A 2018. évi nyaralás egy kicsit megcsúszott, és ezért át is helyeződött. Az eredeti terv Skócia volt májusban, gyalog az országon keresztül, sátorban. Azán április végén, amikor már minden ki volt találva, és a repjegyek megvéve, közbeszólt a biológia. Egy reggel rosszul éreztem magam, de bementem dolgozni, biztos jobb lesz. Hát nem, sőt rosszabb. Előszsör mentősök vizsgáltak meg, akik valamiért pont ott voltak, de biztosat nem tudtak mondani. Délután a háziorvosom már igen. Azonnal műteni kell, vakbélgyulladás. Irány a János kórház sebészete, ahol egy hétig nyaraltam Skócia helyett. Mondják hogy rutinműtét, de ez ne tévesszen meg senkit, szépen átszúrják a hasfalat, nem gyógyul azonnal, ezért a gyaloglásnak kb. 6 hónapig lőttek. Új program kellett. Öcsémmel konzultáltam, hova lenne hajlandó eljönni, majd megegyeztünk Iránban. Ennek anyám valamiért nem örült, kollégáim is féltettek, de teljesen biztonságos ország. Aztán utazásunk előtt egy héttel volt egy merénlyet a Forradalmi Gárda ellen, de mi nem vagyunk Forradalmi Gárda, és nem megyünk annyira Nyugat-Iránba. Az útiterv a klasszikus "Irán kezdőknek" csomag volt, egy kicsit módosítva. Teheránban kezdtünk; de milyen kezdés! Mindjárt megismerhettük a helyi közlekedési szokásokat, pedig éjszaka volt. Érkezni ugyanis valahogy csak hajnalban lehet Budapest-Isztambul után. Ezért előre foglaltam szállást, amit később nem, úgyis olcsóbb volt helyben. A foglalásnál volt lehetőség reptéri transzferre, szerintem elég magas áron (később ez beigazolódott, elég sokat taxiztunk bagóért). Fel kellet hívni a szállásadót egy reptéri alkalmazott segítségével, aki kiküldött egy taxist, aki öcsém szerint valamilyen drog hatása alatt álhatott, de én megadtam neki az esélyt, hogy csak álmos. A járművek 80%-a 80-as évekbeli Peugeot, ez is az volt, de nem volt biztonsági öv. Ez általában nem zavart volna, Ázisában elszoktam tőle, úgyis tudnak vezetni, meg nem is lehet gyorsan. Na itt igen. A reptér kb. 70 km-re van a belvárostól, autópálya vezet be, de még a városon belül is vannak utak, ami autópálya jellegű, oldalt lezárt. Az út alatti halálfélelmem nem csak a sebességből és a biztonsági öv hiányából adódott, hanem a később majd megszokott vezetési stílusból. Ez abból áll, hogy az útra minél kevesebbet kell figyelni, a kormányt csak alkalomadtán megérinteni, mintha forró acél lenne, és a sávokat véletlenül sem szabad betartani. Követési távolság nem létezik, majd 5 centiről dudálunk. Ezt még megspékelte azzal emberünk, ami később nem volt jellemző, hogy elégazásoknál megcélozta az elválasztó akadályt, és csak az utolsó pillantaban tért ki jobbra vagy balra. Aztán elég nehezen találta a címet GPS-szel sem, amit nem csodálok, mert egy sikátorban van, de valahogy megtaláltuk, és hajnali kb. 4-kor már aludhattunk. Mondanom sem kell, nem aludtuk ki magunkat első napra, és a pénzváltással is nehézségünk akadt, ezért aznap nem sokat csináltunk. A pénzváltók egy bizonyos utcán, a Ferdowsin vannak, de valahogy senkinek sem volt pénze. Ami furcsa volt, azt hittem kell nekik a valuta. Külföldi bankkártyák pedig nem működnek, úgyhogy addig még egy üveg vizet sem tudtunk venni, amíg nem váltunk. Szerencsére szállásadónk ebben segített, persze egy kis jutalékért, de legalább volt pénzünk. Az átváltási arányokat itt még félreértettük, ugyanis a váltóknál tomanban vannak kiírva az árfolyamok, meg az árakat is általában abban mondják, de jobb rákérdezni. A hivatalos fizetőeszköz ugyanis a rial, de 10 rial 1 toman, ami jeleti, hogy ha valaki azt mondja valamire hogy 2-be kerül, az 200000 rial, vagyis 20000 toman, vagyis 2 zöld pénz (amúgy is Monopoly pénzként kezeltük, akkora címletek voltak, 1 dollárért kb. 138000 tománt kap az ember). Első nap tehát egy tipikus iráni reggeli (lapos kenyér, sajt, lekvár, tea) és pénzváltós bolyongás után meglátogattuk a Golestan palotát és a bazár egy kis (később kiderült, nagyon kis) részét. Előtte elmentünk a szállásunktól 2 sarokra lévő volt amerikai nagykövetség előtt, aminek graffitijei népszerű illusztrációk szoktak lenni Iránról szóló cikkeknek. Estefelé pedig felmentem a tetőre megnézni a hegyeket.
