You can crush us, you can bruise us

Kína második rész, ez már teljesen itthon írva. Amióta az első részt írtam, már megtanultam a pályaudvart és a buszpályaudvart kiejteni kínaiul, de csak azért, mert néhány városban bemondják a metrón (ha ott áll meg). Megtanultam még a számokat is (bár mutogatni így is gyorsabb, de legalább értem amikor mondják). A metróépítés egyébként rohamléptékben megy, sok városban egyszerre akár többet is építenek egyszerre. Az útikönyvem ezért reménytelenül elavult. Ahogy néhány városban új pályaudvar is épült, ami miatt fogalmam sincs hol vagyok amikor megérkezek. De nem csak ezek épülnek, hatalmas lakóparkokat látok épülni a vonatról és városokban is. A tévében mondjuk azt mondják, hogy az ingatlanárak (persze Beijinget és Shanghait leszámítva) csökkennek. Nade menjünk tovább Wuhanból. Gondolkodtam rajta, hogy lehajózok a Yangtzén, de inkább Enshibe (valamiért "anszű"-nek ejtve) buszozok, kicsit későn érkezve, de találok helyet. Bár jönnek rendőrök, de este 11-kor már szerencsére nem akarnak kidobni. A másnap bőven elég a közeli nemzeti parkra (az itt gyakori mészkőhegyes fajtából), nem túl megerőltető, de nagyon szép és meglepően kevesen vannak.

A következő hely hasonló Zhangjiajie, mészkőhegység, de ez még jobb. Az egyik legdrágább belépőjeggyel, de 3 napig érvényes, és az egyik legszebb hely Kínában. Nekem ugyan 1 (ugyan elég fárasztó) nap is elég.

A sok hegy után egy kis váltás Fenghuangba, egy régi kisvárosba. Persze kínai módon szétbarmolva és tömeggel.

Innen Hengyang, ahol az ország egyetlen angolul beszélő recepciósával találkozok (leszámítva a hosteleket). A közeli Hengshanhoz elmegyek, de fel már nem visznek a buszok, az úgy tűnik csak kínaiaknak van. Egyszer egy motoros nő a gyerekeivel nem tud kikerülni és felborulnak. Én mondtam, hogy busszal akarok menni, de ha nem hát nem, így jártatok. Az út felfele kb. 9 km, de nem túl meredek. Onnan még néhány a csúcs, de már semmit sem látok a ködtől, úgyhogy inkább megyek vissza. Sok pénzt és időt vesztegettem a semmiért. Még egy kis időm marad a városra, ahol ugyan nem mindent találok meg, de még így is jobb mint a hegy.

A nagy csalódás után egy kisebb csalódás Nanchang a híres tornyával. Szép, szép, de persze olyan szögből nem lehet látni ahogy képeken láttam.

Újabb hegyek, először Sanqingshan, ami az egyik legjobb Kínában, de csak Huangshan és Zhangjiajie után. A felvezető utat viszont nehezen találom meg, kb. 6 km-re volt a településtől, ami már eleve a hegy aljában van, de onnan bezzeg nincs út. Így is belefér egy napba. Eleinte nagyon ködös (ennek is megvan a szépsége, ahogy előtűnnek a sziklák), aztán kisüt a nap.

Másodiknak Wuyishan, ezt ugyan nem nevezném hegynek. Sok kis domb, ami távolról jobban nézett ki.

A változatosság kedvéért egy város, Wenzhou. Az egyetlen vonat hajnali fél egykor érkezik, de csodának csodájára az első helyen van szoba. Másnap viszont esős az idő és nem találok meg mindent, meg egy közeli hegyhez így nincs is kedvem. A város fő nevezetessége egy sziget, különböző pagodákkal, templomokkal, kerttel, és európai épületekkel. Itt megszólít egy üzbég, aki üzleti úton van ott, és meghív Tashkentbe, ha arra járok. Mondom neki, hogy Kína után lehet, hogy arrafele megyek (végül nem így lett, de a névjegykártyája megvan).

Ezután megint hegy, most templomokkal, Taimushan. A busz kirak a városban, de hogy onnan hogy jutok a hegyre, az nem volt egyértelmű. Elindulok gyalog táblákat követve, mire elmegy mellettem egy Taimushan feliratú busz, de hiába integetek. Mire már a hegyoldalban megyek, megáll egy kocsi és felvesznek. Egy szerzetesnő is ül benne, valószínűleg emiatt nem kell belépődíjat fizetnem, külön beengednek minket a rendes parkolón túlra, már az egyik templom mellett parkolunk le. A hegy tetején mászkálás már nem annyira megerőltető, csak kár hogy hátizsákkal jöttem, mert sziklák között vezet az út sokszor, ahol le kellett vennem és néha áttuszkolnom/húznom, annyira szűk. Különösen az "egy fonál ég" elnevezésű sziklaformációnál (ez gyakori név, máshol is így hívják, ha két sziklafal nagyon közel van egymáshoz).

Visszafele már megtalálom a buszt. Meg egy botot is kutyák ellen, amit csak sokkal később, Baishuitainál felejtek egy buszon, szóval Kelet-Kínából átvittem Nyugat-Kínába. A pályaudvar a városon kívül van, zsír új, csak gyorsvonatok mennek át rajta, csak Wenzhou és Fuzhou irányába. Ez utóbbi az én következő állomásom. Erősen második Nanjingnek néz ki a hely, mármint hogy nem találok szállást. Mérgemben McDonaldsban vacsorázok, már leszarva az egészet, de fél egykor, az utolsó helyen ("Ha itt nem lesz szoba, alszok az utcán") van szoba. A városban két pagoda van, az egyik sajnos felújítás alatt. Van még a listámon egy pár hegy, az egyikhez elmegyek, ott van a tövében egy szép nagy és új templomkomplexum (annyira új, hogy még kész sincs). Az szép. de a hegy alulról nem szimpi, kihagyom, ahogy a többit is. Nincs időm és kedvem se.

