I love the smell of gunpowder in the evening

Egyet mindjárt az elején le kell szögeznem: a vietnámiak a létező legborzasztóbb népség, akikkel eddig volt szerencsétlenségem találkozni. Eleve senki nem beszél angolul, de még mutogatásra is alig hajlandók. Ráadásul hiába használnak a latin abc-hez hasonlót, a különböző ékezetkombinációkból előálló hangsúlyokat esélyem sincs helyesen kiejteni, ezért még a saját szavaikat sem értik meg az én számból. Nekem persze az esetek felében ugyanúgy hangzik amikor ők mondják. Általában többet akarnak fizettetni veled, mert külföldi vagy (néha még a buszon is, pedig eddig azt asylumnak gondoltam), persze előre megkérdezni az árat általában lehetetlen a már említett kommunikációs képtelenség miatt. Többször volt, hogy nem állt meg nekem a busz, és nem ott tett ki, ahol le akartam szállni. A közlekedés pedig eleve borzalmas, sokat kell várni a buszokra, sok helyre egyáltalán nincs járat, és ráadásul drága. A vietnámiak meg (járatonként átlag egy fő) hánynak a buszon. A kaja sehol sem volt ennyire unalmas és fűszertelen (bár a levesek jók, de nem ehetek mindig ugyanazt). Három alappilléren nyugszik a táplálék: leves (pho vagy bún, gyakorlatilag csak a tészta különbözik), com (rizs, ehhez kiegészítőként valami hús/hal, zöldség és zöldséglé), és bánh mi (töltött baguette, a töltelék általában valami felvágott vagy rántotta). Mindenhez rendkívül sok zöldség és zöldfűszer dukál. Egyelőre ennyi, egyebek és részletek lejjebb. Na most hogy kisírtam magam, mi az amiért viszont érdemes ellátogatni Vietnámba? Hát nem az építészetért, legalábbis kizárólag azért nem. Vannak pagodák és templomok (keresztény és cao dai), de ezek nagyrészt nem nagy számok. Ami régi és jól is néz ki, azok a cham tornyok, már amennyi megmaradt, mert a legjobbakat az amerikaiak My Sonban lebombázták, de így is ezek a legérdekesebb épületek (nem a lebombázottak, hanem az épek). Ami ezen kívül van, az a franciák által épített épületek és jófajta szocreál kockaépületek. Hanem amiért igazán érdemes Vietnámba jönni, az a természet. Ilyen szép és változatos tájakat máshol még nem láttam. Fehér homokos tengerparttól kezdve a mészkőhegységekig, barlangok és vízesések tömkelege. Főleg vízesések. Ennyi szerintem a világon nincs, mint itt, én is meglátogattam 12-t, és ezek csak a nagyobbak és híresebbek voltak. Az ország bővelkedik folyókban, nem lehet úgy utazni, hogy ne kelnél át legalább egyen. Az országba így stílusosan a Mekongon hajózva érkeztem. A közlekedés későbbi állapotát előrejelezve már ez a járat is késett, a már napokkal korábban 9 órára vett jegyem ellenére akkor nem is volt hajó, várhattam délig, majd még egy órát, mert végül az a járat is kimaradt, majd még egy felet, mert az egyórai meg késett Vietnámból. Rossz ómen. A hajó romantikus elképzeléseimmel ellentétben, amiben egy Apocalypse Now! jelenetbe képzelem magam, miközben szól a Fortunate Son, teljesen modern és zárt jármű volt. Aminek viszont az volt az előnye, hogy a már Phnom Penhben bátortalanul elkezdődő esős évszak zivatarjai elől védelmet nyújtott. A határátkelő a khmer oldalon a szárazföldön van, a vietnámi épület viszont a folyóban áll (nem kacsa) lábakon. Érkezés a késések miatt jó későn Chau Docba. Reggel rögtön próbát teszek a híres vietnámi kávéval, ami a LP alapján véget kell hogy vessen egy időre a borzalmas mosogatólék időszakának. Hát nem mosogatólé, de nem is mondanám kávénak. Mint kávé értékelhetetlen. Ráadásul meg is kell várni, amíg a szűrőből lecsöpög a poharadba, úgy adják oda. Tehát nem lehet rohanva csak úgy felhörpinteni. Az íze leírhatatlan, de legalább erős. Másnap tettem még egy próbát, hátha az első romlott volt, vagy valami rossz minőségű (ezúttal jegesen, az tompít), hát nem. Később (sokkal később, az agyamnak kellett egy idő a sokk feldolgozására) kipróbáltam tejjel és jéggel, úgy már fogyasztható, alig lehet érezni az ízét. Csak jó sok tejjel kell inni. Chau Doc után - úgy döntve, hogy kicsit lassítok a tempón, hátha közben Mrauk U-t ismét kinyitják a burmaiak (mint később kiderült, enélkül is hosszabb lett volna az utam) - Ha Tienbe mentem, ahonnan lehet dobbantani Vietnám legnagyobb szigetére, Phu Quocra, strandolási megfontolásokból. Hajó persze csak másnap, akkor is csak a későbbi, a másik tele. Ahonnan a hajó kitesz persze nincs busz a fő strandra, motoros taxival meg elvből nem megyek, gyalog legalább élvezhetem a természetet. Egy motoros félútig követ, hátha meggondolom magam, de csakazért sem. Persze ha tudom, hogy mi vár rám, nem is oda megyek, ahova. Az a strand ugyanis nem túl érdekes. A másik ahol voltam, annál inkább, és oda még busz is megy (csak szállás kevés van, ezért én a közeli városig továbbmegyek, majd onnan sétálok a strandra). Ez a strand hófehér homokos, a víz kristálytiszta és azúrkék, ember pedig alig van.

