Izland már viszonylag régóta célpont volt, de több probléma is volt vele. Egyrészt csak kocsival lehet értelmesen bejárni, másrészt baromi drága minden, harmadrészt nagyon népszerű, és ezért előre érdemes lefoglalni dolgokat. Ez a szervezést megnehezítette, de idén végre sikerült összehangolnunk öcsémmel és anyukámmal az utat. Az, hogy többen megyünk, elosztja az autóbérlés költségét és a másik nagy költség (és bizonytalanság), a szállás ügyében is segít. Ugyanis a legolcsóbb és legbiztosabb módja a szállásnak a kempingezés. A szállodák és egyéb hasonló szállások ugyanis egyrészt megkötik a kezünket, másrészt nagyon előre le kellett volna foglalni mindet, harmadrászt iszonyat drágák. Kempingezni ugyan már csak kijelölt helyeken lehet, de elég sok van, és gyakorlatilag sosem telnek be, akkora mezőkre rakják őket (ami Izlandon nem nehéz). Anyukánk a kocsiban aludt, mi pedig sátorban, amiben az első hét után is szükség volt, amikor anyukánk már hazament, és mi mentünk a sziget leghíresebb túraútvonalára, a Laugavegurra.
Már a leszállásnál megláthattuk, milyen természeti környezetre számíthatunk, amikor a Reykjanes félsziget felett repültünk be Keflavik repterére. Szinte teljesen vulkanikus hamu borította, sziklák mindenhol, néhol moha, emberi civilizációt nyomokban tartalmaz csak. Azért a kép később kicsit árnyalódott, sok zöld is van. A félszigetet ugyanis pér éve egy vulkánkitörés borította be, azóta sem gyógyult be teljesen. Láthattuk utána lentről is, ugyanis pont a félszigeten indultunk felderítésre, miután átvettük a bérelt autónkat. Aznap még nem sokat serítettünk fel, mert már elég késő volt, csak a Grindavíkban lévő kempingig mentünk. Közben betértünk egy boltba is, vacsorát venni. Az úton sokszor hideg kaján éltünk, egyrészt költségcsökkentésből, másrészt boltot találni könnyebb, mint éttermet, és több alkalomra bevásárolhatunk. Három nagy lánc van Izlandon, Bonus, Krónan, és Nettó. Mindegyikben hűtőpultok helyett hűtőszobák vannak, amiben még jobban meg lehet fagyni. Alkoholt viszont nem lehet egyikben sem kapni, azt a külön erre kitalált Vinbuðin boltok árulják csak, ahol szintén van hűtött szoba, csak a söröknek.
Előrelátón nyáron jöttünk, hogy tovább legyen világos. Viszont annyira sokáig van, hogy gyakorlatilag sosem ment le a nap, legfeljebb szürkületig ment el még hajnali 3-kor is. Általában ez nem volt probléma, mert elég fáradtak voltunk a nap végére, és az erre a célre vitt szemfedőt sem kellett nagyon alkalmazni.
Grindavíki alvás után korán elindultunk a félsziget széle felé. A táj még mindig vulkáni. Sokszor Mordorként hivatkoztunk erre, de az igazi mordor majd a Laugavegur egy szakasza lesz.Első megállunk nem volt tervezett, csak megláttam a térképen, egy sziklás tengerparti kilátó, Brimketill.
Az első tervezett útocél Gunnuhver. Ez még földönkívülibb táj, a földből lépten-nyomon gőz tör fel, mellette van is egy mélyfúró állomás, aminek a lefúrásainál még jobban jön fel a gáz, annyira, hogy a hangjától egymást sem hallottuk néha. Mivel a Gunnuhver túloldalán lévő világítótornyot csak jó nagy kerülővel tudtuk volna elérni kocsival, inkább legyalogoltuk azt a kb. 1 kilométert, a táj amúgy is érdekes volt. Innen még egy kicsire van egy érdekes partszakasz, ezt már csak én közelítettem meg. Itt láttunk először embereket, eddig teljesen kihalt volt minden. Állatok sem nagyon vannak Izlandon, birkákat és lovakat tartanak főleg, vadon leginkább madarakat láttunk. De a növényzet sem nagyon megy térd fölé.
Visszafordultunk keletre. Az időjárás eddig sem volt valami fantasztikus, de most már szitált is az eső. A két hét alatt összesen kb. 3 napnyi napsütés ha volt, és a hőmérséklet 8-19 fok között mozgott. Itt első letérésünk a főútról a Krýsuvíkurberg szikláihoz vezetett, ahol az út kevésbé ideális, kavicsos. A sofőrünk (anyukánk) elég nehezen volt hajlandó ezen vezetni, pedig csak 3 km a kitérő. Bár tényleg nem kényelmes út, sehol sincs az F-fel jelölt utakhoz, amit később láthattunk. Azokra nem is mehettünk volna ezzel az autóval, oda csak 4 kerék meghajtásúakkal lehet menni, és még úgy is el lehet akadni.