Még egy zhou végű város, Quanzhou. Ez már nagyon közel van Taiwanhoz, nemcsak fizikailag, kulturálisan is. Ennek eredményeképpen a bubble tea üzletek koncentrációja talán még Taipeit is túlszárnyalja, és a választék is jobb, mint eddig Kínában. Valahogy kellemesebb is a város, nincs tele modern, magas épületekkel. A szokásos kínai templomokon kívül van egy mecset is, ami errefelé azért ritkaság.

Tovább a parton Xiamenbe, amiről ugyanazt elmondhatom, mint Quanzhouról: közel Taiwanhoz, bubble tea, lapos és kellemes. Ezen persze segít az időjárás is. Itt egy templomot nézek csak meg, de az elég kiterjedt. Aztán irány a várossal szembeni sziget, amit európai épületek népesítenek be.

Innen egy (nem rövid) kitérő a szárazföld belsejébe, Ganzhouba. Két pavilon és egy várfal miatt, bár az egyik pavilon nem is annyira érdekes, de találok azért mást is. Vacsorára szerettem volna sült kacsát enni, mert éppen látom, hogy valakinek szeletel az eladó, de nekem nem hajlandó. Rohadt külföldi, te nem kapsz a jó kajából, egyél tésztát n+1-edik alkalommal is.

Vissza a partra, a dél legnagyobb metropoliszába, Guangzhouba (régi nevén Kanton). A szállásom zseniális, egy kis szigeten van a folyóban, de pont egy metróállomás van a híd túloldalán, és a sziget a volt európai kolónia, úgyhogy nem csak csendes, de szép is. A hostel/hotel nagyon puccos, tiszta és új, de nem drága a városhoz képest, sőt. A 10 ágyas szobában rajtam kívül alig volt valaki, két nap egyedül is voltam, a maradék időben is maximum egy-két ember volt. Volt hűtő, a szomszédban 7Eleven, a híd túloldalán piac friss, olcsó és finom mangóval és starfruittal, szóval nem csoda, hogy megkedveltem a helyet. A város is elég változatos, van taoista, buddhista és keresztény templom, mecset, parkok kommunista emlékművel és anélkül, volt kereskedőcsalád háza, Sun-Yat Sen emléképület, a város szimbóluma, az öt kecske szobor, múzeum egy király jáde temetkezési ruhájával (és egyéb jáde cuccokkal; itt tudtam meg, hogy azok a nagy jáde korongok, amit már korábban is láttam sokszor, a temetkezési ruhák részei voltak), és a Canton Tower nevű felhőkarcoló, amire nem mentem fel a shanghai élmény alapján, ráadásul borongós idő volt. Le is szakadt az ég, és bár csak párszáz méterre voltam a metró bejáratától (a közeli pagoda felől jöttem, amit csak úgy megláttam, az állomás meg a torony tövében van), teljesen eláztam. Na ja, trópusi eső.

Voltam egy külvárosban is egy hatalmas Guanyin szobrot meglátogatni.

Guangzhouból még át kellett ugranom Macauba a vízumom miatt. Nem gond, közel van, gyorsvonattal egy óra (igaz, hogy a déli pályaudvarról, az meg még egy óra metróval). A vonatról már látom az ismerős kaszinót tavalyról, nem tudtam, hogy ilyen közel voltam a határhoz. A határátkelés nem túl gyors, de csak Macau fele. Vissza már alig kell várni. A határváros Zhuhait nem csak emiatt látogatom meg, van itt egy palotakomplexum.

A közelben pedig (helyi külvárosi busszal kb. egy óra, aztán még gyalogolni kell pár kilométert) egy buddhista templom, ami maga nem annyira érdekes, de a környezet gyönyörű, jó az idő, és alig vannak. Elég sokáig tart az oda-vissza út, az utolsó vonatot kapom el, már sötétben. Előtte megkóstolom a helyi specialitást, a fehér csirkét (na jó, ez igazából guangzhoui, de ott nem találtam). Azért fehér, mert nincs fűszerezve, csak megfőzve. Hozzá apróra vágott gyömbér, zöldség és leves.

Guangzhout végül elhagyom Kaipingért. Itt (illetve a környéken, de szerencsére egymáshoz viszonylag közel és elérhetően) található sok érdekes ház. Ezeket a 19. század végén/20. század elején építették gazdag, külföldről hazatelepülő kereskedők. Elég erődszerűek, a helyi banditák elleni védelem miatt. Elég drága a belépőjegy, bár van kombinált is, és kép is van mindegyikről a pénztárban, ami megkönnyítheti a döntést. Van busz közöttük, bár nem túl gyakori, és át is kell néha szállni.

A közelben van még Zhaoqing, pagodákkal és egy túlárazott parkkal.

