2 év kényszerszünet után végre nagyjából normálisan lehet utazni, rá is szabadultam a világra mindjárt négy alkalommal, bár ebből kettőt Portugáliának kellett elviselnie, egy pedig rövidebbre sikeredett a tervezettnél. Első egy portugál körút anyukámmal némi spanyol kitérőkkel. Érkezés Liszabonba, avagy Lisboába, de már útközben szépeket látunk a repülőből, egyrészt mert szinte felhőmentesen repülünk át a teljes Alpokon, másrészt valamilyen indíttatásból az egész várost megkerülve a tenger felől landolunk, pedig a város észak-keleti részén van a reptér. Így már innen láthatjuk elég alacsonyról például a Belém tornyot, a tengerészeti emlékművet, és a Szent Jeromos monostort.
Érkezésünk napján sok időnk már nem maradt, csak lesétáltunk szállásunktól a történelmi belvároson keresztül a tengerhez, érintve a főteret a Rossio pályudvarral, a neogótikus Santa Justa liftet, végül az Arco da Vitóriát. Megismerkedtünk a ginja nevű itallal, ami gyakorlatilag ágyas cigánymeggy-pálinka, és errefele ginjeriának nevezett, kb. 2 négyzetméteres kis lyukakban árulják, szerencsére kinti pultokkal. Már ekkor láthattuk, hogy a gyalogos közlekedés bizonyos irányokban nem lesz egyszerű, mert eléggé dimbes-dombos a város.
Ezt megoldandó van például a lift is, és a híres liszaboni villamos, amit másnap reggel rögtön ki is próbáltunk a város nyugati felébe menet, miközben először felvonszolta magát a keletre lévő vár dombjára, majd a tengerhez közel átvágott nyugatra, ahol egy másik dombot mászott meg néha aggasztó hangokkal, ahogy a szűk utcákon és néha úgy éreztem 45 fokos lejtőkön erőlködött a motorja. Első állomás a Basilica de Estrela, ami zárva van, mert túl korán jöttünk. Később visszatérünk, akkor meg valamiért szünet volt, szóval erről ennyit.
Tovább a Museo Nacional de Arte Antigua felé. Még ehhez is korán van, de megállunk legalább egy közeli téren az első templombelsőért, ami a későbbiekben labdába se rúghatna.
A múzeumnál még mindig korán van, de találunk egy ajtót ahol a bejáratot sejtjük egy kellemes kis tér mellett. 10 után végre hajlandók nagy nehezen kinyitni, de azt mondják, hogy az épület másik oldalán van a bejárat. Jó lett volna ezt ott is kiírni. A kiállított tárgyak főleg képzőművészeti alkotások, a képek nagyrészt érdektelenk, de az utolsó 2 szobába bezsúfoltak egy Brueghelt, egy Cranachot, egy Dürert, egy Holbeint és egy Boscht is.
Vissza keletre a parton, közben megebédelünk egy piacnak nevezett képződményben, azonban itt eleve csak etető/itatóhelyek vannak, ez a TimeOut Market. Egy helyen kb. 5 kisebb adagból álló menüsor van normális áron, ezt választjuk. Tovább a diadalív után a legszebben díszített templomkapu, az Igreja de Nossa Senhora da Conceição Velha kapuja, majd a Sé, de csak kívülről, mert éppen valami forgatás zajlik. Később visszajövünk, de beléptidíj van. Benézünk a kapun, és úgy értékeljük, hogy ez még 2 eurót sem ér fejenként. Addigra azért már látunk egy-két templomot. Tovább az Alfama negyed dombjára, ahol reggel a villamossal csak átvágtattunk. Az Igreja de São Vicente de Fora szintén zárva, bár először azt hisszük hogy csak oldalt van a bejárat, de az a monostoré. Azt köszönjük, nem kérjük. Ide legalább később úgy jövünk vissza, hogy nyitva van a templom. Tovább a Panteão Nacionalba, ahol Portugália nagyjai vannak eltemetve, itt van Eusébio is (Vasco da Gama nem, csak emlékműve van itt). Itt lesz vajon CR7 is?
Még keletebbre van az azulejo, azaz a portugál csempe múzeuma. Nagyrészt nem olyan érdekes mint vártam, kivéve a benne lévő templomot (az épület ugyanis egy monostor volt), és a teljes várost ábrázoló nagyon hosszú csempét.
Még egy múzeum belefért ebbe a napba, ami épp ingyenes volt (vagy mindig az, ez nem derült ki). Ezt egy örmény pasas alapította és az ő nevét is viseli a múzeum, Calouste Gulbenkian. Már az épület is elég érdekes, olyan amit a 70-es években modernnek gondolhattak, de nagyon szép kis kertje van, ahol sokan csak piknikeltek vagy napoztak. A kiállítás eléggé eklektikus, minden létező korból és térségből, ókori görög vázától az impresszionista festőkig, meglepően nagy nevekkel, pl. Remrandt, Dürer, Rubens, Degas.
A közeli parkból szép kilátás nyílik a városra, és itt kipihenhetjük a sok múzeumot a világ valószínűleg legnagyobb portugál zászlója árnyékában.
Másnap újra meglátogatjuk a Rossio pályaudvart, de ezúttal vonatozunk is, a közeli Sintrába, ahol végtelen mennyiségű palotát lehet megtekinteni. Már a városháza is úgy néz ki mintha az lenne.
Innen szép zöld környezetben lehet elsétálni a Nemzeti Palotába.
Majd a többibe is, ugyanis a környéken elszórva vannak, a közlekedés pedig elég szellős. Ezért először felgyaloglunk a Mór Vár érintésével a leghíresebb Pena Palotába, ami nagyjából Portugália "reklámarca". Itt ezért hatalmas sor van ellentétben a többi palotával, bár csak a belsejébe, az udvart anélkül is meg lehetne nézni, bár ezt már csak akkor látjuk amikor végigálltuk a fél sort. A belseje kevésbé élvezetes mint a másiknak, bár lehet hogy ez a lépésben haladás miatt van.
Lefele ugyanott megyünk, de az út végefelé meglátok egy kis kertes, és mint kiderült családi éttermet, ahol töltött kecskegyomrot lehet enni. Ezután irány a Quinta da Regaleira, aminek fő nevezetessége a kútja, ezen kívül jó nagy és meredek kertje van.
