Hey ho, let's go

Namaste és Tashi Delek mindenkinek. Az első próbálkozás után jöttem csak rá, hogy mennyivel egyszerűbb lesz írni ezt a blogot a telefonom magyar billentyűzetén, még ha az kicsi is, mint hogy ASCII kódokkal szenvedjek, ezzel minden ékezetes betűnél kettővel növelve a leütött billentyűk számát. Újra üdvözölhetjük sorainkban tehát a sokal által szeretett ű, a nem kevésbé népszerű Ú, és még sok más, méltánytalanul mellőzött karaktert (pun unintended).

Kathmanduba visszatérve sikerült felvenni a kapcsolatot az előzőekben elúzív (ha létezik ez a szó a magyarban) couchsurfingessel, de aznapra már volt egy elszállásolnivaló francia párjuk. Viszont keresett nekem egy szállodát (egész jót, jó helyen és olcsón), este pedig irodája előtt sörözgettünk és beszélgettünk, inkluzíve a francia párt, egy angol nővért (az eü. fajtából, nem a vallási), és egy másik nepálit. Másnap kellőképp kipihenve és végre  lezuhanyozva és megborotválkozva elindultam Swayambhunath, másnéven a majomtemplom irányába. Hogy miért ezt a templomot becézik így, azt nem tudom, mert majmok minden templom környékén vannak, ahol fák is vannak. Ez egy domb tetején található, úgyhogy megtalálni is könnyebb, az első nap után úgy gondoltam átváltok hard mode-ból easy-be. A domb tetejéről jó kilátás nyílik a Kathmandu völgyre, bár az ember inkább azt kivánná, hogy ne lássa.

Másnap pihenőnapot tartottam, csak couchsurfingesekkel találkoztam. Egyikük, akivel második nap is találkoztam (Dibash), elvitt találkozni egy román és egy német ismerősével, akik valamilyen programot terveztek, de még ő sem tudta mit. Amikor odaértünk a megbeszélt helyre Patanban (nagyon szép, kertes házas hely, teljesen más, mint a város többi része), kiderült hogy egy művészeti iskolában a diákok előadását fogjuk megnézni. Egy színdarab és zene. Csak az volt a baj, hogy a színdarab nepáliul volt. És másfél óráig tartott. Viszont az iskola színháza meglepően új és jó állapotban volt, csak a lábtér nem volt elég. Közben kiderült, hogy a román csaj anyja, a német csávónak meg a barátnője magyar, úgyhogy egy kicsit tudnak magyarul, de azért nem váltottunk át. Ráadásul aznap ebéd közben megszólított egy amerikai srác, akiről kiderült, hogy székely a barátnője, és élt egy darabig Magyarországon, úgyhogy egy kicsit beszél magyarul. Egyébként már 6 hónapja Nepálban él és dolgozik. Ezután a jelenlévő nepáli barátjának hosszasan ecsetelte, hogy a magyarok milyen faszagyerekek.

Másnap lassan a reptér fele vettem az irányt, de előtte a közelében lévő hindu templomot, a Pashupathinathot vettem célba. Mint kiderült, az első nap nagyon közel mentem el mellette, miközben Boudha felé mentem. Elég kiterjedt templomkomlplexum (azért nem egy Angkor). Jó kis erdős domb része is van, meg egy ghat (lépcsős folyópart), ahol temetéseket (hamvasztás és folyóba szórás) tartanak, ottlétemkor is több volt folyamatban. Viszont a főtemplomba csak hinduk mehetnek be, a főkapun át csak egy hatalmas, arany tehénülepet lehet látni, de legalább az épület kívülről látható.

A Bhutánba tartó repülőről aztán majdnem lemaradtam, mert itt valahogy máshogy értelmezik a boarding time-ot, és már kerestek engem, hogy indulhassunk. Az utastér elég foghíjas volt, nem sokan utaznak ezen a vonalon. Repülés közben csodás kilátás nyílik a bal oldalról a Himalájára (persze én a jobb oldalra kaptam jegyet, de odaverekedtem magam), úgyhogy most megnézhettem felülről is, amit nemrég alulról. A leszállás sem volt utolsó, egy rizsföldektől aranyló völgyben manőverezve, a leszállópályát nem látod, de egyszer csak leérnek a kerekek.

