagyok véletlen couchsurfer? De, mondom, majd a visszafele utat egy kávézással megszakítjuk, és beszélgetünk couchsurfinges élményeinkről, Indonéziáról, Magyarországról. Ha már szóba jött a kávé: Java nem véletlenül szinonimája a kávénak. Végre tudok jó kávét inni, és még olcsó is. Az egyetlen bajom vele, hogy törökösen főzik, vigyázni kell a mákostésztafogsor elkerüléséhez. Malangból aztán megcéloztam a Bromo nemzeti parkot, de alkalmi útitársam tanácsára inkább Tosari felől, hogy aztán a másik oldalon hagyjam el Cemoro Lawang fele. Egy darabon még van is angkot (kisbusz), de aztán ojek horribilis áron Wonokitriig. Onnan aztán gyalog megyek fel a Penunjakanra, le a kráterbe, fel a Bromora, majd át Cemoro Lawangba. A táj lenyűgöző, különösen a Penunjakan tetejéről. Azért az se volt rossz, ahogy az ég az egyik pillanatról a másikra kitisztult amikor a hegygerinc másik oldalára értem, és elém tárult Gunung Batok (a képeken a közelebbi hegy). Bromo egy aktív vulkán, mint ahogy még lesz egypár Indonéziában, még Krakatau nélkül is.
Még elérem az utolsó angkotot Probolinggoba, majd a buszt Bondowosoba, bár már késő van, de innen fogom megközelíteni másnapi célpontomat, Ijent, ami szintén egy vulkán, csak egy tóval a kráterében. Odajutáshoz itt is ojeket kell igénybevenni, de legalább szép a táj (ezt már sokadszorra írom, valaki lőjjön le), és napos az idő. A kráterhez felvezető út a LP szerint másfél óra, de én sietek, mert azt írja, hogy délután felhők burkolják be (2148 méter magas). A helyi turistákat sorra előzve, szünetet nem tartva meg is van kb. feleannyi idő alatt. A hátteret közben a Gunung Merapi dobja fel, de egyébként is élvezetes út. A kráterben sok a kén, ezt régebben iparszerűen bányászták, ma már csak a turisták kedvéért.
Lefele itt is keletre távoznék, és ha lehet nem ojekkel. Érdeklődésemre közlik helyiek, hogy csak stoppolni lehet. Meg is kérdezik nekem, nem megy-e valaki arra. Végül egy mentőautó áll elő, ezzel mehetünk. Közben csatlakozik hozzánk egy német srác, Matze is, aki 4 éves koráig Jakartában élt (apja mérnök, és vasutat épített Indonéziában), valamennyire tud is indonézül. Banyuwangiban aztán megállunk, én úgy érzem a Baliba való átkelés és továbbutazás már nem fér bele, ő meg utánanéz továbbmenetelének, mert Celebesre menne, csak nem tudja hogyan. Közben kapok egy kis kiképzést indonéz szokásokból és kajából, az egyik kedvencem lesz a nasi pecel, amit egyébként valószínűleg ki sem próbáltam volna, mert nem rakják ki a masakan padang ablakába, mint ahogy az ételeket általában. Csak nem sok helyen kapható. Másnap elválnam útjaink, Matze mehet vissza nyugatra hogy aztán északra repüljön, én meg átkelek Balira. Bali nagyon más, már csak az épületek is.
Első cél a Tanah Lot templom, ahova természetesen nincs semmi, mehetek gyalog a főútról. A templom egy sziklán nyugszik, ami a tengerben helyezkedik el, közel a parthoz, át is lehet sétálni, csak a nagyobb hullámoknál kell vigyázni. A templom környékét turisták borítják, mint Wesley Crusher arcát a pattanások.
Hol hallanék magyar szót, ha nem itt?
Mármint Balin akárhol, mert itt a külföldi turisták annyian vannak, mint a nyű. Ajánlom elolvasni Douglas Adams: Last chance to see című könyvének komodói fejezetét ebben a témában (vagy meghallgatni a rádióműsort), én nem ragoznám Bali borzalmait. Denpasar, a főváros, szerencsére kívülesik az őrületen, itt találok rendes losment (guest house megfelelője) is. Onnan viszont Uluwatuba másnap a szükségesnél nehezebben jutok el, ismét gyalog. Kutáig angkot, onnan felraknak egy buszra, ami elvisz valahova, ahonnét elvileg egy másik visz tovább. Várok is vagy két órát, de nem jön, így gyaloglok. Visszafele derül ki, hogy a kalauz nem arra a megállóra mutatott, amit én megláttam, hanem a sarkon túl van annak a busznak a végállomása. Itt telepatának kell lenni, különben elveszik az emberfia. Uluwatu egyébként szebb, mint Tanah Lot. Mármint a sziklák, amin nyugszik, és a hatalmas hullámok, ami ez utóbbiakat nyaldossák, mert a templomba itt se lehet bemenni. Merthogy ezek itt Balin hinduk, ellentétben a többségi muszlimokkal, tehát még egy hajszállal agyalágyultabbak. A másik kivétel Flores, ott meg keresztények.