A második nap eleinte szintén sikertelennek indult. Meg akartuk nézni a hatalmas, épülés alatt lévő Mosallah mecsetet, körbejártuk a negyedét mire találtunk egy nyitott kaput. Az ottani őr engedett bemenni, de sokáig nem lehet, mert le van zárva, csak a parkolóból lehet látni. Aztán még utánunk is szaladt, hogy ne fényképezzünk, egyet azért előtte sikerült.
Utána egy múzeumba próbáltunk menni, de mivel az pont hétfőn zárva van, nem jártunk sikerrel, bér beengedtek egy egy termes időleges modern kalligráfia kiállításra. Ez nem volt túl érdekes, de a környék igen.
Délután elmentünk a város északi szélére, a hegyek lábához 2 palotakomplexumhoz. Az elsőt az utolsó sah építtette, ezért elég modern (60-70-es évekbeli szemmel), teljesen szétnyitható teteje van. Érdekes a családtagok saját szobái és fürdőszobái, az egyikben magyar bábuk is vannak.
A másik palotakomplexumot az ő apja építtette, kicsit itt is csalódni kell, mert az egyik fő palotába (Fehér Palota), és a katonai múzeumbe nem lehet bemenni. Kárpótlásul az autógyűjteményt ajánlják a bejáratnál, az nem túl érdekes, a másik fő palotában (Zöld Palota) pedig belül nem lehet fényképezni. Ahogy a Golestanban, itt is van egy alap belépőjegy és épületenként még egy külön jegy, amit mind a bejáratnál kell megvenni.
A nap végén aztán találunk egy pénzváltót, ahol tudunk váltani végre. Mivel féltünk hogy más városokban csak nehezebb lesz, rögtön váltunk 500 dollárt, ami aztán bőven elég volt a teljes útra, a végén már szórtuk szuvenírekre. Akkora kötegeket kaptunk, hogy itthon bankrablónak néznének.
Utolsó nap Teheránban, mielőtt visszatérünk az út végén. Elmegyünk egy nagyon szép mecsethez, ahova nem lehet bemenni, és még kívülről sem lehet fényképezni, mert a parlament mellett van. Megkeressük a bazárban lévő mecsetet, ami nehezebben megy mint gondoljuk. A másik bejáratnál kijőve viszont arra a főutcára jutunk, ahonnan eredetileg lefordultunk egy mellékutcába a térképet követve. Bent itt sem lehet fényképezni, marad a bejárat.
Utána a közeli nemzeti múzeum jön, de út közben is vannak érdekes helyek.
A kissé unalmas nemzeti múzeum mellett van a szerintem sokkal jobb iszlám művészetek múzeuma, szépen korszakonként bemutatva.
Ezután a múzeumok melleti parkban lévő étteremben ebédelünk, amit saját szabályomat megszegve a Lonely Planetből nézünk ki. Kellemes csalódás, nem drága, és jó a szabadban ebédelni. Élmény is, mert rendelünk egy dizinek nevezett ételt, aminek van egy evési módszere, amire nem voltunk felkészülve. Ez úgy kezdődött, hogy először kihozták az érdekes eszközöket, emit ekkor nem tudtunk mire vélni. Egy műanyag fogó elég nagy átfogással, és egy fa mozsártörő. Aztán kihozták egy magas agyagedényben a kaját, és egy mélytányért. Tanácstalan arcunkat látva megcsinálta nekünk a pincér, amit nekünk kéne. A műanyah fogóval megfogva az edényt, kiöntötte a folyadékot a mélytányérba. A visszamaradt szárazanyagot (bárányhús, bab, stb.) a törővel péppé zúzta, miközben a csontokat kiszedte. Majd a folyadékot visszaöntötte az edénybe. Érdekes és finom is. A másik étel nem csináld magad, de talán még jobb is, egy padlizsán "pörkölt" volt. Délután elmegyünk a csak 2,5 órán át niytvatartó ékszermúzeumba, ami a nemzeti bankban található. Ez a legjobb egész Teheránban, kár hogy fényképezni nem lehet. Tömve drágakövekkel díszített tárgyakkal, mint például egy drágakövekből kirakott földgömb. Akit érdekel, keressen rá képekre, bár azok nem adják vissza az élményt. Ezután egy külvárosba, Reybe megyünk egy nagyon hosszú metróúton egy mecsetért. Még pár megállóra van Khomeini ajatollah hatalmas emlékmecsete, ide már öcsém túl fáradt elmenni, úgyhogy majd az út végén térünk vissza, úgyis azon a metróvonalon van a reptér is.