Az utolsó ami meglátogattunk a mór stílusú Monserrate Palota, bár ez már gyalog elég távol volt ennyi palota után, és még ott is le kellett ereszkedni a kertben magáért a palotáért és vissza. Úgyhogy visszafele reméltük hogy lehet busszal menni. A bejárat mellett volt egy tábla amin buszra utaló nyomok voltak. Csak az volt furcsa, hogy csak az egyik irányba meg, és az pont az ellenkező, mint ami nekünk kéne. Persze hol találkozzunk magyarokkal ha nem itt, akik szerint ez azért van, mert az út amin jöttünk egyirányú, ez a jó busz, csak tesz egy kört. Így is volt, bár az első buszra fel sem fértünk, mert az a busz inkáb egy marsrutka, a másodikon is állnunk kellett.
Utolsó napra jutott a Belém torony, a parton tovább a tengerészeti emlékmű, és a közelben lévő Szent Jeromos, ahol Vasco da Gama ténylegesen el van temetve, és a Pena kastéllyal vetélkedő sorok vannak.
Innen kb. egy sarokra van a kocsimúzeum (mármint nem autó, hanem lovaskocsi). A barcelonaival ellentétben itt nem csak temetési kocsik vannak, elég sok volt portugál királyi hintó van, és jóval nagyobb is.
A magyaroktól Sintrában megtudtuk, hogy pont most nyílt meg a királyi kincstár az Ajuda palotában, ahol a portugál és brazil királyok koronái és egyéb ékszerei vannak kiállítva, sok most először.
Ezután a palotára magára már nincs is kedvünk, főleg hogy éhesek is vagyunk. Ezt megoldjuk útközben a belváros felé, ahol megpróbáljuk bepótolni a korábbi templomok belsejét, ahova korábban nem engedtek be. Azért van új is, először a São Roque.
Közel vannak a Carmo templom romjai, itt belépti díj is van, mert ez most múzeum, ahol az érthető vallási tárgyak, királysír és azulejok mellett valamiért dél-amerikai múmiák is vannak.
Végül a São Vicente de Fora belsejébe is bejutunk, de ezek után már nem annyira érdekes.
Este még bejutunk a szállásunk közelébe lévő Ramiro étterembe, ami már első nap feltűnt, hogy itt mekkora sor van. Csak jó lehet, ahogy megnéztem az internet szerint is. Egy sorszámot kell tépni, majd van egy váró, ahol aperitivet fogyaszthatunk amíg nem hívnak. Ez meglepő módon csak 20 perc volt, többre számítottam a sor alapján, de nagy a hely. Nagyon jó halak és tengeri herkentyűk vannak, gondoltam ha már tengernél vagyunk együnk ilyeneket. Bár még itt is drága, de legalább friss, és nagy a választék. Már korábban egy sarokkal arrébb elpusztítottam egy teljes tarisznyarákot, ezért itt csak kisebb adagokat ettünk.
Másnap átvesszük a bérelt autónkat, hogy Portugáliát körbeautózzuk. Ehhez ki kell buszozni a reptérhez, mert az összes autóbérlő itt van. Enyhe probléma anyámnak, hogy ez az autó "túl modern". Az indítás gombbal megy, ami ugyanaz mintha eltekerné a slusszkulcsot, de neki mégsem. ezért az első kereszteződésben csak háromszor fullad le, a végén már a kereszteződés közepén, miközben már kánonban dudálnak minden irányból, én meg várom mikor jön valaki aki kiránt a kocsiból és megver. Valaki ki is száll a kocsijából és benéz balról, de csak legyint. A következő probléma akkor keletkezett, amikor leparkoltunk, de ki is kellett volna állni, ehhez pedig tolatni kell. A sebváltón ez nem volt evidens hogy működik. Oldalra volt jelezve a rükverc, de valahogy nem sikerült berakni. Ezért egy ott parkoló taxistól kértünk segítséget, aki megmutatta a trükköt, miszerint enyhén fel kell emelni a sebváltót és utána lehet a jelölt irányba betenni. Ez még később sem ment tökéletesen, néha nekem kellett a mitfárer ülésből előadni. Ahogy a navigációs rendszer is kétszintű volt. Azaz én néztem a képernyőjét, miközben Jucika (ahogy a magyar hangot elneveztük, mert az is volt a gépben) mondta az irányokat, és én mutogattam kézzel anyámnak, hogy hol kell elfordulni, mert Jucika mindig többször mondja, hogy mi lesz ("2 km után forduljon balra", "hamarosan forduljon balra", "most forduljon balra"), de anyám már az első mondatnál el akart mindig fordulni, akkor is ha nem volt ott semmi. Másrészt Portugália tele van körforgalmakkal, és a képernyőn jobban látszik mikor kell kifordulni belőle, mint az, hogy "a harmadik kijáraton hagyja el a körforgalmat". Na de az első célpont nem is olyan távoli, ez Lisboa egy külvárosa, Queluz, ahol egy palota van, szerencsére hatalmas, ingyenes és nagyrészt üres parolóval, ahol tudtunk szerencsétlenkedni a rükverccel.
Ezután vissza át a városon és átkeltünk az Április 25. hídon délre, hogy meg se álljunk Cabo Espichelig. A szép sziklás tengerparton kívül van egy szép templom, amit a Sharpe's Rifles filmben láttam. Kár hogy belül nem lehet fényképezni, és tök egyedül vagyunk egy szigorú nővel, ráadásul ekkor még be se kapcsoltam az elektronikus redőnyt, hogy ne lehessen hallani a fényképezést. Másodszorra bemenni meg már gyanús.
Tovább a parton először Palmelába, ahol a templom amit megnéztünk volna zárva volt, de nagyon aranyos kisváros, és nagyon jó ebédet kaptunk egy kis családi kávézó/ebédlőben. Én egy rizses-halas-rákos egytálételt kaptam (bár nem tudtam hogy azt rendeltem, csak nagyjából), ezenkívül kérés nélkül koztak jó kis falatkákat előételnek, bár ezt később megtudtuk hogy nem kell megenni és felszámítják ha megesszük, de itt nem bántuk. Közel van Setúbal, ahol a várból jó a kilátás, de a fő látványosság a kis kápolna, ami tetőtől talpig azulejoban van. A városban is van egy templom, bár a parkolás itt jóval nehezebb és fizetős is.