Na jó, most már ilyet is láttam, vissza a mainlandre. Ha Tienből irány Can Tho, ami a környező vízi piacokról híres. Másnap korán reggel mennék is, de az ajtó zárva. Másfél óra múlva a guest house tulaja is felébred, de eddigre már nincs érkezésem piacra menni, átteszem másnapra, de szólok a pasasnak, hogy ugyan legyen már szíves nyitva hagyni az ajtót. B tervként kirándulás Soc Trangba. Khmer templomok, Kambodzsa után mérsékelt siker.

Másnap az úszó piac is. Ez is túl van romantizálva, az elképzeléseimmel ellentétben főleg nagy hajók nagykereskedelmet folytatnak, kevesebb a csúcsos kalapban evező csónakos néni. A városban még megnézem az első kínai stílusú pagodát belülről. Nagy élmény, legalábbis a tüdőnek, annyi füstölő van (spirális, plafonról lógatva), hogy bármilyen füstérzékelőt beindítana még a szomszéd városban is.

A szemeknek kevésbé élmény a pagoda, csak csípi a füst. A pagodával szemben a később még sűrűn előforduló Ho bácsi, itt szobor formában, plakátban azért gyakoribb. A vörös zászlók (felváltva sárga csillaggal ill. sarló-kalapáccsal) szintén mindenhol kötelező elem.

Ami még ismerős lehet itthonról, az az IFA-k, Roburok, Kamazok és kocka Ladák (főleg IFA-k) és meglepő módon a sok helyen kapható Plusssz (hogy hány s van bene, azt most ne firtassuk) pezsgőtabletta és a kevesebb helyen kapható Törley és BB pezsgők.

Ezután jön végre első tervezett úticélom, Tra Vinh, ahol pagodák vannak, de ez sem nyűgöz le. Ezután az ország legnagyobb városa, a háborúban a déliek fővárosa, Sai Gon (aka Ho Chi Minh, de mindenki a régi nevén nevezi). Itt van minden: kínai pagoda, felhőkarcoló, francia épületek, szocreál tömb, háborús emlékek. Régi és új.

A város kétségkívül legnagyobb történelmi jelentőséggel bíró épülete a Reunification Palace. Itt volt a déli kormányzat központja, ahova 1975 április 30-án betört az északiak több tankja, ezzel véget vetve a háborúnak. A tankok közül kettő ki is van állítva a kertben, mások múzeumokban.