Következő állomásunk már nagyobb távolságban volt, a Kerið kráter. Az eső még hobban rákezdett, terhelve egy kis köddel. Így a közben lévő kilátóponton is csak egy későbbi napon álltunk meg, amikor épp erre jöttünk. A kráter volt talán az egyetlen természeti képződmény, ahol belépőjegyet szedtek. Máshol viszont gyakorlatilag ugyanez van, csak beléptidíj helyett parkolási díjat kell fizetni, ami de facto ugyanaz, mert nehezen jutsz el ide saját jármű nélkül.
Még jobban a sziget belseje fele, északra van a Geysir... gejzír. Ugyanis innen a név. De az egész területen még több van, ráadásul a Gesyir maga mér nem is tör ki, csak forr benne a víz. Ahogy még sok kisebb-nagyobb pocsolyában. Van egy, ami nagy kitöréseket produkál, a Strokkur. Mindenki ott állja körbe és várja a kitörését. Sajnos elég váratlanul és rövid ideig tör ki, ezért nem is sikerült jól lefényképeznem.
Nagyon közel ehhez van az egyik, ha nem a leghíresebb vízesése a szigetnek. Pedig az nagy szó, mert minden kilométeren van nagyjából egy. Ez a Gullfoss, ami arany vízesést jelent. Ha az eső nem lett volna elég, a felcsapódó víz még rosszabb, az ellen az esőkabát sem véd teljesen.
Nyugodtabb vizekre eveztünk, és közben a nap is kisüt a látszólag gyengébb Urriðafossnál. Ez a vízesés kevésbé drámaian zuhan alá (még horgásztak is benne), de a legnagyobb vízmennyiség itt megy át az összes vízesés közül a szigeten, és Európában is csak egy van ahol több (a Rheinfall).
Az első teljes napunkat úgy döntöttük itt fejezzük be, és a közeli Hella kisvárosban lévő kempingben szálltunk meg. Ez sajnos nem annyir jó, mert zuhany nincs. Viszont Hellán még néhányszor átmegyünk, ugyanis majd ezen keresztül megyünk Landmannalaugarba, a Laugavegur egyik végébe, és jövünk vissza Þórsmörkből, a másik végéből. Itt megkostólom az erjesztett cápát (hákarl), amit útközben sikerül végre venni. Az íze nem rossz, olyan penészes sajtos jellegű, az utóíze viszont olyan, mintha egy rothadt szemeteszacskót nyomnának le a torkomon.
Reggel folytatjuk utunkat a szigetet körbefutó főúton, ahol még több vízesés jön. Mindjárt egyszerre több is, a Seljalandsfoss mellett ugyanis még több kisebb zúdul alá ugyanarról a szikláról. Itt más természeti szépségekben is gyönyörködhetek, ugyanis egy pasas egy meztelen nőt fényképezett a vízesés alatt. Személyiségi jogi okokból erről nem készítettem fényképet, csak udvariasan vártam, amíg befejezik. Ezt viszont csak én láttam, mert felkészületlenül nem vittünk esőkabátot a vízesésekhez, és csak engem nem érdekelt hogy vizes leszek amíg bemegyek alá. Az utolsó vízesés a sorban még érdekes, ezt egy szűk sziklarésen, vízen át lehet csak megközelíteni, és egy kis sziklákkal körbezárt térben zuhan alá.
Innen az út keletre egyre festőibb, ugyanis déli irányból kerül egy nagy hegyet, amin több vulkáni kráter is van. Ezek közül mindenki számára ismerősen csenghet az Eyjafjallajökull, amikor 2010-ben a kitörése lebénította egész Európa légiközlekedését. Itt van egy kiállítás is erről, bár mi inkább a pékségért álltunk meg reggelizni.
Nem sokkal ezután van egy másik híres vízesés, a Skógafoss. Itt van a vége/eleje a Laugavegur egynapos kiegészítésének, ami Þórsmörkből ide vezet, amit sok sátor is jelzett. Itt még azt gondoltuk, hogy ezt valószínűleg megtesszük, ezért fel sem mentünk a vízesés tetejére. Az hőmérséklet soha nem látott magasságba emelkedett, így optimizmusunk nem volt ekkor még alaptalan, de ezután csak rosszabb lett. Na de ne rohajunk annyira előre.