Innentől nagyjából északra haladok, elsőre a nem túl közeli Guilinba. Már a városba való érkezés előtt csodás a táj (és ez ingyen van). A városban is hasonló sziklás dombok vannak, de van ami belépődíjas, ezért nem megyek fel mindre. A városközponti hegyi palotáról pl. azt olvastam, hogy turistacsapda. Egyébként 130 yuan, annyira jó biztos nincs. Két dombra felmászok, az első valamiért ingyenes, pedig ki van írva belépőjegy, talán túl korán értem oda. A híd túloldalán van egy nagyobbacska park sziklákkal, ide a szállásomon veszek jegyet, mert ott valamiért olcsóbb. A pénztárnál azonban problémáznak, nem értem miért, de végül beengednek, csak nem kapok emlékbe jegyet. A parkban lévő dombok némelyikében barlangok vannak, amikből árad a hideg levegő, ez a hőségben mondanom sem kell, hogy mennyire jól jön. Van egy sziklaformáció, aminek ezúttal jogos a neve, egy bizonyos szögből tényleg tevének néz ki. Van még egy tavon két pagoda, este színváltós világítással.

Teszek innen egy hajóutat Yangshuoba, ez errefele de rigeur. A folyó mellett vannak ugyanis a legszebb dombok, a 20 yuanesen is ezek vannak (hogy melyik, azt nem ismertem fel útközben, túl egyformák).Yangshuo környékén tölthettem volna még az időmet még több sziklás dombok közötti kirándulással, de eddigre már elegem volt belőlük, és az eső is eleredt. Mire a busz elindult vissza Guilinba, addigra meg kisütött a nap, csak hogy csalogasson, de nem, nem. Csak a városban lévő parkban sétáltam egy keveset.

Guilinből aztán Ping'anba szerettem volna eljutni, ahol rizsföldek vannak. Ez nem volt egyszerű. A busz kirakott egy kereszteződésnél, ahol vártam egy másikra, ami továbbvinne. Több busz is jött, de egyik sem állt meg, és egy sem ment arra, úgyhogy elindultam gyalog. Nem messze volt az útonálló helység (másnéven jegyiroda). Innen mentek a buszok folyamatosan, de azt mondták, hogy Ping'anba nem megy. Elindultam gyalog. Csak jött egy busz, valami helyi járat, de ez is csak egy rövid szakaszon, mert földcsuszamlás volt, onnan megint gyalogolhattam, a végén már jó meredeken. Azért még viszonylag értelmes időben sikerült megérkeznem a faluba, de így csak a falut körülvevő rizsföldekre volt időm, a közeli falvakra nem. Azért ez se volt rossz, valószínűleg úgyis untam volna már a végén. Szép zöld volt a rizs, de szép lehet még aratás előtt, amikor sárga, meg télen hóban is, de így se volt meleg (csak amíg sütött a nap).

Másnap aztán irány vissza ugyanígy, aztán valahogy elvergődtem Sanjiangba, majd Chengyangba. Már Sanjiangtól érdekes volt a helyi kisebbség építészete, a piramisszerű hidakkal és építményekkel (ezek a falugyűlés színhelyei, de nem a Szilágyi/Boncz/Bajor/Ihos/Gálvölgyi féléé). A szállásomon itt érdekesen egyesítették a nyugati és keleti wc kultúrát (ld. utolsó kép).

Guiyangba este érkezek, a külvárosi buszpályaudvarra. Hosszas regisztráció után már megint jönnek rendőrök, de addig elmegyek a két házzal arrébbi kajáldába, amíg lerendezik, mert én ugyan nem megyek be a belvárosba ilyenkor. Mire visszajövök, megengedik, hogy ott maradjak. A belvárosban van egy park egy templommal (itt a majmok nyújtják a szórakoztatást, ahogy a templom medencéibe ugrálnak)  és egy pavilionos híd. Kijebb van még egy park, de ez egyáltalán nem érdekes, onnan még távolabb, egy borzasztó úton jutok el egy kisbusszal egy érdekesebb (de drágább) parkba. Itt már rendes vízesések vannak, meg csónakázás és gyaloglás egy "diszkós" barlangban (még csillagkapu is van).

Innen elég nagy kitérő Libo, ahol csak a nemzeti park nevét tudom, de odaérve sem egyértelmű, hogy hova kéne mennem. Aztán valahogy kisilabizálom a megfelelő helyi neveket: Xiaoqikong és Daqikong egymáshoz közel. Xiaoqikong a nagyobb és drágább, oda megyek először.

Daqikong sokkal kisebb, fő látványosság a hatalmas kapu alakú szikla. Próbálok felmenni a tetejére, de nem tudom hogy hova jutok végül, egy völgybe vezető utat találok, de az nem is volt rajta a hivatalos térképen, inkább visszamegyek. Legalább jól megizassztott a meredek szikla.

Anshun közel van Guiyanghoz, ami kiindulási pont a közeli Huangguoshu vízeséshez és a jóval távolabbi Zhilin barlanghoz. Mindkettő hatalmas a maga kategóriájában. A vízesés nem elég hogy permetez, még az eső is esik és a bejárat is kínai módra el van rejtve.

A barlang egy teljes napos kirándulás Anshunből, több ok miatt is. Egyrészt távol van Zhilin városa, másrészt a barlangot csak vezetve lehet megnézni. A csoportban legalább van valaki, aki tud angolul, és fordítja az idegenvezetőt, bár főleg arról van szó, hogy milyen szikla mire hasonlít... Visszajutni sem volt egyszerű, a busz máshonnan megy, és azt sem volt könnyű megtalálni. Bónuszként a busz még le is robban. Anshun legalább egész jó hely, valami jó kis csípős rizspapiros tekercset lehet enni.