A nap utolsó állomása Évora. Már kicsit későn érkezünk, ezért reggelre marad egy része, de a várost bejárjuk. Szűk utcás középkori város, nagyon hangulatos lenne, ha az idő nem lenne olyan rossz. Reggelre jut például egy nagyon szép templom, szintén tele azulejoval, kár hogy a hangulatát elrontják egy Yves Saint Laurent kiállítással a templom közepén.
Tovább délre Bejában már jó az idő. Ahogy nézegetjük a parkolóautómatát, odajönnek helyiek, hogy ma ünnepnap van, nem kell fizetni. Cserébe viszont nincs minden nyitva, de találunk pót-néznivalókat.
Sajnos Castro Verdében is zárva van az egy templom ami miatt itt megálltunk, de szép a környezete is.
A nap végén Lagosba érkezünk, bár útközben megpróbáljuk a Benagil barlangot megnézni. Ezt csak hajóval/csónakkal lehet megközelíteni. Viszont ahogy elérjük a helyet ahonnan ezek indulnak, el is megy a kedvünk tőle. Nemhogy iszonyatos tömeg vár hajókra, de még le is kéne parkolni, amit reménytelennek látunk kilométeres körzetben. Lagosban az utazás egyetlen tengeri fürdése kis pihenésként, előtte azért egy nagyon szép templom. Kár hogy előtte körbe kell mennünk egy teljesen érdektelen múzeumon, de legalább szedhetnek ezért belépti díjat.
Reggel a város melletti sziklaformációk még hátravannak.
Ezután a parton keletre haladva jönnek az "egytemplomos" települések, míg elérjük Farot. Először Loulé,
majd Amancil. Itt sem lehetne fényképezni, de eddigre felkészültem.
Estoiban van egy palota, amiről tudtam hogy magánkézben van és szálloda, de gondoltam csak meg lehet nézni legalább a kertet. Nos, lehet hogy igen, de aznap magánrendezvény volt. Így tovább Faroba. Itt a látnivalók nagyrészt egy várral körbevett óvárosban vannak, ami mellett szerencsére egy akkora parkoló van mint a fél óváros. A Sé tornyába fel lehet menni, ahonnan látszik valamennyi a környező folyótorkolat/mocsárból, ami a térképen látszik csak milyen nagy kiterjedésű.
Innen átmegyünk Spanyolországba, Sevillába. Külvárosban parkolunk és bemetrózunk, mert a belváros utcái talán még szűkebbek mint Portugáliában, meg se kockáztatjuk a parkolást. Elvileg már voltunk itt, de az már legalább 20 éve volt. A katedrálisba csak részben lehet bemenni, mert megint valami ünnepnap van. Az Alcazarban elsők vagyunk a bejáratnál, mert a kapunál senki sem tudja hol kéne sorban állni, egyszer csak kihoznak egy pár oszlopot, anyám meg rögtön ráugrik, és tényleg az a sor eleje. Megelőzve ezzel vagy 20 embert aki már ott lézengett.
Egy hosszú nap következett nagy távolságokkal. Visszatértünk Portugáliába, először Elvas városába. Igazából itt is csak egy templomot néztem ki, de ha már itt voltunk és olyan pici a város, körbejártuk.
A következő állomás Mafra, ami már Lisboától északra van, sőt át is kell kelni a város szélén, beleértve a 17 km-es Vasco da Gama hidat. Az itteni palota elég üres, mert a királyi család menekülés közben magával vitt mindent amit tudott. Utána Wellingtonnak itt volt a főhadiszállása, hát elfér benne egy hadsereg amilyen nagy.
De még mindig volt idő, bár távolságban már kb. annyit jöttünk, mint eddig összesen. Jött Batalha, aminek furcsa neve (nem néztem meg, de remélem testvérvárosa Battle Angliában) abból adódik, hogy a portugál király alapította, egy kolostorral egy füst alatt, amikor a közelben megverte a kasztíliai sereget. El is van temetve itt egy pár király.
Még a közeli Tomarban éppen meg tudjuk nézni a meglepően nagy, és meglepően talán a legszebb kolostort, zárórakor már tessékelnek ki. Utólag megnézve ez összesen 651 km volt egy nap alatt, az eddigi utak összesen 797 km 3 nap alatt. És még Penichét ki is hagytuk.
Coimbra legnagyobb nevezetessége az egyetem, azon belül is a könyvtár. Kár hogy a jegyárusító helyet eldugták az egyetem lehető legtávolabbi helyére, és a belépés időre megy. Egy kis bolyongás után úgy döntöttem egyedül gyorsabban megtalálom. Nagy nehezen meg is lett, csak anyám közben eltűnt, nem vette fel a telefont, és elkezdett esni az eső. Az, hogy mindezt az után adtuk elő, hogy az egyetemtől kb. 1 km-re sikerült parkolni (mármint síkban, mert magasságban még kb. 200), már említésre sem érdemes. És ekkor azt mondják hogy nem lehet a könyvtárban fényképezni. Na ne szórakozzunk, amikor tudok fényképezek, szerencsére sokan vannak akik takarnak. Van persze a környéken még egypár templom is.
Aveiro Portugália Velencéje, még a gondolára hasonlító csónakjaik is vannak. Hangulatos, bár a kinézett Museo de Aveiro zárva van.
Egy "útszéli" templom a következő cél, bár névlegesen egy Válega nevű faluban van. Ennyi templom után is egyedi, mert ilyen külső festése nincs más templomnak, és belülről sem utolsó.
Utolsó állomás a napra Viseu, mert az előző nap után egy kicsit visszafogunk a tempóból.
Reggel viszont sportosan kezdünk, a lamegoi templomhoz ugyanis sok lépcső vezet. Azért van egy Sé is a laposban.
Újra jön egy spanyol kitérő, de előtte még a határ közelében Bragança vára.
Innen az út az addigi egyenes autópályákról átvált egy kacskaringós autóútra, ezért a látszólag közeli célunkat elég lassan érjük el. Ez pedig Las Médulas, ami egy római aranybánya volt valaha. Persze elkezd esni az eső, és az én fel nem készültségem miatt csak egy esőkabátunk van. Ezzel felszerelkezve én megyek körbe a lenti részen, ami nem annyira meggyőző. Ezért már autóval megkeressük a fenti kilátópontot, bár itt is kell még gyalog menni a parkolótól rendesen az erős szélben. Szerencsére van mellette szállás, beépített étteremmel, ahol a házi vörösbor jobb mint bármilyen bolti volt.