A Sólheimajökull felé tett kitérőm le lett szavazva, így lángost sem ettünk, csak MRE-t. A következő kitérő így a Dyrhólaey félsziget. Nagyon szép sziklaformációk vannak, bár jó szeles az idő. Egy helyre nagyon sok ember gyűlik, közelebb érve kiderül, hogy a nagyon aranyos lunda madarakat nézik, mi is csatlakozunk.
Innen egy teljesen kihalt szakasz jött, ugyanis ez egy ártér, teljesen lapos, olyan mint egy sivatag. Ez után van a Fjaðrárgljúfur nevű kanyon.
Majd nem sokkal később egy kisváros határában a Kirkjugólf bazaltformáció és egy újabb vízesés, Stjórnarfoss.
Ekkor anyukám úgy érezte, hogy az eddigi tempó alapján nem tudjuk körbemenni a szigetet, amit eredetileg terveztem. Ezért úgy döntöttünk, hogy a következő, még közeli látnivaló, a Dverghamrar (Törpesziklák) után forduljunk vissza.
Visszatértünk tehát az ártéren keresztül a lundás sziklákhoz közeli Vik városába. A kemping itt is a városban van, ami előnyös abból a szempontból, hogy egy bolt vele szemben van. Viszont mivel tengerparti város, nagyon szeles, amin a kis dombocskák sem segítettek. Itt látunk először és utoljára izlandi koronát, ugyanis pénzt nem váltottunk, mert mindenhol lehet kártyával fizetni. Itt viszont a kemping zuhanyzója érmék bedobásával működik, amit meg kellett vennünk.
Másnap, miután ezen az úton már megnéztünk mindent amit akartunk, eseménytelenül telt utunk visszafele. Megálltunk a kilátónál, amit korábban írtam, mert most jó volt az idő.
Az első újdonság már ettől északra a Þingvellir. Itt találkozik az amerikai és európai kőzetlemez, ezért egy nagy repedés van itt. Ezen kívül itt volt Európa első parlamentje, és itt kiáltották ki Izland függetlenségét a 2. vh. alatt.
Más irány nem maradt, mentünk tovább északra a szarvas felső állkapcsa felé. A táj itt is lenyűgöző, ezért itt is megállunk egy nem tervezett helyen, a Hvalfjörður nevű fjord közepén, a kis Hvítanes félsziget mellett, amiről kiderül, hogy itt volt a szövetségesek kikötője a háborúban, ahol Churchill is partraszállt.
El is érkezett a megpihenés ideje, mert bár sokmindent nem láttunk ma, de sokat mentünk. Találtunk egy kempinget egy farm területén. Ott kiderült, hogy van a közelben egy kráter, és mivel mások arrafele mentek, és távolrol is látszódott, öcsémmel úgy döntöttünk, hogy még van bennünk elég energia hogy megnézzük. Elég nehéz, sziklás terepen kell menni, de csak maga a kráter megmászása meredek. Útközben találkozunk egy magyar családdal, akik nem is ott szálltak meg, csak a kráterért jöttek. Elkérik a maradék rohadt cápánkat, de aztán mégsem eszik meg, bár nekünk már szintén nem kell.
Másnap reggel ténylegesen rátérünk a felső állkapocsra, vagyis a Snæfellsnes félszigetre. Először rövid megálló a Grundarfossnál, majd egy szintén nagyon fotogén része Izlandnak: a Kirkjufell.
Ez az északi része a félszigetnek, mi ezek után a déli részre mennénk. Útközben az amúgy sem túl jó idő még rosszabb lesz, és kb. 50 m-esre csökken a láthatóság a ködben. Szerencsére mások nem ilyen elvetemültek, és nem találkozunk másik járművel. A túloldalt van egy elég drámai sziklahasadás, Rauðfeldsgjá a neve. A végén már olyan szűk, és olyan sokan és lassan haladnak a folyó vízben, hogy már én is feladom.
Visszafele a déli oldalon megállunk végre egy étteremnél, ami egyben hotel is. Nagyon finom hallevest és hal shepard piet eszünk, és itt kiderül, hogy minden ételhez gyakorlatilag nagyon finom kenyér és vaj jár.
A közelben megállunk egy partszakaszon fókákat nézni. Amik aranyosak lennének, ha nem lennének ennyire lusták, és nem rohadna több tonna alga a parton. Egy kis fiatal fehér fóka azért illegeti magát, ő a legfotogénebb.