Innen megyek Baiseba. Elvileg a környéken vannak a látnivalók, de a buszpályaudvaron derül ki, hogy az információm téves, 4 óra oda a busz. Legalábbis kettőhöz közülük. Huh. Na jó, Oda-vissza 8, lesz még időm (korán szoktam indulni). Leyében aztán szintén nehéz fogni egy buszt. A környéken van két mészkőhegy, ami belül üreges. Na ez jól néz ki a levegőből, de nem alulról. Az első legalább ingyenes, a második nem lenne, de nincs már időm (csak 4 km a jegyirodáig, de onnan még vagy 8 a tényleges hegyig), inkább megyek vissza. A Baiséhoz közelebbi tóhoz már pláne nincs időm és nem is akarok elmenni. 2 napot vesztegettem el. Az odaút legalább szép volt.

Baiséból aztán vonattal kell mennem Xingyibe. Ami csak azért gáz, mert a pályaudvar kint van a fucking pusztában (copyright by Délibáb)... Gyalogolhattam be a városba hátizsákkal, még a buszok se vettek fel. A kilátás legalább jó volt, amikor kiértem a dombság szélére, és útbaesett a Maling völgy is. Be se mentem, mert a hídról is elég jól látszott. A másik két hely, ahova még akartam, azt meg nem találtam. A megfelelő buszpályaudvar megtalálása viszont eltelt egy kis időbe. Ez az a város, ahol a pályaudvarok a város átellenes oldalán és a város szélén vannak, hogy esélyed se legyen.

Másnap Kunming irányába indultam, de közben még volt két hely. Az első egy szép vízesés, a Jiulong (kilenc sárkány, mivel kilenc lépcsős). Luoping kisvárosból lehet minibusszal megközelíteni, amikor az tele van. Nincs nagy forgalom, ami meglepő. Visszafele a minibuszos falvak közti földutakra vált, majd átpasszol a helyi buszjáratnak.

Ettől nem érek vissza lassabban, ebédre ugyanazt a jó kis tésztát eszem a buszpályaudvarnál (Lupoingből ennyi látnivaló elég is). Még aznap megyek Shilinbe. A busz a semmi közepén tesz le (ez a trend mostanság). Begyaloglok az autópálya mellett a "városba", de a térképemen el sem tudom helyezni magam, így szállást is nehezen találok. Legalább jó kis barbeque van a hotel mellett. Shilin látogatását másnap pont délig befejezem, aztán megyek Kunmingba. Shilin (kőerdő) egy érdekes sziklaformáció, hasonló a Pinnacleshöz Borneón, csak a laposban van, nem kell 2 órán át függőlegesen mászni. Nem rossz, csak a szokásos problémáim vannak: túlárazott és sokan vannak. Kivéve a külső részeken, ami egyébként is hangulatosabb, a sziklák nem annyira zsúfoltan vannak.

Kunmingban a szállásom a város szívében van, az arany ló (és a többi, más állatos) kapu mellett. A közelben van a két fantáziadúsan elnevezett pagoda, a keleti és nyugati. Kunming egy hatalmas tó mellett van, amire jó kilátás nyílik a mellette lévő hegyről. Vannak azért lapos parkok is, templomok, pavilonok. Minden elég messze van, de elég jó a közlekedés.

Egy kicsit még messzebb van egy érdekes barlangrendszer. Fő nevezetessége a hatalmas mészkőteraszok, de a többi rész is szép. A bunkó kínaik persze simán felmásznak a sérülékeny mészkövekre a táblák ellenére, de legalább a fő teraszos rész le van zárva. Csak a megvilágítás egy háborús bűnnel ér fel, úgyhogy csak ilyen J.J. Abramset is lenyomó képeket tudok csinálni.

Kunming és Dali között van egy hegy, Jizushan (csirkeláb-hegy, mert állítólag úgy néz ki; hát a hegygerincek gyakran úgy néznek ki, de nem ez a hegy). A tetején van két szép pagoda, és a kilátás is mérsékelten jó, de ezért kicsit sokat kell mászni. Annyit azért nem, hogy ne érjek estére Daliba.

Itt már kezdődnek a hegyek, amik jó háttér lenne a város fő nevezetességének, a három pagodának, csak felhős az idő. Kapun kívülről is lehet látni, nem fizetek 121 yuant (szép kerek összeg), hogy közelebb mehessek, a mögötte lévő templomok sem érhetnek annyit. Van egy ezekhez hasonló különálló pagoda is, de most le van zárva. Bár csak egy sorompó volt ott, de amint átbújtam alatta, kutyák jöttek elő a semmiből, úgyhogy futhattam vissza. Van városfal is, kisebb-nagyobb tornyokkal, ahonnan egész jó a kilátás, de csak egy kis része bejárható.

Lijiangban sajnos még felhősebb az idő, így nem látom Kína egyik leggyakrabban fényképezett látképét, a Fekete Sárkány medencét a háttérben a Jáde Sárkány heggyel. Megnézem a városkát, ami szokás szerint túl turistás, de ennek ellenére nem lenne rossz, ha az idő jobb lenne.

Innen megyek egy rövid hegyi túrára az Ugró Tigris (jó nevek ezek) völgybe. Az időjárás itt már egy fokkal jobb szerencsére, a legmagasabb ponton pont annyi időre tisztul ki az ég, hogy a szemben lévő hegyeket jól megnézzem, de délutánra már esik. Éjszaka a völgy tetején, majd reggel le az aljába a folyóhoz, ahol a névadó (mármint ahol a tigris ugrott állítólag) szikla van. Itt beszednek még pénzt az odavezető úton, mintha nem lenne elég a völgybe bemenésért. A zsidó vicceket át lehet írni kínaira. Elég turbulens a folyó, fényképezés közben felfut a víz a sziklára ahol állok, már azt hiszem hogy elsodor a víz, de csak egy nagyobb hullám volt.