Másnap az első megálló Lugo a ketedrális erejéig. Csak beléptidíj ellenében lehet bemenni, amiért adnak audioguide-ot is, és fel lehet menni az emeletre.
Következett Santiago de Compostela, az El Camino vége. Ezért jó nagy tömeg is van a katedrális közelében, de az legalább ingyenes. Még így is sorban kell állni, de csak biztonsági ellenőrzésre.
A katedrális mellet van még egy monostor/templom, aminek ugyan van belépti díja, de legalább nyugisabb.
A spanyol kitérő vége Pontevedra, ami egy nagyon aranyos és könnyen bejárható kisváros.
Ehhez hozzásegít a jó idő is, ami a következő napról már nem mondható el. A legborzasztóbb idő Viana do Casteloban van, ahol pont jó kilátás lenne a domb tetejéről, ahol egy Sacre Coeurre hasonlító templom van.
Itt legalább nem kell felgyalogolni a dombra, ellentétben Bragával, ahol a lépcsők közepén jól elkezd szakadni az eső, de szerencsére nem tart sokáig. A lépcsők melletti kápolnákban Jézus életének utolsó állomásai vannak, végül a templomban a keresztrefeszítés, ami más templomoknál plasztikusabban van megjelenítve, de maga a templombelső nem olyan érdekes, mint a külső látvány a lépcsőkkel.
Ez a templom kicsit kijjeb van a városból, de a belvárosban is vannak látnivalók. A katedrális például még ennyi templom után is lélegzetelállító. Itt viszont csak föld alatti parkolóházban tudunk parkolni, ahol alig találjuk meg újra az autónkat, mert vagy három szint van, nagyon hosszú minden szint és minden része ugyanolyan. Az se segít, hogy minden portugál kocsi szürke, kék, vagy fehér, a mienk kék, és egy gyakori típusból, tehát csak a bérlő cég pici felirata segített hogy megtaláljuk a mienket, illetve a slusszkulcson nyomogathattuk a nyitógombot miközben fel-alá járkáltunk.
Az utolsó állomásunk Porto volt, ahol leadtuk az autót, és busszal mentünk a szállodánkig. Azaz szerettünk volna, de egy sarkon nem tudott befordulni a busz, mert valami okos beparkolt a sarokra (persze Mercedesszel). Néztünk, hogy most mi lesz. Gondoltuk keres más utat a sofőr, de inkább elkezdett telefonálni. Rövid idő után jött egy közterületes vagy mi, majd egy rendőr, de az autóval nem csináltak semmit, csak a forgalmat irányították. Mindeközben az utasok teljes nyugodtsággal ültek tovább, még egy udvarias kérdést sem intéztek a sofőrhöz. Pesten már hatan ordibáltak volna, a többiek meg elindultak volna gyalog. Megnéztem, 1.7 km-re voltunk a szállodától, nem siettünk és bőrönddel nem akartam ennyit menni, de azért szerettem volna tudni hogy érdemes-e várni. Leszálltam megkérdezni a közterest, azt mondta el fogják vontatni. A sofőr alig akart visszaengedni a buszra, de úgyis eléálltam volna a busznak. Végül kb. 40 perc után megjött a vontatókocsi és elvitte a Mercit. Másnap reggel kezdtük a város felderítését, de rögtön megutáltuk a várost, mert az utcák tele voltak szeméttel. Később kiderült, hogy ez csak aznap reggel volt, mert valami ünnep volt előző este, a város védőszentjének ünnepe, ezért megbocsátottunk, főleg amikor végre a nap is kisütött. A város Lisszabonhoz hasonlóan elég dimbes-dombos. A városházától a főtéren leereszkedve elérjük a São Bento pályaudvart, aminek a belseje azulejoval van kirakva.
Ezután fel a Clérigos és a hozzá közeli Carmo templomhoz, majd újra leereszkedés a Palácio da Bolsához, ami a helyi kereskedelmi kamara épülete. Itt csak körbevezetéses látogatás van, időre, de 15 percenként van turnus. A bejárat utáni csarnok tetején van azoknak az országoknak a címere, amikkel építéskor kereskedelmi kapcsolatban voltak. Egy másik szobában a festményeken a különböző mesterségek vannak megjelenítve. Van egy szoba, ahol Gustave Eiffel dolgozott. De a legszebb az utolsó szoba, ami arab stílusban készült. Még azt a muszlim szabályt is betartották, hogy nem lehet tökéletes az épület (mert tökéleteset csak Allah alkothat), ezért az ajtó nem középen van, hanem kicsit eltolva.
A szomszédban van Szent Ferenc temploma, ami ha lehet még a bragai katedrálisra is rátesz egy lapáttal a díszítések zsúfolásával.
És már a Duoro folyó partján is vagyunk, ahol átkelünk a részben felújítás alatt álló kétszintes I. Luíz híd alsó szintjén. A túlparton a városra való kilátáson túl nem sok látnivaló van, egy dolog miatt azért át kellett jönni. Itt van az összes portói bor ház, ahol kóstolni is lehet. Mi a Cálemnél, majd másnap a Real Companhia Velha (többnyire ez kapható Magyarországon, abból sem az összes fajta persze) boltjában kóstoltunk. A white/ruby/tawny szentháromságon kívül vannak még speciális kategóriák is, ezek közül a lágrima tetszett a legjobban (ez könnyet jelent), de ár/érték arányban a 10 éves tawny a nyerő. Fölmentünk még a dombtetőn lévő monostorhoz a még jobb kilátásért, innen a híd felső szintjén mentünk vissza a túlpartra a Séhez.
Az utolsó napra már nem sok jutott. Az azulejoval teljesen beborított Capela das Almas, a kevésbé borított Santo Ildefonso templom, majd végül a Santa Clara templom. Ez kívülről teljesen jellegtelen, belül viszont még a Szent Ferencet is űbereli.
Egyelőre ennyi Portugália. Következő kirándulást öcsém találta ki, a Juliana Alpokban (ezt Julius Caesarról nevezték el) túrázás sátorral. A sátrat én viszem egy 65 literes hátizsákban, hogy kompenzáljuk a gyakorlatomat. Ez a szlovén rész, de az olasz Tarvisioból indultunk gyalog (odáig vonat). már itt is szép volt a környezet.