Az épület kívülről... ne kerteljünk, ronda. Belülről sem túl szép, de a szocialista design felidézheti a korabeli magyar bútorokat, persze jellegzetes vietnámi jegyekkel. Az épület alatti bunkerbe is le lehet menni, ahonnan a vezérkar adta ki a parancsokat, be van rendezve (vagy csak úgy hagyták) korabeli térképekkel, rádiókkal, telefonokkal. A tetőre is ki lehet menni, ott egy helikopter van, és egy zongora. Többek között. A franciák a városban különösen aktívak voltak, több hotel (az egyik most a tanácsháza), a főposta és az operaház is általuk lett építtetve.

Van kínai negyed is, bár manapság ez csak a pagodák nagyobb koncentrációjából látszik, amik a legszebbek az országban. Szerény nyomott véleményem szerint. Vannak múzeumok is, ezeknek főleg a kertjük/udvaruk érdekes, ezeket ugyanis harci járművek díszítik gazdagon, de az egyikben a magyar barátság emléke is tetten érhető (ha ma már nem is tudja senki, legalábbis nem vált ki különösebb reakciót, ha elmondom honnan jöttem).

Tettem kirándulást a városból Tay Ninhbe és Cu Chibe. Tay Ninhben van a legnagyobb cao dai templom és egyben a vallás központja is. Ez egy elég fiatal vallás, ha jól tudom még 100 éves sincs, a buddhizmusból és a kereszténységből is merít, és mind a templomaik, mind a papok nagyon funkyn néznek ki. Ráadáaul Victor Hugo az egyik prófétájuk vagy mijük. Hát ha én vallást alapítok, akkor az enyémnek meg Terry Pratchett, Alan Moore és George R.R. Martin lesznek. Ámen.

Cu Chi arról híres, hogy itt egy kiterjedt föld alatti bázisa volt a Viet Congnak, amibe az amerikaiaknak mindig beletört a bicskájuk, pedig Saigontól alig 30 km-re van. A területet átszőtték alagutak, bunkerek és csapdák. Lehet alagútban mászni, bemutatják a csapdák működését, lőtér is van (lőttem AK-val, fuck yeah!), kilőtt amerikai tank és B-52 által kreált bombatölcsér.

A két helyre szervezett túrával mentem (mert nem olvastam el a saját jegyzetemet, hogy lehet tömegközlekedéssel is, csak az útikönyvet), aminek az volt a hátránya, hogy ebédelni turistaszopató helyre vittek, de az előnye az volt, hogy a templomba pont a misére érkeztünk, amit magamtól nem tudtam volna. Miután mindent sikeresen megnéztem és mentem volna tovább, a fényképezőgépem úgy döntött, hogy ő most nem kapcsol be. Még az volt a szerencse, hogy ezt itt tette, ahol van hivatalos márkaszerviz. Ami nem szerencsés, hogy pont április 30-án tette ezt szegény, ami (a figyelmes vagy történelmileg képzett olvasók tudják) ünnepnap, a háború vége, vagy ahogy itt hívják, az újraegyesítés napja. Másnap pedig május 1 (ezt remélem nem kell magyarázni). Így két napot várhattam a szerviz nyitására, utána még hármat a javításra, de legalább jó lett. Ha már kényszerpihenőn voltam, legalább elmentem az április 30-i tűzijátékra (ez csak Sai Gonban van). A többi napon nem sok dolgom akadt, ezért elfogadtam egy meghívást ebédre az utcán. Ez Indiában egész jól bevált, de itt nem. Ebéd után a nő apja leültetett blackjackezni, először csak játékból, de mielőtt még észbekaphattam volna, odahívott valakit, akivel pénzben játszottam, úgy hogy közben ő jelez a kezével, hogy milyen az ellenfél lapja és a következő lapot is megmutatja (ezt gyakoroltuk előtte). Jól is ment, de az ellenfelem egyre emelte a tétet és kezdett gyanússá válni a dolog, hogy ő is velük van, ezért gyorsan kiszálltam. Megúsztam annyival, hogy a taxit kifizettem. Sai Gonból kiszabadulva Bao Loc üdítően hatott... volna, ha nem kellett volna a 18 km-re lévő vízeséshez gyalog mennem. A vízesés maga legalább jó volt. Hatalmas, hangos, és úgy szórja a vízpermetet, hogy kb. 50 méterről is esőszerű az élmény. Egy sziklába vájt úton majdnem a vízesés mögé is be lehet menni (persze pont előtte van vége az útnak).