Innen megy tovább egy kisbusz a hegyekbe, én Baishuitainál szállok le. Ez egy mészkőterasz, de nem túl jól látható, és elég rossz állapotban is van, a körülette levő fa járólapok teljesen szét vannak rohadva, és a teraszok egy része ki is száradt.

Reggel tovább Zhongdianba, marketinges nevén Shangrilába. Ez már tibeti terület, bár nem a hivatalos Tibet provincia része, úgyhogy nem kell engedély. Elég magasan is vagyunk, 3000 méter fölött. Árulnak oxigénpalackokat is a gyenge kínaiaknak. Tibeti buddhista templomok, a világ legnagyobb imamalma, tibeti feliratok, jakok.

Megyek tovább hegyeken át Xiangchengbe. Ez csak egy megálló, másnap mennék tovább Kangdingba. Csak mennék, mert reggel hatkor nem akarnak jegyet adni a buszra. Felmegyek a buszra, de leszállítanak. Egy busz van csak egy nap, kiakadok rájuk, senki sem mond nekem semmit, csapkodok, erre valaki megüt. Nap végére már szép monoklim van. Elindulok (még sötétben), hogy majd stoppal megyek. Csak az a baj, hogy senki már az első elágazásnál rossz fele megyek, a sötétben elnézem a táblát. Így 6 órán át tart, amíg visszajutok Xiangchengbe, közben legalább szép a táj. Még van egy helyen egy tábla is, hogy itt van Sichuan 100 legjobb látványának egyike (még kettőt találok később). Megyek már a jó irányba, néha felvesznek, de közben gyaloglok. Egy ponton már a hóhatárhoz közel vagyok, kezd nagyon hideg lenni. Felveszem minden ruhámat. Nem megyek tovább gyalog, ha akkor nem vesznek fel, visszamegyek egy keveset a legutóbbi településig, ott láttam valami szállásnak kinéző helyet. Szerencsére megáll egy kisbusz, a padlón ülök egy kínaival. Ők sem mennek végig persze, átmegyünk egy teljesen behavazott hágón, utána kiraknak, mert más irányba mennek. Itt van egy kisebb település, megalszok. Közben látok egy táblát, a Kangdingig tartó út kb. negyedét tettem meg.

Másnap reggel kevés várakozás után felvesz egy terepjárós csapat, még beférek ötödiknek. Keveset beszélnek angolul is. Ők Litangig el tudnak vinni, ahonnan úgy tudom van busz Kangdingba. Útközben nagyon szép a táj, meg is állunk fényképezni.

Litangban szerencsére adnak buszjegyet, de csak másnap reggel van járat. Ennek később csak örülök, mert Litang meglepően szép, bár ez nem látszik a főutcán. Ha már ennyi időm van, gondolom megnézem a helyeket, amit a LP-ben írnak. A város fölött van egy domb, rajta egy kolostor, meglepően szép belülről. A látvány is csodás, az egész város belátható, de a hegyek persze szebbek. Van a városban is egy templom, egy kb. akkora imamalommal, mint Shangrilában.

Az út Litang és Kangding között szintén gyönyörű, csak 6-7 óra helyett 13 óra lett az út, mert útépítés volt a kétszer egy sávos úton, és a kínaiak nem képesek a kulturált közlekedésre. Mindenki a szembe jövő sávba megy át ilyenkor is, így persze hogy sosem mozdulunk. Így jó későn érkezek, de szerencsére a belvárosba menet meglátok egy hostelt. Csak sátras ágy van a teraszon, de ilyenkor az is jó. Olcsó és jó a kilátás.

Kangding még szintén tibeti terület, ennek megfelelően szép buddhista templomok, ingyen. Csak a népszerű dombra való felmenetelért kell fizetni, ami nem túl érdekes, de látom föntről a templomokat, amiket előtte meglátogattam.

Este egy szőke csaj a hostelben elhív vacsira. Cseh, de szerencsére beszél kínaiul. Elmondja, hogy azért ő sem tudja a menüből kitalálni az ételek mibenlétét (a kínaiak sem), mert általában valami fantázianevük van (ezt gondoltam), rá kell kérdezni. A helyi kajáldákat nem ismeri, elmegyünk abba az étterembe, ahol ebédeltem, mert az egész jó volt. Helyi, sichuani kaját szeretnék, megtárgyalja a helyi erőkkel. Marhahús és zöldségek jó csípős szószban. Persze sichuani borssal, inkább nyelvzsibbasztó mint csípős. A csaj, Veronika, Chengduban jár egyetemre, ahova nemsokára megyek, egy hetet el is töltök ott, mert a legnagyobb nemzeti ünnep van Október 1 és 7 között, amikor minden kínai utazik, minden előre le van foglalva, így annyi esélyem se lenne mint egyébként. Előtte még belefér Emeishan, ami egy nagyon szent hegy, csak 3 napig tart a fel-lemászás, mert az út fel-le ugrál. Közben kolostorokban lehet megszállni és enni (vegetariánus, de annyit ehetek, amennyi belém fér, ami egy nap mászás után elég sok). Nem túl szép a hegy felfele, lefele egy másik út valamivel jobb (csak az idő rosszabb). A fő látványosság a tetején van (ide fel is lehetne buszozni, majd libegni), de amikor felérek olyan sűrű köd van, hogy az orromig alig látok. Várok kb. 2 órát, néha kitisztul az ég pár másodpercre alkalmanként, valamennyire értelmes képekért.

A szokásostól eltérően álljon itt egy utómunkás kép a hegy tetejéről (minden másik eddig natúr volt), ez már majdnem olyan, mint a reklámképeken.