Útban következő állomásomra úgy gondolom, hogy Ubudban szállok meg, ahol lehet, hogy eltöltök egy napot a környék rizsföldjeit járva. Az angkotterminálra menet szóba elegyedek egy helyi sráccal a buszon, aki ubudi, megy haza az egyetemről. Elvitetem magam. Ubud borzalmas, Kutánál is rosszabb. Hogy miért van itt ennyi turista, azt máig nem értem. Minden szállás hagyományos bali épület, és azt hiszik, hogy ezért több pénzt kérhetnek. Végül sikerül egy kibírhatóra lealkudni, de így nem maradok. Utolsó bali úticélom Gunung Lawi, ahol sziklából kifaragott templomok vannak, és csodával határos módon még angkot is jár arra.
Persze semmi sem tökéletes, visszafele Ubudba csigalassan haladunk, mert valami iskolások menetelnek, hol máshol, mint a főúton. Kedves. Azért eljutok a kompig, mire megtalálom a megfelelő angkotot. A Lombokra való átkelés után szállást keresek, drága, próbálok továbbmenni Mataramba, de már nincs semmi. Marad másnapra. Ekkor eljutok Senaruba, ahonnan másnap mászom a Gunung Rinjanit (illetve csak a kráter széléig), az utolsó kilométereket persze gyalog. Rinjani is egy vulkán tóval, de jóval nehezebb megmászni. 2 kilométernyi szintkülönbség kb. 10 kilométernyi távon. Ez azt jelenti (még mielőtt valaki utánaszámolna), hogy meredek. Reggel hatkor kelek, délután ötre vissza is érek a szobámba (vacsora után). Ahhoz hogy ez sikerüljön, ki kell lépnem, de azért egy óra jut a kráternél. Az út nagy része erdőn keresztül halad, a sok gyökér csak akadályoz (nem a többi mászó, hanem a fáké, bár az előbbi is néha). A végefelé homok vagy hamu és szikla a terep. Nem könnyű, de megéri.
Kelet felé persze nincs angkot, vissza Mataramba. Innen viszont van direkt busz következő állomásomra, Labuanbajoba, két szigettel arrébb. Ez persze csak úgy működik, hogy éjszaka is megyünk, így Sumbawából nem sokat látok, de a partvonal, mint a többi szigeté is, szép. Labuanbajo a kiindulópont Komodóra, a híres gyíkokhoz. Elég lusta dögök, tettünk egy nagy kört a szigeten, végül hol találtunk hármat? A konyhánál. Azért szép hely, a tenger meg kristálytiszta.
Flores szigetén még egy dolog érdekelt, Kelimutu, oda is két nap eljutni. Másnap hajnalban fel a hegyre (persze ez is vulkanikus), mert állítólag napfeltekor a legszebb, és később felhős. Az lehet, de ilyenkor a leghidegebb is, metsző szélben várom a hegytetőn még vagy 30 másik turistával. Felhő azért ekkor is van, úgyhogy a napfelkelte kicsit döcögős. Majd reklamálok a menedzsmentnél. A látványért azért megéri a szenvedés, a kráterekben nyugvó három különböző színű tó. Különböző ásványi anyagok oldódnak beléjük, ráadásul idővel mások, ezért néha váltják színüket. Mint látható, az egyik kék, a másik zöld, a harmadik fekete (de a neve Vörös tó, mert régebben az volt).
Kelimuturól lesétálva malacvisítást hallok, éppen disznóvágásra készülnek egy faluban, akkora machetével, mint egy kard. A disznót megkötözik, de még nem ölik, nem kapkodják el. Azt már nem várom meg, ki tudja mikor végzik ki szegényt. Szóval ezzel végeztem Indonéziával, de továbbjutni nem volt egyszerű. Először is vissza Endébe, a legközelebbi reptérre. Cél Mulu, Borneón. Nemhogy közvetlen járat nincs, de öt különbözőn kell utaznom, két napon keresztül. Ende, Denpasar, Jakarta, KL, Miri és végül Mulu, ez is csak egy napnyi endei üresjárat után. Az indonéz reptereken egyre magasabb összegű reptéri illetéket kell fizetni, amire nem vagyok felkészülve, a végén már a maradék maláj ringitből megy. Miri repterén alszok, az érkezés késői, Muluba meg reggel indulok. Sokkal jobb alvásra, mint Kunming, éjszaka ugyanis nincs járat és lekapcsolják a villany nagy részét. Muluban van egy nemzeti park a világ leghosszabb barlangrendszerével és még számtalan egyéb barlanggal, de nekem a fő célom a Pinnacles, ezek a hegyes sziklák egy hegy tetején. Azért barlangászni is megyek, mert a Pinnaclesre csak másnap van túra. A barlangokban egy csomó denevér él (állítólag összesen kétmillió), az egyiknél meg lehet nézni, amikor este kirajzanak. Nem olyan nagy élmény, olyan magasan repülnek, hogy muslincáknak néznek ki. A barlangok azért jók, csak a denevérek jókora adag mellékterméket termeltek bele. A Pinnaclesre mászni kell, néha kézzel is (azért van ahol létra vagy kötél segít), jó meredek, nem egyszerű. Pláne lefele, ekkorra ugyanis megadja magát a KL-ben vásárolt cipőm, és olyan, mintha mezítláb mennék a hegyes köveken. Végül leszenvedem magam és a tábor melletti patakban lefürödhetek. Reggelre viszont ellopják az összes pénzem, a szobáknak ugyanis nincs ajtaja. Repülőjegyet azért lehet kártyával venni, Miriben meg veszek fel még pénzt és a cipőhiányt is pótlom.