Az első napon Gozd Martuljekig mentünk, nagyrészt laposban.
Itt van a Camp Špik, aminek a névadóját láthatjuk szemben, ez ugyanis egy hegycsúcs. A sátorfelverés elég könnyen megy (itthon egyszer gyakoroltuk), de nem gondoltuk volna, hogy éjszakára hogy le tud hűlni az idő még augusztusban is. Valamint amit nem gyakoroltunk, az a hálózsákban alvás, és kiderült hogy ez nehezebb. Ha rendeltetésszerűen használnánk, akkor úgy kéne aludni benne, mint egy vámpír, de én eleve csak hason vagy oldalon tudok aludni, és a lábamat behajtva. Ezért kialakítottam egy olyan pozíciót, a hálózsák stratégiai kinyitásával, amiben a legtöbb mozgásterem van, de még nem fagyok meg. Másnap reggel a napfelkeltében szépen néz ki a Špik, el is indulunk felé, de csak az oldalában lévő vízesésig. A végcél mára a Vršič hágón való átkelés. Eredetileg öcsém nem akart ennyit menni, de én keveselltem az erre a napra tervezett kilométereket. Mint később kiderült, kicsit sok lett, figyelembe véve az emelkedést és süllyedést, és a nehezített felszerelést.
Ezután öcsém szerint vissza kéne menni a laposba, és onnan vissza az úton ahol már egyszer jöttünk, Kranjska Gorába de én a térképen látok egy közvetlen utat. Azt gondoltam így legalább nem kell leereszkedni és újra felmenni. Sajnos ez hiú remény volt, a hegy oldalában menő út is fel-le megy, talán még többet is mentünk így vertikálisan. És kilátás sincs nagyon, csak sűrű erdő. Kranjska Gorában a tó mellett érkezünk meg.
Innen a völgyben megyünk fel a hágó felé. Az elején még elég lapos az út, a kilátás szép, napos az idő. Egy idő után nagyon meredek lesz, és sajnos sokszor az autóúton vagy mellette kell menni. Kemény volt, de a szép kilátás a hágóban kárpótolt. A neheze azonban csak most jött. Egy idő után leváltunk egy gyalogútra az autóútról, és öcsém a GPS-ből mondta, hogy már csak 1-2 óra Trenta, ahol meg akartunk szállni. Mondom jó, ez semmi. De 2 óra múlva is ezt mondta. Meg utána is. Csak akkor vette észre, hogy a következő checkpointig lévő időt nézte a GPS-ben. Az utolsó szakaszon, amikor már a lábunkon alig tudtunk állni, ráadásul olyan aprósziklás terep volt, amin könnyű megcsúszni, és ez lefele veszélyesebb. Ráadásul rajtam először volt ekkora hátizsák, amivel egyensúlyozni még nem volt alapvető készségem. Így már láttam magam, ahogy legurulok a völgyben a halálomba. Végül nagy nehezen leértünk a laposba már este 7 körül, ahol egyesek akkor indultak felfele. Ezek hova mennek ilyenkor? Hullafáradtan találtunk egy kempinget, ahol a tulaj szerint nincs már hely. Győzködésünkre azt tudja ajánlani, hogy van még egy kis hely, ha oda sikerül felverni a sátrat, akkor OK. Sikerül. Aznap kb. 25 km-t mentünk a térkép szerint, de föl és le is kb. 1 km-t.
Másnap a cél Bovec. A Soča folyót követjük, sajnos az autóút is, itt még inkább mint a hágóban. Bovec környékén több kemping is van és sokkal korábban érkezünk, még sincs sehol sem hely. Ekkor öcsém valahol megnézi, hogy aznap valami nemzeti ünnep van, valószínűleg mindenki hosszú hétvégét csinált belőle, és úgy döntött hogy inkább menjünk haza (a végcél a bohinji tó lett volna). Azért szállást még kellett találnunk aznap éjszakára, ez csak Bovec legnagyobb szállodájában sikerült, nem is olyan vészes áron. Persze nyilván drágábban mint a kempingben. Visszafele az út nem olyan egyszerű. Reggel 7-kor van egy busz Bovecből Kranjska Gorán keresztük Jesenicébe. Innen megy a vonat Villachba, ahol átszállás után Bécsen keresztül Budapestre. Ez így egész napos program.
A szeptemberi célpont Isztambul volt. Érkezés az új reptérre a tengerparton, ahol már a busz indulóhelyét sem volt egyszerű megtalálni. A reptér mintegy 1 millió km-re van a várostól. Megérkezik a busz egy térre, amiről azt hiszem hogy az ami ki volt írva rá. Próbálom kitalálni merre van kelet, de a nap már lement. Elindulok egy széles úton ami szerintem keletre megy, ahol megkérdezek két srácot, hogy jó irányba megyek-e. Igen, sőt meg is mutatják az utat, bár nem egyszerű. Gondoltam csak megtalálom, de 1 óráig keringek, még egy embert megkérdezek, de végül megvan a szálloda. Úgy gondolom viszonylag jól szoktam tájékozódni, de ez a város egy labirintus.
Reggel elindulok arra amerről éjszaka jöttem. Először a nagy bazár és a mellette lévő mecset, de egyik sem volt akkor még nyitva.
A következő a Beyazit mecset a Beyazit téren van, ez már nyitva is van. Mellette az egyetem bejárata.
Tovább nyugatra, ahol este érdeklődtem az útirányról, a Laleli mecset.
Következő a Şehzade dzsámi, aminek a kertjében diókat vernek le a fáról valakik. Hogy ez legális vagy éppen lopják azt nem firtattam.
Valens császár vízvezetékét elhagyva egy szép negyeden keresztül jutok el a Fatih mecsetbe.
Ha már unja valaki a mecseteket, csak szólok hogy még lesz egypár, de a következő állomás egy bolgár ortodox templom. Ez a Haliç partján van, ami egy folyótorkolat, ami a Boszporuszba folyik. Ekkor éppen valami esemény van, bolgár zászlós limuzinok állnak ott, öltönyös emberek a kertben, tele a templom. Azért bemehetek, szerintem csak azért, mert inkább bolgárnak néz a kapuőr, vagy csak mert nem beszélek törökül. Mindenesetre ide még később visszajövök, hogy nyugodtabb körülmények között is megnézhessem.