A reptérről kilépve helyiek erdeje fogad, mindegyikük kezében kis A4-es, kiért is jöttek. Ugyanis idegenvezetők, ide szinte csak így lehet eljutni. Persze én érek ki elsőnek, mert nincs feladott csomagom, de megtalálom vezetőmet, Bimet.

Ezután nagyjából mindenhova kocsival visznek. Elsőre elképesztő a környezet. Kathmanduval hatalmas a kontraszt: tisztaság, aszfalt utak, tiszta levegő, csend (nem dudálnak! csak beláthatatlan kanyarok előtt), házak elszórva a völgyben, nagyrészt rizsföldek vannak inkább. A házak nagyon szépek, díszesek, bár a távozáskor már egyhangúak.

A kathmandui szállodák után itt tiszta luxus van, fürdőszoba káddal, meleg víz, rendes wc, óriási szoba. Rögtön vettem is egy fürdőt. Bhutánban 3 dolgot lehet látni: templomokat, dzongokat, és a tájat. Főleg ez utóbbit, mert az utak a hegyek oldalában kanyarognak, rosszak, és kb. másfél autó szélesek, minek következtében gyakran kell kerülgetni a szembejövőket, teheneket, és kutyákat. A dzongok pedig erődök, két felé vannak osztva, politikai székhely és templom. Ez megfelel az ország megosztásának is, a 16. század óta a politikai hatalom és a vallás elkülönül. 

Ezt jelképezi az ország zászlaja is, az alsó, narancssárga háromszög a vallás (buddhizmus), a felső, sárga a politikai hatalom jele. Viszont egy templomban sem lehet fényképezni, képzeljetek ide egy hatalmas Buddha-szobrot. Az első igazi napon egy elég speciális templomot látogattunk meg, mert az egy hegy oldalában van. Ráadásul vallásilag is fontos, a második Buddha, Guru Rinpoche egy tigris hátán repült ide egy démont elűzni. Legalábbis ezt mondta Bim, aki a továbbiakban is buddhista sztorikkal tömte a fejemet, és később vissza is kérdezett, ha már valamilyen említett szereplő vagy történet újra előkerült. Csak az volt a baj, hogy mindennek és mindenkinek 3 mondat hosszú, megjegyezhetetlen neve van. Azért valamennyire kikupálódtam, legalábbis ami az alapokat illeti.

Másnap a fővárosban tettünk egy körutat, meglátogatva számomra kevésbé érdekes helyeket is, mint pl. egy szövöde, egy kézműves iskola, egy papírmanufaktúra, és a helyi skanzen. A főváros egyébként kb. 100 ezer lakosú ebben a 600 ezres országban, és csak bővül. A többi város elég kicsi, inkább elszórt házakat látni.

  

Az emberek nagyon kedvesek, a gyerekek. állandóan rámköszöntek, egyszer meg egy paraszt felajánlotta, hogy elvisz a traktorán. Ezután egyre keletebbre mentünk, ahol a rizsföldeket lassan felváltják a krumpliföldek. És a marihuána vadon nő. A fő táplálék ezen kívül a csili, főként sajtos csili formájában. Ebben a sajt olvadt, és a csilihez képest jelentéktelen mennyiségű, úgyhogy el lehet képzelni, milyen csípős, de rizzsel szelídíthető. A csilit amúgy a házak tetején szárítják. Már érkezéskor megtetszett a helyiek viselete, a go, de nem tudtam, hogy mire vállalkozom, amikor vettem egyet. Jól néz ki, de felvenni (úgy, hogy a helyieknek is tessék) nehéz. Ezért minden nap, amikor viseltem, vagy Bim vagy egy pincér megigazította, mert nem volt tökéletes, még ha úgy is éreztem. Úgyhogy a végére feladtam, meg nem akartam ruhaigazítás miatt lekésni a gépemet.

Újra vissza a most már jobban ismert és megszokott, de még mindig zajos és piszkos Kathmanduba.