Egy kicsit lejjebb van még egy másik, háromlépcsős vízesés is, amire nem számítottam. Itt plusz szórakozás, hogy hangszórókból angol slágerek (pl. Sway) vietnámi feldolgozása szól.

Bao Locból aztán a Da Latba vezető úton még 4 vízesés van (csak az egyik van 6 km-re az úttól, a többi gyakorlatilag mellette). Az első nagyon tetszett, ahogy a dzsungelen átvágva kell megközelíteni, Indiana Jonesosan, és egy lélek sincs ott.

A következő az eddigiektől eltérően nem egy zubogó vízesés, sok szinten keresztül csordogál, és jóval szélesebb, mint amennyire magas.

A következő kettő már annyira nem tetszett, ezekhez nem lehet olyan közel menni (illetve nagyon is, csak felülről, de onnan nem túl jól látszik).

Lett volna még egy Da Lattól alig 5 km-re, de ehhez már nem volt energiám (később azért bepótoltam).

A vízesésekhez ugyanis mind le kell sétálni jó mélyre, aztán vissza, mindezt hátizsákkal nehezítve, mintegy 36 fokban. Plusz a 12 km. Da Lat a hegyekben van, ezért itt már jobb a klíma, csak délutánonként fixen esik az eső. A környéken van még 3 vízesés, illetve még egy a városban.

Az egyik, az Elefánt vízesés megközelítése nem épp veszélytelen, sziklákon kell mászni, amikbe csak néha van lépcső vagy valami kapaszkodó vájva, egyébként bármikor lezuhanhatsz a néhány méterrel alattad lévő sziklákra vagy a folyóba. A hiányos út miatt néha azt se tudtam merre kell menni. Ennek köszönhetően olyan utakon is jártam, ahol mások nem, de cserébe a nadrágom csurom sár lett. Oda is lehetne menni a vízeséshez oldalról, ha nem lenne már 10 méterről olyan az élmény, mintha rendőrök oszlatnának vízsugárral.

A Tigris vízeséshez vezető úton van az ország szerintem legszebb pagodája, a világ Guiness rekordok könyve szerint legnagyobb virág Buddha szobrával. Mellette épül még egy épület, az abban lévő még nagyobb, csak nem virágból van.

A vízeséshez vezető út, ahogy letérsz az autópályáról jobb, mint maga a vízesés. Szép fenyőerdő, csak kár, hogy baromi meredek az út.

A harmadik víesést sajnos értelmesen nem lehet lefényképezni, a fák között látszik igazán, közel menni nem túl jó helyen lehet hozzá. Cserébe építettek az egyik végébe még egy lépcsőt hozzá, mintha nem lenne így is ez a leghosszabb.

A városban magában nem sok minden van, egy egyenkatedrális és egy egyedi ház. Ezt a házat egyszerűen csak őrült háznak hívják, eklektikus külseje és a kanyargó folyosók és lépcsők miatt, ahol még M.C. Escher is eltévedne.

Da Latból a pokoli buszjáraton (úgy ráz az út, hogy néha repülök, köszönhetően főleg annak, hogy az útviszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyva, mintegy 100 km/órával közlekedünk, így a kétségkívül szép tájra kevesebb figyelmet tudok fordítani, mint gyomrom tartalmának helyben tartására) le Phan Rangba a partra. Itt megtekintem első cham tornyaimat, az egyik csoportosan elkövetett, a másik magányosan áll, de mindig (a későbbiek is) dombtetőn.

Itt meg kell említeni a vietnámiak még egy idegesítő heppjét: hotelbe becsekkolásnál elveszik az útlevelet, és csak kicsekkolásnál adják vissza. Ha el nem felejtik. Ahogy ez történt velem Da Latban és amit csak ekkor vettem észre. Jaj de jó, mehetek vissza, ezzel csak kb. 7-8 órával hosszabították meg az utamat, meg persze a plusz pénz. Nha Trang ugyanis csak kb. 1,5 óra lett volna a parton menve, így viszont vissza a hegyekbe, majd ismét le a tengerpartra. A táj legalább szép útközben. Nha Trangban cham torony, pagoda nagy Buddhával és egy erőd kinézetű katedrális.