Chengduban az egy hét alatt sokat nem csinálok, poolozok a tetőn egy Béla nevű némettel, egy fél kínai-fél japán sráccal és másokkal, kávézok egy közeli kávézóban, veszek egy mobilt (nagyon segítőkészek voltak, még nyereményjáték is volt, a bluetooth füles még rendben van, de a lábast diszkréten otthagytam a hostelben). Veronikával is találkozok, miután visszatér a városba. Elhív egy pubba, ahol (főleg külföldi) hobbizenészek dzsemmelnek. Egymást váltogatják, a dob, gitár, basszusgitár mellett néha trombita és hegedű is feltűnik, nagyon jó volt a zene. Az utolsó napokon azért megnézem a várost is, bár sok látnivaló nincs, de ráérek, úgyhogy bemegyek ismeretlen templomokba is. Megtalálom az Anshunben keresett hidat is, amiről Marco Polo is írt (csak azóta újjáépítették). A legismertebb látnivaló a panda kutatóközpont, ahol a legtöbb fogvatartott panda él a világon. Amennyi kínai tömörül oda és hangoskodik, nem csoda hogy nincs kedvül szaporodni. Látok bébipandákat is, amit eddig nem láttam, de csak alszanak. Mondjuk a felnőttek se nagyon mozgékonyak, az alváson kívül csak esznek. A kis vöröspandák valamivel aktívabbak, többet mozognak és kaját kunyerálnak a látogatóktól.

Chengduhoz közel van még Leshan, ahol egy óriási és régi ülő Buddha van, persze hozzá tartozó templommal, pagodával és egyebekkel. Sokat itt nem időzök, megyek tovább Chongqingba.

Chongqingba elég későn érkezek, amit tetéz, hogy nem veszem észre, hogy ahol sokan kiszállnak, az a városközpont, de a busz megy tovább. Ekkor már szólok, hogy rakjanak már ki, de nem akar megállni a sofőr. Elvisz az északi pályaudvarra (kb. 8 km-re), ahonnan nagy nehezen beverekedem magam a belvárosba (ott foglaltam előre szállást), nagyrészt gyalogolva, éjszakai buszok nem nagyon vannak. Mielőtt megtalálnám a szállást, meglátok egy másik helyet, és bár elég közel lett volna az eredeti (a térképen), ott szállok meg. Szerencsére két kinézett látnivaló is a közelben van (az egyik pont mellette, de az kiderül, hogy nem is érdekes). A fő nevezetesség a Nép Nagy Csarnoka, a beijingi Mennyei Templomhoz hasonló külső dizájnnal, belül a guangzhoui Sun Yat Sen emlékcsarnokra hasonlít (értsd: üres). A város egy külvárosába, Ciqikouba is elmegyek, ami elvileg egy hagyományos kínai falu. Aha, csak az azt jelenti, hogy egymillió turistára akarnak minden baromságot rásózni, szóval nem nagy élmény.

Chongqingből a Wulong mészkőhegységbe akarok eljutni, de nincs busz, ami kár a látványt tekintve (egy filmben is láttam), de semmi információm nem volt a helyi szállásról és közlekedésről, szóval annyira nem sajnáltam. Van viszont busz Dazuba, sőt még aznap meg is nézem (éppen zárás előtt, de nem nagy) az ottani sziklatemplomokat. Szerintem ez az egyik legszebb az összes közül, színes is, és jó állapotban is van.

Következik Mianyang, ahova csak Chengduba visszatérve tudok eljutni, persze másik buszpályaudvarról. Itt van egy domb teteji torony, a wuhanira hasonlít, csak ingyenes, és egy felettébb különös templomkomplexum. Már messziről elég feltűnő a hatalmas fekvő Buddhája. Rengeteg kisebb-nagyobb templom, sztúpa és egyebek alkotják, furcsa szobrok tömkelege díszíti. Megközelítése is érdekes, a vasúti síneken felett átívelő híd az egyetlen bejárat, de csodák csodájára ez is ingyenes.

Mianyangból kicsit más úton megyek a tervezetthez képest, de így még jobb is volt. Először tehát Songpan, vissza a hegyekbe, kvázi-Tibetbe. Egy völgyben nyúlik el a város, ennek egyik oldalán van egy dombtetőn egy kapu, ahonnan jó kilátás nyílik a városra és a távolabbi hegyekre is. A városban van városfal, és szárított jak alkatrészek. Igen, mindenféle...

Innen megint reggel 6-kor van busz (a hegyekben ez a szokás?) ami elmegy a Huanglong Nemzeti Park mellett, ahova megyek. Később örülök, hogy korán indultunk, az út ugyanis csodálatos hegyeken és azok között halad, ami ilyenkor havas. Tovább is részben ezen az úton mentem, délutánra viszont elolvadt a hó, amitől kevésbé szép a táj, és be is felhősödött. Szerencsére megállunk fényképezni a kínai turisták unszolására.

A nemzeti parkba is akkor érkezek még, amikor hó fedi, majd felfele haladva fokozatosan elolvadt, két évszak egy jegy áráért, juhé. Csodálatos a park is, ráadásul ilyen korán (azt hiszem nyitás után nem sokkal értem oda) alig vannak, csak hót seprő alkalmazottakkal találkozok felfele menet. A park mindenféle mészkőképződményekből áll, főleg teraszokból. Mindez hófödte hegyek között. Az egyik legszebb hely Kínában.

