Az út Laoszba nem egyszerű. Sapából Dien Bien Phuba nagyrészt egy olyan úton mentünk, aminek egyik oldalán egy szakadék, alul folyó sziklákkal. Az esőzések hatására ráadásul földomlások is voltak, kétszer is meg kellett állnunk, hogy egy markológép eltakarítsa a szikla- és földkupacokat, miközben még föntről enyhén szállingózott az anyag.
Dien Bien Phu csak szükségállomás, másnap minibusz után most nagybusszal (ráadásul alvós, tehát ágyas kivitel) át Laoszba, az első állomás Luang Prabang. Az út szintén hegyvidéken át (szinte egész Laosz hegységekből áll, úgyhogy ez nem meglepő), részben földúton (szerencsére a busz tompít, kisebb járművel James Bond kedvenc italának epitheton ornansát vettük volna fel (shaken, not stirred)). Az út az igért 10-12 óra helyett 14 lesz, így már jócskán sötétben, fáradtan és éhesen keresünk szállást. A többes szám azért indokolt, mert már Sapából együtt utazok egy olasz sráccal, Fabioval, és egy amerikai csajjal, Jessicával akikkel (mint később kiderül) ugyanazt az utat fogjuk bejárni, napi pontosságal. Fabioval szobán is osztozok egészen Vientianeig. Luang Prabang kellemesen kicsi, a várost gyalog fél nap alatt be lehet járni templomostól, múzeumostól. Templom az sok van, a thai stílusra hasonlít legtöbbjük, néhol khmer beütéssel.
Egyébként is sok a hasonlóság Thaifölddel, a nyelv, a kaja hasonló, az italok jegezése is majdnem thai szintű (hál' isten, vietnámban már egy hűtőben tároltért is küzdeni kellett). Az emberek is kedvesebbek, sokkal ritkább a lehúzós próbálkozás, az árak általában ki vannak írva. Egyébként is egy nyugisabb hely Vietnámhoz képest. Az ételek a megszokott tésztaleves, baguette-es szendvics (ebben speciel a vietnámi jobb) és rizs hússal mellett a különféle saláták, főképp a laap (vagy larb, ízlés szerint), ami egy hússaláta sok zöldfűszerrel. Luang Prabanghoz közel van két vízesés és egy barlang mint látványosság, ebből kettőt Fabioval és Simonnal, akivel Fabio első nap ismerkedett össze, meglátogatunk. Ehhez motorokat bérlünk. Első a Kuangsi vízesés. Gyönyörű, csak baromi meleg van, én meg elfelejtettem fürdőgatyát hozni, így csak irigykedhetek, amíg a többiek úsznak. Fel is mászunk a vízesés tetejére, ahol mezítláb át lehet kelni a folyó túloldalára, miközben alattunk láthatjuk a vízesést, szemben meg hegyeket.
A vízesés után irány a Pak Ou barlang, amit a benne található sok Buddha szobor miatt csak Buddha barlangnak is neveznek. Maga a barlang semmi extra, de azért lehúznak egy belépti díjat, plusz még át is kell csónakázni. Az út a barlanghoz és a környék viszont csodálatos.
Egy baj volt csak, odafele lezúdult egy jó kis eső a nyakunkba, várhattunk egy útszéli viskóban, amíg el nem állt. Ennek, a késői indulásnak, és a vízesésnél eltöltött sok időnek köszönhetően a visszafele úton besötétedett, aminek egy nem várt következményeként olyan hatalmas kátyúkba futottunk bele, hogy azt hittem a fejem leesik, Simon el is esett a motorjával. Szerencsére komolyabb baja nem lett, és a motor enyhe sérüléseit se vették észre, amikor zárás előtt kb. 5 perccel visszaértünk. Az eső persze a visszafeleúton ismét rákezdett, de csak csökkentett fokozaton (kímélő mosás), így kellően eláztunk, de az éjszakai piacon a grillek tüzénél szárítkozhattunk és tömhettük bendőnket finom citromfüves grillezett hallal. A kinézetünk és a kézzel zabálásunk miatt csak enyhén néztek ránk furcsán, mint Mauglira. Másnap busz Vang Viengbe, ahol ugyan nem akartam eredetileg megállni, de az előző buszos tapasztalat alapján nem akartam ismét éjszaka megérkezni. Vang Vieng környéke szép, tele van mészkőhegyekkel és így barlangokkal és vízesésekkel is, úgyhogy egy napot még a főváros előtt itt töltöttünk
Megérkezéskor Jessicát három lao öregember meghívta sörözni, Fabio és én is csatlakoztunk. Mivel Jessica 1 éve Thaiföldön él, elég jól megértette az öregeket, kis francia rásegítéssel, amiben viszont Fabio jobb, bár amilyen szinten beszéltek (köszönhetően valószínűleg az alkoholnak, állítólag már reggel 8 óta ott ültek), még nekem sem jelentett kihívást. Az öregek rögtön örökbefogadtak minket, folyamtosan sört töltöttek poharunkba, majd előkerült valami helyi kerítésszaggató is, aminek az alján különböző fakérgek és levelek tartózkodtak. Azt mondták lao whisky. Nem rossz, nem körömlemosó. Még egy kis kacsahússal is megkínáltak. Vientiane kellemes város, nem nagy, de sok minden megtalálható benne, ami máshol nem. Itt is van természetesen templom dögivel, francia villák, és a két nemzeti jelkép, az egyik egy sztúpa, a másik egy diadalív, amit a franciák idegesítésére egy picit magasabbra építettek a párizsinál (mármint a párizsi diadalívnél, nem a felvágottnál). Képzelem mennyi francia forgolódik rémálmokkal emiatt... Betonból van, amit az amerikaiak repülőtér építésére adtak nekik, ezért úgy is hívják, hogy a függőleges leszállópálya. Van egy park is a városon kívül, tele Buddha-szobrokkal. Vientianeból Bangkokon keresztül Yangonba repülök.