Meg rengeteg orosz. Hogy miért csak itt, azt nem értem. A város ugyanis a búvárok kedvelt célpontja, de nem tudok róla, hogy az oroszok oda meg vissza lennének a búvárkodásért. Strand is van, de ott meg sok embert nem láttam. Szóval rejtély, de a turistanegyedben több az orosz felirat, mint bármi más együttvéve, a boltokban még orosz sört és kvászt is kapni. Innen Tuy Hoa érintésével (itt szintén cham torony (ahol hiába ordibálok a kalauzzal, továbbvisz a buszpályaudvarra, gyalogolhatok feleslegesen még vagy 2 kilométert) és óriás Buddhás pagoda) Quy Nhonba érkezek.

Ennek a városnak a környékén a legnagyobb a cham tornyok koncentrációja, de sajnos szétszórva, és tömegközlekedés a hétből csak kettőhöz van. Motorral is csak még egyhez vinnének el, az összeset érintő csoportos kiránduláshoz meg nincs másik jelentkező, így megelégszem ezzel a kettővel (plusz egy pagoda a városban).

Ezután Hoi An következik, vagy ahogy én nevezem: Vietnám Szentendréje. Óvárosa aranyos sok pagodával és régi házzal. Élvezeti értékéből csak az von le, hogy minden egyes házban szuveníreket árulnak.

A városból szintén szervezett úton irány My Son. Itt egy több száz évig elhagyatott hatalmas cham templomegyüttest fedeztek fel a franciák a 19. század végén, hogy aztán az amerikaiak rommá bombázzák, merthogy a Viet Cong bázisként használta. Ennyi maradt, ami a képeken látszik. Da Nangban a cham múzeumban pedig megnézhettem hogy nézett ki a legnagyobb templom, amikor még egyben volt.

Plusz mindenféle cham szobrok.

Aztán Hue, a régi főváros következett. A városon belül az óvárost hatalmas fal veszi körül, ezen belül a királyi palotát még egy. A falon belül pagodák, lakóépületek és kertek, ezeket is falak választják el.

A városon kívül (ismét csoportos túra keretében) megnézem 3 exkirály sírját. Ebből kettő lakhelynek is készült, ezért a sírokat itt hatalmas kert és lakóépületek veszik körbe. A sírok közül viszont az a legszebb, ami nem ilyen. Ez az utolsó előtti király sírja, és francia design keveredik a vietnámival. A sírok mellett még egy pagodát is útba ejtettünk.

Huéból Ninh Binhbe buszoztam, de az út 4 órával hosszabb volt a vártnál, így éjjel negyed kettőkor érkeztem. Egy órán keresztül kerestem szállást, de minden zárva volt (egy nem, de ott meg nem volt szoba). Várhattam reggel ötig. Alvás után séta Tam Cocba. Sétahajókázás mészkőhegyek között és alatt, arany rizsföldek között.

Másnap Phat Diem, itt egy érdekes katedrális, erősen pagodás kinézettel.

Ezután már a főváros, Ha Noi jött. Itt tárolják a főnököt hűtött üvegkoporsójában. Hát igen, a viaszt hűteni kell, ebben a nagy melegben megolvadhat. A mauzóleummal egy parkban található még az elnöki palota, HCM volt háza és autói (Pobjeda és Peugeot, jó páros), egy pagoda, ami egy oszlopon áll, és a HCM múzeum, ami teljesen érdektelen.

A városban rengeteg tó és ezeket körülvevő park található, a város központja is egy ilyen körül van. Ezen a tavon van két kis sziget, az egyiken egy pagoda, a másikon egy torony, aminek funkcióját nem sikerült megfejtenem.

Egy másik pagoda szintén egy tóra épült, ezeknek ez a mániájuk. Vagy csak köréfolyt a víz.