Egy másik nemzeti park a következő állomás, Jiuzhaigou. Itt van szerintem a világ legdrágább belépőjegye (ha beleszámítjuk a buszjegyet is, márpedig anélkül kevés lenne egy nap bejárni az egész parkot), mégis hatalmas sorok állnak reggel a kapuknál. Szerencsére gyorsan halad. A parkban rengeteg tó van hegyek között, amik a kék és a zöld mindenféle árnyalatában pompáznak, kristálytisztán. Csodálatosan szép ez is, csak a tömeg iszonyatos, gyakorlatilag sorban kell állni bizonyos tavakért (mert csak a kijelölt, faburkolatú járdán lehet közlekedni).

Jiuzhaigouból szerencsére van közvetlen busz Lanzhouba, 13 óra. Érdekes erre is a táj, hosszan elnyúló dombok, jakok legelésznek. Innentől kezdve Gansu, Ningxia és Xinjiang tartományokban utazok, ahol egyre több a muszlim, így már út közben is sok mecsetet látok. Lanzhouban másnap reggel kezdek egy városon kívüli célponttal, a Bingling templommal. Ez egy sziklatemplomrendszer. A buszon két német srác megkérdezi, hogy nem a Bingling templomba megyek-e? Ördögöd van, komám, hova mennék? Ők is (ez nem lepett meg). Együtt kéne csónakkal mennünk (mivel ezt csak úgy lehet elérni). Szerencsére egyikük tud kínaiul, így tárgyal a helyiekkel, de eléggé érdekes a kép. Hivatalos jármű nincs. Egyesek szerint csak hajóval lehet menni, más szerint lehet autóval is. Mi végül egy olyan megoldást választunk, ami egy darabig autó, a többi motorcsónak, de szerintem így is drága. Na mindegy, már nem sok van hátra Kínából, csapassuk. A templom környezete elég szép, maguk a barlangok nem annyira, legalábbis a dazuihoz képest, meg hogy milyen nehéz ide jutni. Visszafele egy másik úton megyünk, ahol a sofőr mutat egy helyet, ahol két folyó összefolyik, az egyik zöld, a másik barna.

Lanzhou városában még marad egy pár órám délután, ez nagyjából elég is rá.

Lanzhouból Tianshuibe megyek, innen egy 45 perc városi busszal Majishan. Ez is barlangtemplom, de elég egyedi helyen. Szép is, itt is jó színes, bár sok helyen már eléggé elszíneződött.

Tianshuiből Pingliang, a közeli (városi busz kivisz) Kongtong hegy miatt. Egész napot hagyok rá, bár fél is elég lenne ha sietnék. Nem olyan nagy szám, nem is magas, de legalább szép az idő.

Pingliangból megcélzom Xumishant, ahol megint buddhista barlangtemplomok vannak. Ehhez először busszal elmegyek Sanyingba, ahol kéne találnom valami járművet. A főúton gyalogolok kilométereket, mert persze hogy nem jó helyen raknak ki. Megtalálom az elágazást, ahol autók állnak, amik elvisznek abba az irányba. Hosszú alkudozás után beülök. Megyünk Xumishan felé, majd egyszer csak szembe jön egy chakda (ez a gujarati neve, itt nem tudom mi) ami éppen előz. Láttam már ilyet, az utolsó pillanatig azt hittem ki tudjuk kerülni, de nem. Oldalról nekünk jött, felborult az autó, aztán megpördült. Még jó hogy nem jött nekünk valaki más is.

Kimásztunk felül (azaz az autó bal oldalán), miközben a kínaiak jól megijedtek, mert elkezdett füstölni az autó. Nyugi emberek, a benzin nem robban, ha meg elkezd égni, akkor is van időnk. Szép tömeg gyűlt oda és nagyon magyarázott mindenki, de én nem tudtam hogyan tovább. Csak a bal kezem középső ujja fájt, úgy gondoltam eltört. Itt kórház nem lesz a közelben, ezekkel meg nem tudom úgyse megértetni mit akarok az is biztos. Nemsokára jön a következő autó Xumishan felé, beszállunk abba. Megnézem a helyet fájó kézzel, horzsolt lábbal és szakadt nadrágban.

Visszafele stoppolok. Sanyingban leintek a főútnál egy buszt, de mutogat valahova. Meg is találom a buszpályaudvart. Ez egy kicsit jóindulatú elnevezés, egy lélek sincs, ahogy buszok sem. Közlöm, hogy Zhongweibe szeretnék menni. Oda nincs, csak Zhongningbe. Jó, csak jussak el innen. Zhongningben megszállok nyalogatni sebeim (nem szó szerint). Nem tudtam hol rak ki a busz, az első hotelbe bemegyek. Szerencsére pont a buszpályaudvar mellett. Innen viszont nem is Zhongweibe megyek, jobb először Yinchuanbe. A délelőtt elég is a városra.

Utána keresek egy kórházat. Angolul egy orvos is csak kicsit beszél, egy nővér kísérget ide-oda, regisztrálás, fizetés, át a másik épületbe röntgenezni, vissza az orvoshoz (igen, eltört), fizetés, át megint a másik épületbe az ortopédiára, ahol rám eszkábálnak egy sínt középkori módszerekkel (a sín csak 10 yuan, de a röntgen 90; rám rakhatták volna csak úgy). Kb. egy óra alatt meg is vagyok, még aznap el is megyek Zhongweibe. Megint dugó van az autópályán, késői érkezés, a város nem is olyan kicsi, mint ahogy a LP térképén látszik, de nagy nehezen találok szállást a ályaudvar és a templom (az egyetlen látnivaló, de a közelben van egy torony is) közelében.