Dien Bien Phu csak szükségállomás, másnap minibusz után most nagybusszal (ráadásul alvós, tehát ágyas kivitel) át Laoszba, az első állomás Luang Prabang. Az út szintén hegyvidéken át (szinte egész Laosz hegységekből áll, úgyhogy ez nem meglepő), részben földúton (szerencsére a busz tompít, kisebb járművel James Bond kedvenc italának epitheton ornansát vettük volna fel (shaken, not stirred)). Az út az igért 10-12 óra helyett 14 lesz, így már jócskán sötétben, fáradtan és éhesen keresünk szállást. A többes szám azért indokolt, mert már Sapából együtt utazok egy olasz sráccal, Fabioval, és egy amerikai csajjal, Jessicával akikkel (mint később kiderül) ugyanazt az utat fogjuk bejárni, napi pontosságal. Fabioval szobán is osztozok egészen Vientianeig. Luang Prabang kellemesen kicsi, a várost gyalog fél nap alatt be lehet járni templomostól, múzeumostól. Templom az sok van, a thai stílusra hasonlít legtöbbjük, néhol khmer beütéssel.
Egyébként is sok a hasonlóság Thaifölddel, a nyelv, a kaja hasonló, az italok jegezése is majdnem thai szintű (hál' isten, vietnámban már egy hűtőben tároltért is küzdeni kellett). Az emberek is kedvesebbek, sokkal ritkább a lehúzós próbálkozás, az árak általában ki vannak írva. Egyébként is egy nyugisabb hely Vietnámhoz képest. Az ételek a megszokott tésztaleves, baguette-es szendvics (ebben speciel a vietnámi jobb) és rizs hússal mellett a különféle saláták, főképp a laap (vagy larb, ízlés szerint), ami egy hússaláta sok zöldfűszerrel. Luang Prabanghoz közel van két vízesés és egy barlang mint látványosság, ebből kettőt Fabioval és Simonnal, akivel Fabio első nap ismerkedett össze, meglátogatunk. Ehhez motorokat bérlünk. Első a Kuangsi vízesés. Gyönyörű, csak baromi meleg van, én meg elfelejtettem fürdőgatyát hozni, így csak irigykedhetek, amíg a többiek úsznak. Fel is mászunk a vízesés tetejére, ahol mezítláb át lehet kelni a folyó túloldalára, miközben alattunk láthatjuk a vízesést, szemben meg hegyeket.
A vízesés után irány a Pak Ou barlang, amit a benne található sok Buddha szobor miatt csak Buddha barlangnak is neveznek. Maga a barlang semmi extra, de azért lehúznak egy belépti díjat, plusz még át is kell csónakázni. Az út a barlanghoz és a környék viszont csodálatos.
Egy baj volt csak, odafele lezúdult egy jó kis eső a nyakunkba, várhattunk egy útszéli viskóban, amíg el nem állt. Ennek, a késői indulásnak, és a vízesésnél eltöltött sok időnek köszönhetően a visszafele úton besötétedett, aminek egy nem várt következményeként olyan hatalmas kátyúkba futottunk bele, hogy azt hittem a fejem leesik, Simon el is esett a motorjával. Szerencsére komolyabb baja nem lett, és a motor enyhe sérüléseit se vették észre, amikor zárás előtt kb. 5 perccel visszaértünk. Az eső persze a visszafeleúton ismét rákezdett, de csak csökkentett fokozaton (kímélő mosás), így kellően eláztunk, de az éjszakai piacon a grillek tüzénél szárítkozhattunk és tömhettük bendőnket finom citromfüves grillezett hallal. A kinézetünk és a kézzel zabálásunk miatt csak enyhén néztek ránk furcsán, mint Mauglira. Másnap busz Vang Viengbe, ahol ugyan nem akartam eredetileg megállni, de az előző buszos tapasztalat alapján nem akartam ismét éjszaka megérkezni. Vang Vieng környéke szép, tele van mészkőhegyekkel és így barlangokkal és vízesésekkel is, úgyhogy egy napot még a főváros előtt itt töltöttünk
Megérkezéskor Jessicát három lao öregember meghívta sörözni, Fabio és én is csatlakoztunk. Mivel Jessica 1 éve Thaiföldön él, elég jól megértette az öregeket, kis francia rásegítéssel, amiben viszont Fabio jobb, bár amilyen szinten beszéltek (köszönhetően valószínűleg az alkoholnak, állítólag már reggel 8 óta ott ültek), még nekem sem jelentett kihívást. Az öregek rögtön örökbefogadtak minket, folyamtosan sört töltöttek poharunkba, majd előkerült valami helyi kerítésszaggató is, aminek az alján különböző fakérgek és levelek tartózkodtak. Azt mondták lao whisky. Nem rossz, nem körömlemosó. Még egy kis kacsahússal is megkínáltak. Vientiane kellemes város, nem nagy, de sok minden megtalálható benne, ami máshol nem. Itt is van természetesen templom dögivel, francia villák, és a két nemzeti jelkép, az egyik egy sztúpa, a másik egy diadalív, amit a franciák idegesítésére egy picit magasabbra építettek a párizsinál (mármint a párizsi diadalívnél, nem a felvágottnál). Képzelem mennyi francia forgolódik rémálmokkal emiatt... Betonból van, amit az amerikaiak repülőtér építésére adtak nekik, ezért úgy is hívják, hogy a függőleges leszállópálya. Van egy park is a városon kívül, tele Buddha-szobrokkal. Vientianeból Bangkokon keresztül Yangonba repülök.