Másnap eljön az első buszozás ideje. Kimegyünk a pályaudvarra, ahol nem egyértelmű a helyzet. Egy kör alakú épület tele van különböző cégekkel, de hogy ezek közül melyikkel tudunk a leghamarabb eljutni Qomba, arról fogalmunk sincs, nincs központi kiírás. Ezért véletlenszerűen kiválasztva megkérdezünk egy "pultost", aki rögtön lekísér egy buszhoz. Amin aztán elég sokat várunk, ahhoz képest, hogy csak egy másfél órás út, és az ország második legszentebb helye, ahova ezért úgy gondoljuk elég sokan mennek. Na mindegy, eljutunk nagy nehezen Qomba (ennek a kiejtése inkább Gom, az eleje elnyomva), ahol kiraknak a város szélén egy parkolóban. Nem buszpályaudvarnak néz ki, de ezzel majd akkor törődjünk, amikor elmegyünk (még aznap). Betaxizunk a belvárosba, a hatalmas mecsetkomplexumhoz. Erről az útikönyvem még azt írja, hogy bemenni csak a főudvarra lehet és nem lehet fényképezni. Azért megkérdezzük. Kerítenek nekünk egy kísérőt, de előtte le kell adni a hátizsákjainkat egy megőrzőbe. A kísérőnk bevezet egy udvarra, ahol átad minket az igazi kísérőnknek, aki egy imám, aki már vezet egy lengyel-japán párt. Ő vezet minket körbe a teljes komplexumon, bár mindenhova nem mehetünk be, és az ő közelében kell maradnunk. Kellemes csalódás az útikönyvhöz képest. Öcsém leáll politizálni az imámmal, de szerencsére nem csukják le. Pár pakisztáni közös képest csinál velünk, akik előtte magukat ütik a közelgő ünnep miatt, erről később részletesebben.
Még eltaxizunk a város másik szélére egy új és nagy mecsethez, de itt nem lehet fényképezni, csak mobillal (ebben mi a logika azt nem tudom). Ezután visszatérünk a város másik felére ahol megérkeztünk, itt azt mondják (délután 2-kor), hogy már nincs több busz Kashanba, következő úticélunk felé. I call bullshit, de nincs más mint kocsival menni. Itt ugyanis mintha mindenki taxis lenne, még városok között is. Drágább mint a busz, de mégy úgy sem drága magyar szinten, hogy ki kell fizetnünk még egy embert, mert nem telik meg az autó (még egy nő beszáll előre, de a hátsó üléseken csak mi ketten vagyunk). A sofőr még az átlagnál is durvább, allergiás a kormányra, mert alig fogja. Kashan érdekes város, inkább olyan, mint amilyennek egy közel-keleti várost elképzel az ember, legalábbis a belvárosa a vályog falakkal és hagyományos házakkal. Ez a város régen nagy kereskedelmi központ volt, most viszont a sok gazdag kereskedő család háza turistalátványosság. Jellegzetes a badgirnak nevezett, szélcsatornákkal hűtő torony, ami máshol is megtalálható, például Yazdban. Itt egy hagyományos házban lakunk, amiről rögtön a keleti kényelem ugrik be. Csak öt fős szobájuk van szabad, ami inkább egy lakosztály, de nagyon jó ára van, kb. 30 dollár/éjszaka. Meg is kérdezzük még egyszer, hogy nem tománban értették az árat, de nem. A hely éttermében van faludeh (rózsavizes, sáfrányos, tésztás fagylalt édesség mint az indiai faludah, de nem ital), amitől jól megfájdul a torkunk és megfázunk az út végéig, de nem akadályoz meg minket, hogy Shirazban is együnk. A sok hagyományos ház mellett van még persze bazár, aminek egy része szépen díszített, egy hagyományos hammam, azaz fürdő, ami most múzeum, és a perzsa kertek állítólagos csúcsa, a városközponttól 6 km-re lévő Fir kert, ahova gyalog megyünk, csak azzal nem számolunk, hogy egy darab árnyék nincs az úton. Szerencsére a kertben igen, és van ivóvíz is.
Következett Isfahan, ami a kedvenc városunk volt. Itt van a világ második legnagyobb tere, amihez csatlakozik két mecset és egy palota, de ezen kívül is sok látnivaló van, például örmény keresztény templomok, amik máshol nem nagyon. Csak az a csalódás, hogy a folyó teljesen ki van száradva mióta egy gátat építettek a város előtt, a képeken persze mindig van víz.