Mivel már nem nagyon volt mit megnézni hatótávon belül, és öcsém mindenképp ki akart próbálni egy termálfürdőt, gyorsan improztam egy útvonalat innen. Visszatértünk a már útbaejtett Borgarnes városig, majd a híd túloldalán keletre fordulva egy Krauma nevű termálfürdőtől pár kilométerre lévő Kleppárnsreykir faluban lévő kempingben szálltunk meg. Amilyen kicsi, annyira vendégszerető hely volt, jót ettünk, és megkínáltak a helyi kerítésszaggatóval (kis túlzással, ez nem házi, hanem mindenhol kapható), a köményízű brennivinnel. Ezután mentünk a fürdőbe. A sok japán onszen után ez nekem már nem nagy dolog, de kétségkívül kellemes. A fürdőből szép a kilátás is, és mellette van egy hotdog árus, ami Izland egyik nemzeti étele. Másnap a stratégialag megtervezetten közeli Hraunfossar és Barnafoss kettős vízesésekhez megyünk. A Hraunfossar még ennyi vízesés után is érdekes, ahogy oldalról sok kis vízesés folyik a folyóba, és a reggeli köd csak javít a hangulatán. A Barnafoss (Gyerekek vízesése) neve a legenda szerint onnan ered, hogy egyszer belefulladtak gyerekek.
Ezután mentünk a fővárosba, Reykjavíkba, ahol a sziget lakosságának kb. 2/3-a koncentrálódik. A természeti szépségekhez a város nem érhet fel. A parlament épülete máshol még egy lakóháznak sem lenne különleges. Az egyetlen nevezetessége az orgonára, vagy rakétából kijövő füstre emlékeztető főtemploma. Másnap reggel még a kocsi leadása előtt elmegyünk a város nyugati végében lévő világítótoronyhoz, de nyáron nem lehet átmenni a kis szigetre ahol van. Útközben reméljük látunk az öbölben valahol bálnát, de ilyen szerencsénk nincs. A kikötőben láttunk ilyen társaságokat, akik mentőmellényben vittek hajóval embereket bálnát nézni, de annyira azért nem voltunk kiváncsiak.
A bérelt autót a reptér mellett adom le anyukámmal, mivel ő nem tud angolul. Öcsém közben a reykjavíki kempingben marad. Közben azt olvastuk, hogy megint van egy kis vulkánkitörés a félszigeten, de nem látjuk és nem is zavarja a közlekedést. Az autóbérlőből ingyenes transzferrel elvisznek a reptérre, ahogy odafele is. Szeretnénk becsekkolni anyukámat, de a Wizzair vagy túl spúr, vagy nem tudjuk mi van, de nagyjából nekik egyedül nincs gépi check in, meg kell várni a személyzetet. Ez elvileg olyan sokáig tartana, hogy én pont lekésném a 2 óránként Rejkyavíkba induló buszt, ezért addig kérdezősködünk és helyezkedünk, hogy a check in pult előtti sort mi nyitjuk, és ott hagyom anyukámat a pult előtt, onnan már csak megoldja. A busz a városba szintén nem olyan egyszerű, hétvégén nem megy a belvárosig, csak egy Fjörður nevű megállóig, ami egy külvárosban van. Innen vagy átszállok egy belvárosi buszra, és onnan még egyre a kempingig, vagy amit végül választok, hogy egy másik buszra szállok, ami kb. 3 km-re a kempingtől rak ki és onnan gyaloglok.
Másnap indulunk a szintén előre befizetett busszal Landmannalaugarba. Ez nem is sima busz, jól emelt karosszériája van, emi ezen az úton, mint később meglátjuk elég fontos. Nem csak a sziklás út miatt, hanem azért, mert konkrétan folyókon kell átmennie, ahol nincs híd. Az F út eleje még elég marsi, de ahogy közeledünk, úgy lesz egyre szebb a táj (az első képek így a busról vannak, elég tükrösek, de ez volt vagy semmi). Landmannalaugarban meglepően nagy a tömeg, de ez elég gyorsan lemorzsolódik, mert csak töredékük megy végig a teljes Laugaveguron, a legtöbb ember csak rövid napi túrát tesz, és megy vissza. Mondjuk én annyiért nem zötykölődnék ennyit. A Laugavegur hivatalosan 4 napos, mi ezt akartuk tartani, mert ugyan a 4 napra 54 kilométer és napi max. 500 méter szintkülönbség elég kevésnek hangzik, de vittük magunkkal teljes menetfelszerelést, sátorral, hálózsákkal, 5 napi élelemmel és miegymással, és minek kapkodni. Meg kemping is csak elég kevés helyen van út közben. Az első nap elején még elég jó idő volt, a táj változatos. Itt is gőzölög a termálvíz a földből, de kis hómezőkön kell itt-ott átvágni. Később, ahogy felérünk egy fennsíkra, eléggé szitál már az eső. Az sem javítja a hangulatunkat, hogy találunk egy emlékművet, ahol valaki meghalt, igaz az télen volt. Az utat viszont elég könnyű követni, elég szorosan cövekek vannak leverve, sokszor nyom is van, illetve látótávolságra egy-két ember. Végül megérkezünk egy hegygerinc után a kempingbe. Itt a sátraknak előre megrakott kő védvára van, az egyik ilyenbe költözünk be. Be kell regisztrálni az épületben, ahol strigulákat húznak ki melyik országból jön. Bizonyos országok nyomtatva vannak lapra, izlandiak erős túlsúlyban, a magyart külön viszi fel kézzel a lap aljára és húz két strigulát. Van egy közösségi faház, ami valahogyan valamivel kevésbé meleg, mint a kinti hideg, és van egy budi. Ezen kívül van egy vályú vízzel amit használhatunk. Zuhany csak a hüttét foglalóknak, illetve talán külön pénz ellenében, erre nem emlékszem.