A belvárosban könnyű eltévedni, ugyanis minden utcának majdhogynem sarkonként más a neve, köszöhetően annak, hogy annak idején arról nevezték el őket, hogy ott mit árultak, ráadásul minden utca ugyanúgy néz ki és ugyanolyan széles. Itt is van hadimúzeum (az udvaron lezuhant és intakt repülőgép, tank, önjáró löveg, stb.), szemben Lenin-szobor, katedrális és persze még több pagoda.

Ha Noiból kirándulás Vietnám egyik fő turistacélpontjához, a csodálatos Ha Long öbölbe. Kajakoztunk is, csak az volt a baj, hogy két személyes kajakok voltak, és a hozzám beosztott német srác hótbéna volt. Ezért mire sikerült megfordulni (mert persze csak nekünk rossz irányba állították a kajakot), addigra az idegenvezető és a többiek mind felszívódtak. A két legnagyobb kajakosnemzet sarjai meg köröztek, de az se volt rossz, közelebb mehettünk a sziklákhoz.

Ha Noiba visszatérve megkóstoltam a kutyahúst. Egész kis kutya-bőségtálat kaptam, hús bőrrel, máj és véreshurka. Kicsit vaddisznóra emlékekeztető az íze, nem rossz. Ha Noiból be a hegyekbe, laza 9 órás buszozás Cao Bangba. Innen másnap reggel busz a kínai határon fekvő Ban Gioc vízeséshez. A vietnámi oldal kevésbé van kiépítve, egy fahídon átkelve letört alattam egy léc, majdnem beleestem a folyóba, majd hogy közelebb jussak, mászhattam sziklákon, faágakon és vízmosáson keresztül, egy másik helyre pedig kukoricaföldön keresztül vezet az út. A mászás közben a nadrágom széjjelszakadt, a lábam pedig úgy éreztem eltört. A kínaiak eközben simán csak felgyalogoltak.

Bicegve elmentem egy közeli cseppkőbarlangba, ami hatalmas, a képen ez annyira nem látszik. Az odavezető út maga is szép (itt is kukoricaföldek), bár az egész környék szép.

A barlang után vártam a buszra, de az nem akart jönni. Mikor megjött, nem állt meg nekem. Remek, vissza a vízeséshez, hátha ott megáll, vagy legalább megmondják, mikor jön a következő. Megmondani persze nem tudták, csak egy pasas miután vártam kb. még egy órát, hogy nincs több busz. Az előző kb. fél 3-kor volt, nem igaz hogy ne legyen, mi ez, a középkor? Kivisznek meghalni. A 87 km gyalog sajnos nem pálya, nosza, stoppoljunk. Stoppal csak a kb. 25 km-re lévő városig jutok, ekkor már sötétedik, a forgalom a nulla körül, befekszek egy hotelba és másnap reggel érek csak vissza. A hab a tortán, hogy innen következő állomásom, Sa Pa felé nincs busz. Állítólag. Ezért mehetek vissza Ha Noiba, majd onnan egy 10 óra Sa Pába. Gondolom én. De ahol a busz megáll, az nem Sa Pa, hanem a kb. 30 km-re lévő Lao Cai, pedig a buszon és a jegyen is Sa Pa volt. Sa Pa trekkingfalva, nepáli és darjeelingi szintű turistakiszolgálással. Rengeteg vízesés van, én csak egyet terveztem megnézni, de az úton még számtalanat láttam, legtöbbjük kicsi, de volt egy kb. ugyanolyan nagy, mint a célojjektum.

Elvileg a környéken rengeteg a teraszos rizsföld is, odafele láttam is, nem volt valami bámulatos. A táj egyébként is ködfelhőbe burkolózik, néha szégyellősen felfedve magát. A környéken lehet kisebbségi falvakat is látogatni, de a bangladeshi és thaiföldi tapasztalatok után a francnak van kedve falvakhoz, a kisebbségiek egyébként is itt lófrálnak a városban, szuveníreket és terményeiket árulva (amikor ezt írtam egy kávézóban, akkor is bekopogott az ablakon egy öregasszony). Nyilván azért vannak itt, mert a falvak unalmasak. Mint minden falu. Holnap irány a történelmi Dien Bien Phu, onnan dobbantás Laoszba.