Ezután jött Yazd. Mint már említettem, a széltornyokról híres, itt van a legmagasabb egész Iránban (és ezzel a világban is persze).
Az utolsó város Shiraz, ami a nagy perzsa költők, Hafez és Saadi városa. A közelben vannak Persepolis romjai, amit Nagy Sándor égetett fel. Ezt taxival keressük fel, együtt két közeli hellyel, ahol királyok (köztük Xerxes és Darius) sírjai és falfaragványok vannak. Az egyiken az a jelenet szerepel, amikor I. Shapur elfogja Valerianus római császárt, akit utána elrabolnak, megölnek és szalmával tömnek ki. Van a városban egy híres mecset, amivel előszeretettel reklámozzák Iránt, ert reggelente a színes ablakok szépen megvilágítják a mecset belsejét. Sajnos amikor mi ott voltunk, sorban jöttek a kínai csoportok buszokkal, akik 600 millió fényképet csináltak, sorban állva, hogy mindegyikükről ugyanabban a beállításban készítsenek képeket, kínaiakhoz illően persze teljesen tekintet nélkül mindenki másra. Egy másik mecset a bazár, vár és lakhelyünk közelében (Vakil mecset, ugyanaz a neve, mint a bazárnak) sokkal csendesebb, és a színes üvegeket leszámítva ugyanolyan szép; minkettő díszítőmotívuma az eddigi mecsetektől eltérően a rózsa. Itt ér minket a már említett ünnep, aminek előkészületeit már láttuk korrábban, fent például a yazdi mecset befedését, és azt, hogy Shiraz felé vagy 3 checkpointon megállítottak ellenőrzésre a buszunkat. Ez az ünnep az Arba'een, ami Imam Hossein, az első shíta imam, Mohammed unokájának gyászünnepe. Ezt előre tudtuk, de a leírás alapján úgy tűnt ez csak Nyugat-Iránban és Irakban fontos. Hát nem, egész Iránban ünneplik, csak Irakban, Karbalában van a fő helyszín. Itt a központja a Shahcheragh szentély, ahova véletlenül pont az ünnepnap reggelén mentünk be, és itt is kísérő volt, de itt nem lehetett fényképezni sajnos, pedig szép. Nagy tömeg volt, ahogy az utcákon is, ahol vonulva, egyesek kosztümben énekeltek, hangszórókból is szólt ének, és kis standokon teát osztogattak. Gondoltuk ha valamikor felrobbantanak, akkor az itt lesz. Ezen a napon nem sok minden van nyitva, de az idő sem volt túl kegyes, váltogatott az esős és napos között nagyjából percenként, ezért csak a költők sírjait és az Eram kertet látogattuk meg.
Shirazból még visszarepültünk Teheránba egy propelleres gépen, már bazári szuvenírekkel megrakva. A másik, belföldi reptérre érkeztünk, amitől 2 metrómegálló az Azadi (szabadság) torony, amit az utolsó sah építtetett Irán alapításának 2500. évfordulójára, és a hagyományos perzsa motívumokat követi modern formában. Odajutni elég nehéz a metrótól, mert egy hatalmas téren van soksávos utak között, és még egy buszpályaudvarra is jutunk ki a metróból. Innen látszik a másik torony, a sokkal magasabb Milad torony is. Végül elmegyünk az első éjjel a "taxiból" látott Khomeini emlékmecsethez is. Innen a reptér elvileg 3 metrómegálló, de ez csak a kiírás. Valójában egy kicsit bonyolultabb. Úgy tűnik a kiírásból, hogy egy megálóval visszafele elválik a piros metró, és az egyik megy a reptér irányába. Ezért ott kerestünk egy másik vágányt, de az nincs. Megkérdeztük a jegypénztárban, azt mondták, hogy ugyanarról megy a reptér felé is. A vágány mellett szerencsére találtunk egy metró dolgozót (a sárga mellényéről ismertük föl, de nem párizsi tüntető), aki azt mondta majd szól melyik érkező metró megy a reptérre. Ez a második érkező volt, de neki is előre kellett mennie a sofőrhöz megkérdezni. Ez a szerelvény ment egy megállót, ahol le kellett szállnunk és átszállni egy másikra. Hogy ennek mi értelme, azt nem tudom, mert itt már csak egy irány van. Ezután már csak egy megálló, éljen. Ez a megálló viszont baromi hosszú, lehet vagy 20 km. A végén az is kiderült, hogy a normál metrókártyánk itt nem elég, ezért a járatért külön kell fizetni.