Miriből irány Bandar Seri Begawan (röviden BSB), Brunei fővárosa. Ahhoz képest, hogy olajország, nem kérkednek, átlagos malajziai kisvárosnak néz ki, csak a supercarok sűrűbben vannak (még egy Zonda is jött szembe egyszer). A város maga is kicsi, gyorsan be lehet járni, ami nem is baj, mert drágább, mint Malajzia. Szépek a mecsetek, csak pont rossz napon érkezem, az egyikbe így csak este 5 után lehet bemenni, a másikba, a főtéren meg csak másnap fél órára (akkor is csak egy kis elkerített részre és nem lehet fényképezni). Az másikban sem lehetne, de én suttyomban ellövök egypár képet, mert alig vannak, bár nem a legjobb helyekről.
BSB-ből a Gunung Kinabalu park a cél. Mivel Brunei két külön részből áll, ami közt Malajzia van, ez összesen 3 határátlépést jelent, 6 pecsételéssel. Ha ez nem lenne elég, ezek után még a két malajziai állam, Serawak és Sabah határán is pecsételnek, mert külön immigrációs hivataluk van. Lassan megtöltik az útlevelemet. Eljutok a parkhoz, de kiderül, hogy másnapra nincs szállás a hegyen félúton, ezért úgy döntök, egy nap alatt mászom meg. Később megtudom a hegyi szállás árát, hát jobb is. Azért így se olcsó, belépti díj, guide, kisbusz a bejáratig. Ez egy kapu, onnan 8,72 km az út a csúcsig, ami 4095 méter magasban van. Kb. 9 óra alatt meg is van oda-vissza, de azért felfele hajtom magam. Borneót sajnos eltakarják a felhők, de így is szép a kilátás a hegyre, mászás közben is.
Kota Kinabaluba visszatérve szintén egy nap kényszerpihenő a Manilába repülés előtt, de nem rossz hely. Még bele is futok az egyik angol párba, akikkek a Pinnaclest másztuk (volt még egy másik angol pár is, meg egy szintén angol pasas, csak én lógtam ki a sorból). A reptéren becsekkoláskor ér a hidegzuhany: nem adnak boarding passt amíg nincs jegyem kifele a Fülöp-szigetekről. Jó hogy ezt említettétek, amikor vettem a jegyet... Na, usgyi a jegyeladáshoz, nagy nehezen találnak egy járatot Taipeibe a megfelelő napra, csak Clarkból, Manilától kb. 2 órára. Futás vissza, azért elérem a gépet. Manilában a világ leglassabb ügyintézése fogad, tetézve azzal, hogy a pultnál a kezembe nyomnak még egy papírt, pedig olyan felkészülten mentem most a már repülőgépen kitöltött nyomtatvánnyal, még fülöp-szigeti címet is megadtam. A bürokrácia ellen nem lehet nyerni. A városba bemenni könnyű, van LRT és jeepney is. Ez utóbbi egy érdekes helyi sajátosság.
A másik helyi jármű a tricycle, ez azért az ojeknél kényelmesebb (ez egy díszesebb példány Viganból).
Manila baromi szennyezett és zsúfolt. Azért vannak jobb helyek, az Intramuros negyed például, a régi spanyol város várfallal körülvéve, ahol két nevezetes templom is van, de a katedrálisba sajnos felújítás miatt nem lehet bemenni.
Vannak még mindenféle-fajta épületek, elég eklektikus egy város.
Egy nap alatt simán bejárom, még a nemzeti múzeumba is bemegyek. Nagyrészt nem túl érdekes, de a négyrészes "Az orvoslás története a Fülöp-szigeteken" című, hatalmas festmény (két éve lett restaurálva) és néhány érdekes urna miatt érdemes.