Fel egy dombon van a Kariye dzsámi, ami viszont zárva van. Ez egy bizánci templom, amit mecsetnek neveztek ki, de körbe volt kerítve mintha felújítás alatt lenne. A környék viszont legalább egész szép.
A parton tovább, és ebbe az irányba legtávolabbi célom az Eyüp Sultan dzsámi. Itt egy nagyon szent sírja van, emiatt nagy a tömeg.
Ismét közelebb a belvároshoz először a szintén eredetileg bizánci templom, most mecset Molla Zeyrek mecset, majd a nap végén a hatalmas Süleymaniye dzsámi. Itt van több szultán sírja is, többek között Szulejmáné, és jó a kilátás a Haliç torkolatára és az ázsiai városrészre is. Ott meg is látok egy hatalmas mecsetet, ami az útikönyvekben nem volt benne (mint kiderül, azért mert nemrég épült), és eltervezem, hogy megkeresem (gondolom nem lehet nehéz, amilyen nagy).
Másnap reggel a Topkapı palotánál kezdek, gondolom itt tömeg lesz. Reggel szerencsére nem, de kifele már erősen. Főleg a főbejáraton, én meg az oldalbejáratnál megyek be.
A jegyben még benne van a főbejárathoz közeli Aya Irini, egy bizánci templom ami teljesen üres. A főbejárat arra a térre nyílik, ahol az Ayasofya és a Kék Mecset is van, ezen kívül több érdekes emlékmű. A Kék Mecset sajnos felújítás alatt van, csak egy nagyon kis részére lehet bemenni. Az Ayasofyánál akkora sort látok, hogy ekkor kihagyom. Később kiderül, hogy ez a sor nagyon gyorsan halad, mert csak egy fémdetektoros kapun kell átmenni, beléptidj már nincs, köszönhetően annak, hogy mecsetnek nyilvánították. Szintén erről a térről nyilik a Török és iszlám művészetek múzeuma.
A tér túloldalán a domboldalban leereszkedve van a mozaikmúzeum egy bazár alatt (itt bizánci mozaikpadló maradványai vannak), a kicsi Ayasofya, ahol semmilyen sor nincs, és a Sokullu Mehmet Paşa mecset.
A kcsi Ayasofyában kipihenem magam és felkészülök a nagy Ayasofyára, de mint írtam, gyorsabban be lehet jutni, mint ahogy látszik. Ez belülről még nagyobbnak látszik mint kívülről, és élőben szebb is.
Aznap már csak a Topkapı palota körüli Gülhane parkban sétálok.
Másnap a másik palotát, a Dolmabahçét vettem célba, de ez egy kicsit távolabb van, nem tudtam nyitásra odaérni. Útközben azért van látnivaló. A Galata hídon kelek át a Haliçon, amin végig horgásznak (mármint a hídon). A Galata torony után az Istiklal sétálóutcát követtem a Taksim térre.
A következő már a palota. Itt sajnos - hivatalosan - nem lehet fényképezni, ezért elég idegesítő, hogy folyton azt kellett lesnem hogy hol van egy alkalmazott.
Ezután a katonai múzeum volt a cél, ami a vízparton lévő palotához képest elég magasan van. Viszont teljesen megéri, hatalmas gyűjteményük van, és alig vannak látogatók. Legalábbis úgy tűnik. A látogatás során találok egy amfiteátrum-szerű termet. Később szól valaki, hogy most kezdődik a mehter előadás. Mondom jó, az nem tudom mi, mentem tovább. Aztán láttam a kertben a janicsároknak öltözött embereket, de nem siettem erre az előadásra, az volt kiírva hogy 15-16 között, gondolom nekem ebből elég 5 perc is. Befejezem a kiállítást, és még odaérek a végére annyira amenyit még nem unok meg. Itt azért összegyűltek a látogatók, de így sem foglaltuk el a nézőtér negyedét sem.
Visszafele megkeresem a Taksim tér melletti ortodox templom bejáratát, amit odafele nem találtam. Viszont ott közlik hogy most mise van, várjak fél órát. Jó, nem sietek. Amikor már bemehetek akkor is úgy tűnik nekem mintha mise lenne, legalábbis ott van egy pap aki csinál valamit, szóval nem tudom miért kellett várni.
Következő reggel irány az ázsiai rész. Itt a kompok sűrűn közlekednek és a helyi Oyster carddal is működik. Indulópont a Galata híd mellől, érkezés az Üsküdar állomás. Innen fel a dombon az Atik Valide mecsethez, majd kipróbálom a metrót is pár megállóra, hogy eljussak a nagy mecsethez amit korábban kinéztem. Ennek a neve Çamlıca mecset, csak azt nem tudtam, hogy a mellette lévő dombnak is ez a neve, és a táblák amiket követek ezzel a névvel oda vezetnek. Azért nem teljesen felesleges volt felcaplatni, mert szép a kilátás. A mecset kijáratánál angolul kéri tőlem egy pár, hogy fényképezzem le őket a mecsettel. Amikor nézem a képernyőt, látom, hogy magyarul van, na engem is kifogtak.
Ezután leereszkedés a Boszporusz partjára, ahol sorban kisebb paloták vannak, persze nem egymás mellett, hanem jó hosszan elosztva. Első a Beylerbeyi palota,
majd a Küçüksu Kasrı. Lenne még egy harmadik ami benne van a kombinált jegyben, de itt azt mondják az távol van. Amúgy is eleget gyalogoltam, megyek vissza busszal, majd komppal.
Másnap reggel szintén egy olyan sorba állok be, ami később csak nőni fog, ez a Yerebatan Sarnıcınél van, ami egy ókori római víztározó. Itthon még az az információm volt, hogy még felújítás alatt van, de eddigre már befejezték.
Ez pont jó az esős időre, ahogy a következő helyek is. Az első a Topkapı palota bejárata melletti régészeti múzeum. Ennek fő látványossága a Sidonban talált mauzóleum leletei, amik jók, viszont kicsit túl sok tucatszobor van emellett.
Jóval távolabb ezektől van a Rahmi M. Koç múzeum. Ez talán kevéssé ismert, de nagyon érdekes. Gyakorlatilag egy gyűjtőmániás milliomos magángyűjteménye, de ne (csak) bélyegre gondoljunk, hanem a gyerekjátékoktól a gőzgépeken át a tengeralattjárókig gyakorlatilag minden.