Következik Zhangye, ahol sokminden nincs, de úgyis meg kell állni (ez mondjuk a következő városra, Jiayuguanra még igazabb, egyre nagyobbak a távolságok itt Nyugaton). Egy hatalmas fekvő Buddha (fából), és egy pagoda (szintén fából).

Jiayuguanban egy nem túl érdekes erőd van, de odafelé legalább szép hegyek vannak.

Következik Dunhuang, ahol járt Stein Aurél is, erről meg is emlékeznek: a Félhold Tó vécéjében van a tóról egy fényképe. Szép a hely, a sivatag szélén, de persze ezt is el kell rontani mindenféle baromsággal: tevegelés, quadok, stb.

A másik ok, amiért érdemes ide jönni, a Mogao barlangtemplomok. Ezek kb. 1000 éven keresztül készültek, de csak a 20. században lett újra feltárva, mert a sivatag befedte. Nem volt egyszerű meglátogatni. A busz lerak a látogatóközpontnál, ahol jegyet kell venni. Én mentem volna a barlangokhoz, de a buszok még nem indultak, gondoltam ott várok, ahonnan indulnak. Odajön hozzám egy pasas, és megkérdezi, hogy tudok-e franciául. Hát kösz, angolul nem tud senki, de már spanyolul és franciául is hozzám szólnak. Mondom hogy keveset, erre elkalauzol egy angolul tudóhoz. Az elmagyarázza, hogy először meg kell néznem két filmet is itt a látogatóközpontban a barlangokról, a busz is csak utána megy. Mondom az engem nem érdekel, én a tényleges barlangokra vagyok kíváncsi. Azt nem lehet, előbb a film. Legalább kaptam fülest angol szöveggel. A barlangokhoz érve sem értettem, hogy miért nem akartak beengedni a kapun. Mutattam a jegyem, végre nagy nehezen beengedtek. Aztán megértettem. A barlangokon ajtók vannak, csak az idegenvezetők nyithatják ki, akik a csoportokban lévő turistákat kísérgetik. Így elég nehéz volt a látogatás, mert nem érdekelt a kínai előadás, csak nézelődni akartam, így figyeltem, hogy mikor nyitnak ki egy barlangot, ahol nem voltam még, és rohangáltam, mint a mérgezett egér. Nem ugyanazokba a barlangokba ment be minden csoport, és túl sok idő volt egy előadás ugyanis, hogy egy csoporttal tartsak végig. Elvileg nem lehetne bent fényképezni, de rohadjanak meg, ahol tudtam, ott csináltam. A nagy Buddhának csak az alját sikerült, utána rámszóltak, egy másik nagy Buddha meg épp restaurálás alatt van.

Utolsó állomásomba, Urumqibe, éjszakai vonattal mentem a Dunhuangtól kisbusszal 2 órára lévő pályaudvarról (mert Dunhuangban nincs, pedig sokkal nagyobb városnak tűnt, és turisztikai fellegvár). Urumqi az ujgur autonóm régióban van, az ország legnyugatibb és egyik legnagyobb, de relatíve gyéren lakott tartományában. Az ujgurok belső-ázsiai nép, a szokásos kínaiakhoz semmi közük. Más a nyelvük is, inkább az arabra hasonlított hallás alapján, a buszon ugyanis kínaiul és ujgurul is bemondják a megállókat. A városban nem terveztem semmit, de érdekes volt, főleg gasztronómiailag. Remek a belső-ázsiai és kínai konyha találkozása, itt ettem a legjobbakat egész Kínában, a húsos lepények valami mennyeiek voltak egy helyen, ahova többször visszatértem. Annak ellenére, hogy ilyen sivatagos helyeket melegnek képzeljük, eddigre már igencsak hideg volt. Én ezt még megfejeltem azzal, hogy egy hegyre mentem, a (viszonylag) közeli Mennyei Hegyre, ahol a Mennyei Tó van (ezek imádják az ilyen neveket). Szép a táj, de a közlekedés elég nehézkes odáig. Egy teljes nap kell a látogatáshoz.

A hazajutás nem volt egyszerű. Az egyetlen lehetőség, ami nem drágább, mint a sokkal távolabbi Beijingből repülni, az azt kívánta, hogy először Novoszibirszkbe, majd onnan Prágába repüljek. A reptéren két üléssel arrébb valaki magyarul kezdett telefonon beszélni, de ő elment a rengeteg belföldi járat egyikéhez. Az egyetlen nemzetközi kapunál csak oroszok gyülekeztek, ahogy befele is, itt is zdrasztvujtyéval köszöntek ennek megfelelően. Nyi hao. Nem is tudom honnan jönnek ilyen sztereotípiák, de az oroszok nem tudták, hogy nem lehet folyadékot felvinni a gépre, úgyhogy ott adtak körbe egy fél üveg whiskyt a biztonsági ellenőrzésnél, persze pikkpakk elfogyott. Nekem meg áldozatul esett a kínaiaknak a Maós öngyújtóm. Novoszibirszkben másodszor jártam, először a pályaudvaron, most a reptéren. Ott még hidegebb volt, délután -7 fok. Nekem meg reggelig ott kellett lennem, mert csak akkor indult a következő gép. A reptér nem volt fűtve, én meg nem voltam felkészülve ilyen hőmérsékletre, úgyhogy egy percet nem tudtam aludni. Konkrétan átszálló rész sem volt, az útlevélt kezelőktől kellett bekéredzkednem a váróba hátsó útvonalon. Az út többi része eseménytelenül telt, és végre - kb. 40 óra nemalvás után - hazaérkeztem.