A helyi kaja érdekes, van kolbász, ami édes. Még "Hungarian sausage" is van, de amikor próbáltam kérni, sosem volt. Nem mernek nekem olyat adni. A clarki reptéren egy szendvicsben sikerült végül ennem, ilyet Magyarországon nem is láttam, de hadd örüljenek neki. Manilából északra menve érem el a Pinatubo hegyet (nem röhög). Mászni csak másnap lehet, mert valamiért csak 8-ig van dzsip, ami felvisz egy darabon (a kiindulási falu ugyanis 25 km-re van a hegytől. Az út tényleg indokolja a dzsipet, gyakorlatilag egy folyóban megyünk. Ez a gyalogos részen (8 km) sem változik, így a nap végére a cipőmben kisebb homok- és kavicsbánya lenne nyitható, a vízről nem is beszélve. Egyébként nagyon könnyű, szinte lapos az út. A hegy hasonlatos Rinjanihoz vagy Ijenhez, azaz egy vulkáni kráterben egy tó.
Továbbmenve északra még megpihenek Laoag előtt Viganban, ami nem volt tervezve, de szállásadóm ajánlotta. Spanyol koloniális épületek, de valahogy jobbra számítottam.
Innen aztán Laoag, majd onnan kiindulva a közeli Paoayi templom, a földrengésbarokk építészeti stílus kiemelkedő darabja.
Következő állomás Tuguegarao (próbáljuk háromszor egymás után kimondani). Érkezésem után az utcán bolyongva megszólít egy fiatalember, Ramil, hogy nem kell-e szállás. Hogyne kéne, pláne hogy az eddigi utam legolcsóbbja (ha nem számítjuk a reptereket és a vietnámi nemalvást). Még azt is felajánlja, hogy elvisz motorján a közeli barlangokba, amit meg akartam nézni, ráadásul ingyen (csak a benzint fizessem). Ez hihetetlen, végre egy kedves ember, és nem vert át később sem. Még segített is különböző dolgokat beszerezni. A piacon meglátunk egy lárvákat áruló nénit, ezt elkészítetti apjával, aki egy kifőzdét üzemeltet ideiglenesen a templom előtti téren, annak felújítására gyűjtve. Egy új gyümölcsöt is megkóstolok, de nem kápráztat el. Kívül olyan, mint a birsalma, belül mint a grapefruit. Reggelire pedig bulalot eszek, ez olyan mint a mi húslevesünk, hatalmas bivalyhús velővel, levesben, rizzsel, ecettel és lime-mal. Az első, Callao nevű barlanghoz érve valami gond van a fényképezőgépemmel, csak később jövök rá, hogy a táskámban eltekerődött egy gombja, ezért csak a telefonommal fényképezek, elnézést a minőségért (már ha sikerül feltöltenem). A barlangot Ramil nagyapja fedezte fel, ismerik is őt ott, ingyen beengednek.
A mellette lévő Sierra barlang zárva 15 éve, ha be akarok menni, a városban lévő környezetvédelmi minisztériumba kell menni a kulcsért. Akkor ezt most hagyjuk, úgysem akartam ezt, menjünk a Bluewaterbe. Azt mondja Ramil, azt előtte megkérdezi, mert arrafele két hónapja összecsapások voltak valami lázadó erők és a hadsereg között. A kisbuszvezetők azt mondják, delicado, tehát veszélyes még mindig, főleg délután. Na jó, nem kockáztatok. Menjünk el inkább mégis azért a kulcsért. A minisztérium meglepően nagy, én azt hittem egy viskó lesz, ahol az alvó Pista bácsit felkeltve az leakasztja a rozsdás kulcsot, azt megyünk is. Nem, kérem szépen, itt bürokrácia van, meg három épület. Eleve ide-oda küldenek a két legtávolabbi között, majd amikor megtaláljuk a megfelelő irodát, vad telefonálásba kezdenek az illetékes elvtársak, aminek a végén közlik, hogy a kulcsos szabadságon van még 4 napig. He, és elviszi szabira a kulcsot? Na mindegy, minisztériumban nem kötekszünk. Kárpótlásul Ramil elvisz a közeli Calvary Hillsre, ahol egy templom melletti dombokon szobrok vannak felállítva a passió 13 állomását bemutatva. Mérsékelten érdekes, de jobb dolgom nincs. Ezután vissza Manilába, mert még van egy nap, gondolom a Taal vulkánt megnézem (igen, még mindig vulkán). A széléhez jutva azonban az idő rosszra fordul, a ködtől az orromig se látok, ezért már le sem megyek a tóhoz (merthogy egy tó közepén van egy szigeten, amiben szintén egy tó van). Vissza Manilába, másnap Clarkba, onnan repülés Taipeibe. Kezdődik a kínai rész.