Ezek után már nem sok minden kötelező látnivaló maradt, ezért befizettem egy hajóútra a Boszporusz északkeleti végéig és vissza. Itt útközben láthattam egyrészt a korábban parton meglátogatott palotákat, másrészt új dolgokat is. Csak egy baj volt, hogy a reggel még szép idő nagyon hamar rosszra fordult, ezért nagyrészt a hajó belsejéből kellett nézelődnöm, ha nem akartam megfagnyi és szétázni. Tea legalább volt a fedélzeten. A nap végén még meglátogattam Salt Bae éttermét a Galata torony mellett.
Végül az utolsó napra már csak bazározás maradt, illetve a mellette lévő mecsetet végre majdnem egy hét után belülről is láthattam. Na a bazár az a város zsúfoltságára és labirintusosságára rátesz még több lapáttal.
Az év utolsó útja Madeira, ami hirtelen jött ötlet volt. Október végén nyitott a Wizzair közvetlen járatot, én november elején már mentem is 2 hétre. Kár hogy korán kell kelni, bár ez most ment. Viszont 38,2-es lázzal és náthásan ébredek, de emiatt nem mondok le az útról, beveszek lázcsillapítót és viszem is magammal. A terv nem teljesen kötött, első cél a teljes szigetet megkerülő Caminho Real, amire 7 napot láttam, illetve a sziget legmagasabb hegye, a Pico Ruivo.
Az idő elvileg mindig jó, az átlaghőmérséklet egész évben 24-25 fok, ezért a szigetet úgy is hívják, hogy az örök tavasz szigete. Ehhez képest landoláskor borús idő, enyhén csöpögő eső. Szerencsére pár óra múlva már süt a nap, és ez a maradék időre is nagyrészt így marad. A landolás és a reptér érdekes. Szép nagy kört teszünk a reptér körül, és nem északról, hanem délről landolunk, miközben én úgy érzem ferdén repülünk. A reptér meg lett hosszabítva kétszer is, mert eredetileg elég rövid volt, és ez okozott egy hatalmas balesetet, aminek az évfordulója pont a hazaindulásom előtt pár nappal volt, amikor a repülőgép nem tudott lefékezni és belecsúszott a tengerbe. A meghosszabítás úgy történt, hogy a kifutó vége lábakon áll, alatta meg az autópálya. Ezt én is megnézhettem, mert gyalog indulok a parton keletre. Első cél a sziget keleti végpontja, a Ponta de São Lourenço. Legalábbis a fő sziget keleti végpontja, mert utána még van egy kis sziget amin egy világítótorony van, illetve tartozik még Madeirához még 2 távolabbi sziget, bár az egyik lakatlan.
Na de előtte is ismerkedek az úton Madeirával, nagyon más a flóra, trópusi növényzet van gyakorlatilag. Minden hátsó kert tele banánfákkal, mangófákkal és egyebekkel. Állat meg szinte kizárólag kecske. Az is kiderül, hogy a terep milyen: hatalmas emelkedők vagy lapos, a kettő között nem nagyon van átmenet (ez már a leszállásnál látszott mondjuk). A Ponta de São Lourençohoz vezető gyalogútnál ez különösen igaz, itt néha egy vékony gerincen kell átkelni, miközben jobbra és balra több száz méteres szakadék van. A többi részen csak az egyik oldaladon. Közben annyira jó idő lett, hogy a végére már szénné égek, mert árnyék nincs. Ezek után már nincs kedvem tovább menni, visszabuszozok Machicoba, ami az első állomás és az ebédem helye volt (banános hal, mint kiderült ez egy helyi specialitás). Így is kb. 25 km és 500 méter föl és le.
Másnap reggel irány észak, át a városon, majd fel egy völgyön keresztül az északi partra. Csak az a baj, hogy nincs kitáblázva. Addig rendben volt, hogy elértem az egyetlen út végére, ami abba a völgybe tart. Ott láttam egy földutat, fahidacskát, és kis házikókat. Erre kéne menni? Mást nem látok. A földút ezek után néha eltűnik, fel kell mászni köveken, de lehet menni kecskés mezők között, ahol a dér szétáztatja a bakancsomat és a nadrágomat. Mikor már teljesen elfogy az út és már csak sűrű erdőt látok, visszafordulok, hogy új utat keressek. Meglátok feljebb egy korlátot, majd később embereket. Aha, szóval az lesz út. Hogy hogy találták meg, az rejtély. Mindenestere ahol legelőször látok esélyt arra hogy felmenjek oda, megpróbálom, mégha a falmászásos képességeimet is alkalmazni kell. Ehhez képest az út innen gyerekjáték a Boca do Riscoig. Ez az északi part, ahol még mélyebben láthatjuk alattunk a tengert a sziklafal aljában. Szerencsére nagyrészt van korlát. A parton megérkezek Porto da Cruzba, és bár még csak kora délután van, nem megyek tovább. A lábam sincs topon és a láz sem hagy nyugodni.
Harmadnap megyek tovább a kevésbé drámaian kinéző, de még meredekebb úton, de itt is úgy érzem már du. 1-kor, hogy elég volt. Ekkor Santanában vagyok, amit második nap terveztem elérni. Úgy döntök itt pihenek 2 teljes napot, amíg kikúrálom magam, és a lábamat is pihentetem. Megkóstolom közben a madeira bort, a másik helyi italt, a ponchát (helyi rum gyümölcslével, ami hagyományosan limelé, manapság inkább maracuja), és egy szintén helyi kedvenc és olcsó kaját, a steak sandwichet, a pregot, teljes nevén prego em bolo de cacot (legalábbis ha a hagyományos helyi kenyérben van, ami előnyös).
Most már nagyjából gyógyultan indultam újra útnak, jutok ameddig jutok, de a cél Sao Vicente volt. Sao Jorge völgye után a drámai elhelyezekedésű Arco de Sao Jorgéba kell leereszkedni, majd újra a tenger melletti sziklafalon át Ponta Delgada. Innen az út a tengerparton vezet, és szerencsére le volt zárva az autóforgalom elől, úgyhogy teljesen egyedül voltam. Illetve majdnem teljesen, mert Ponta Delgádától Sao Vicentéig követett egy kutya. A szállodában fel is ismerték, már többször csinálta ezt állítólag. A közeli étteremben egy újjabb helyi specialitást próbálok ki. Grillezett hús nyárson, de a nyársat az asztalodon felállított keretre akasztják fel vertikálisan, és neked kell levágni róla a húst.
Sao Vicente után részben az új autóúton haladok, ami alagutakban megy, részben (amikor alagút jön) a régi, tenger feletti úton. Ezek sajnos nagyon elhanyagoltak, ki is van írva, hogy csak saját felelősségre menjünk rajta, és sziklaomlás veszélye áll fenn. Tele is volt kövekkel az út, bár nagy sziklát csak egyet láttam, de azért többször néztem fel mint általában. A hang ebben pedig nem nagyon segít, olyan hangosak a hullámok. A második ilyen kitérő pedig egy kész mocsár volt, ez megalapozta a jókedvemet. Seixal viszont ezután nagyon szép. Seixal után az út a hegyekbe vezet. Itt jól eltévedtem, annak ellenére hogy GPS-szel tájékozódtam. Az út sajnos nincs jelölve. Először azt hittem vége az ösvénynek, visszatérve találtam egy másik utat. De ez már eleve rossz volt, már korábban el kellett volna fordulnom jobbra. Ezért feleslegesen mentem fel-le több száz métert (magasságban), és már nagyon éhes is voltam mire kiértem a hegyes részről Ribeira de Janelában. Itt volt egy kávézó az út mentén, de az is zárva volt. Mentem tovább Porto da Munizig ahol tudtam enni. Itt felnéztem a hegyre a város mellett, amelyen fel kell haladni, és úgy döntöttem, itt fogok inkább megállni. Eredetileg Achadas da Cruzig terveztem menni, másnap azonban láttam amikor odaértem hogy ott nem biztos hogy találtam volna szállást. Bár ezzel így is probléma volt, de ne menjünk előre.
Reggel megmásztam a város feletti emelkedőt, ami tényleg elég magas és meredek, onnantól viszont szinte laposban lehet haldni, kár hogy főként az autóúton, de a forgalom elhanyagolható. A mai tervem minimum Ponta da Pargo volt, de oda már délután 1 órára eljutottam, ezért mentem tovább, és majd ha útközben találok szállást megállok. Nos ez nem sikerült, már kezdett lemenni a nap, és még leereszkedtem egy nagyon meredek és életveszélyesnek kinéző úton Paul do Marba, ami nagyon szép kilátást nyújtott, de már alig álltam a lábamon hogy értékelni tudjam. Itt megkérdezem az egyetlen szállásadónál, de nincs hely. Azt mondja felhív valakit a szomszédos Jardim do Marban, hátha ott van. Nos, nem volt, de közben én is kinéztem a térképen egy hostelt Jardimban, ott azt ígérték, hogy ha ott leszek és felhívom, akkor 40 percen belül ott lesz. Rendben, ezzel már kb. 35 km-t mentem, nem beszélve a fel-le min. 500 méterről, de este kilencre már volt is szállásom.
Ettől viszont elment a kedvem a maradék úttól, és gondoltam addig megyek amíg fel tudok szállni egy buszra Funchalba, a sziget legnagyobb városába. Ez se volt egyszerű. Elindultam egy úton ami le volt zárva a forgalom elől, kiderült ez ezért volt mert felújítás alatt volt, tehát nagy markolók és egyéb munkagépek között keltem át. Ezután kijutottam egy városba, ahol megkérdeztem egy boltban hogy hol áll meg a busz. Nem tudta, de átirányított az úton tovább található patikába, de ott sem tudták. Eközben láttam a távolban egy keresztbe elmenő buszt, reméltem azon az úton találok buszmegállót, nos nem. Sajnos autópályán kellett haladnom, az út fele meg alagút volt, tehát nem egy nagy élmény, hacsak nem szeretjük a benzingőzt. Megláttam egy benzinkutat, itt csak tudják. Fogalmuk sem volt, de miközben próbálták kitalálni, egy nő megszólított, hogy ők Funchalba mennek, elvisznek. Szabadkozott, hogy milyen régi a kocsi, de engem nem érdekelt, én egy pickup platóján is elmentem volna. Funchal hatalmas város az eddigiekhez képest, szépen elterül egy olyan hegyoldalban ami nincs szétválasztva hegygerincekkel keresztbe, ezért is nőhetett ekkorára. Nem terveztem sok időt tölteni itt, de most 5 napom maradt még, amiből egy nap a Pico do Ruivora kellett, de előtte pihenni akartam. Ezért megnéztem mit lehet itt megnézni és csinálni a túrázáson kívül. Nyilvánvalóan madeira bort kóstolni, már szálláskeresés közben kinéztem a főút melletti Blandy's madeiraházat. A náluk megvett borokat a reptéren is át lehet venni a security check után, jobb árakon mint ott. Csak tinta negrát nem lehet sajnos. Azonkívül a városban van pár templom, egy érdekes utca, ahol az ajtókat és néhol a falakat kipingálták, egy jó kis piac, ahol megismerhettem a maracuja fajtáit és egy csak itt megtermő növényt, ami az ananász és a banán keveréke.
Van még a városban, jó magasan egy templom, ahol IV. Károly van eltemetve, és mellette egy szép kert palotával (ez volt az egyetlen hely ahol belépőt kellett fizetnem, nem is keveset, de legalább benne van az árban egy kis pohár madeira). Feljuthatunk ide egy felvonóval a partról, de én inkább busszal mentem.
Végül a Pico Ruivo. Az út egy másik csúcsról az Areeiroról indul, ahova fel lehet jutni járművel, de csak sajáttal, nincs tömegközlekedés. Szerencsére van egy szolgáltató, aki felvisz. Funchalban először körbemegy és felszedi a hat embert aki befér, majd megyünk. A Pico Ruivo maga nem túl szép, de az odavezető út gyönyörű. A Ruivoról több irányba is mehetünk tovább, aki saját kocsival van az mehet vissza a jó meredek úton ahonnan jött. Nekem csak egy elég lapos úton tovább kellett mennem fél órát és onnan visszavittek Funchalba. Mondta a sofőr, hogy nagy szerencsénk volt az idővel (végig napos volt, a felhőréteg alattunk volt), mert 200 méterrel lejjeb már esik. Csak az volt furcsa, hogy miért vagyunk Santanában. Ez az út ugyanis az északi partra vezet, onnan mentünk az óramutató járásával megegyező irányban körbe a szigeten Funchalig.