Második nap reggel ködösen indul, de a nap már akkor át akar törni rajta. Ez szépen fokozatosan sikerül is neki, ezért ez a legjobb napunk, látvány szempontjából is. Az elejét kicsit beárnyékolja egy rövid eltévedés a dombok között, illetve kicsit jobban, hogy beszakad először öcsém alatt, majd alattam is egy hómező, de nem esünk nagyot, csak térdig süppedünk. Egy nagyon szép fennsíkról ereszkedünk le egy még szebb medencébe. Itt jön szembe néhány elvetemült, aki inkább a másik irányból teszi meg a távot, és hát ez a rész tényleg elég kemény lehet felfele. Nekem lefele is, a térdemnek nem tesz jót. A medence alján egy hegyet még meg kell kerülni, hogy elérkezzünk a kempinghez, ami egy jó nagy tó partján van. Közben megejtjük az első folyón átkelést. Ugyanis lesz még néhány. Hidak nincsenek mindenhol, ezért néha le kell venni a bakancsot, és mezítláb/papucsban/célcipőben (ki mit hozott) átkelni. Itt az első még nagyon rövid és még kötél is van kapaszkodáshoz. Öcsémnek így is sikerül elhagyni az egyik papucsát, de gyorsan megmentem. A tónál lévő kemping hasonló felszereltségű. Kővárak ugyan nincsenek, de a szél sem erős, sőt, napozni lehet.
Viszont este elkezd esni az eső, ami reggelre sem marad abba, sőt, másnap egész nap esik. Itt vacilláltunk, és néztük az időjárásjelentést. Egy napot elvileg várhattunk volna, de úgyis ugyanannyi esős napunk lett volna összesen, ezért inkább mentünk tovább. Hamarosan elértünk egy újabb folyó átkeléshez, ami az esőtől csak még kellemesebb. Ezután van egy másik kemping, ami az egyetlen hely ahol ki lehet dobni a szemetet az úton, egyébként vinni kell végig magaddal. Ezt sajnos viszont nem vettük észre. Nemsokára elérünk egy hosszú, lapos részhez, ami nagyrészt vulkáni hamuval van borítva. Na itt éreztük igazán úgy, hogy Mount Doom felé tartunk. Ki volt írva, hogy itt lesz később egy ralli. Azon kívül erősen úgy néz ki, mintha a Prometheushoz is forgattak volna itt jeleneteket. Van még egy folyó átkelés, ami még szélesebb mint az eddigiek, és ez már olyan hideg vízű volt, hogy az volt a legkellemetlenebb, nem is a sodrás. A talaj ezután a kempingig is fekete marad, de legalább több domborzat van. A kempingbe már elég elázva érkezünk, nem csak az esőtől, de az izzadságtól is. Próbáljuk a közösségi (itt már) sátorban szárítani a ruháinkat, de annyi erővel egy jégkockán is száríthatnánk.
A hőmérséklet is erősen lesüllyed, és ez reggelre sem javul, sőt, olyan sűrű ködre ébredünk, hogy nagyjából a szomszádos sátron kívül más nem is látszik. Újra az időjárásjelentésre akaszkodunk (a kemping épületén is írva van valamilyen jóslat), de csak abban bízhatunk, hogy a köd felemelkedik. Öcsém arról érdeklődik, hogy nem vinne-e le valami jármű, ugyanis minden kempingnél láttunk valami terepjárót ami hozza és viszi a cuccokat valami F úton. Ez elég bizonytalan volt, és végül összeszedtük a bátorságunkat és maradék száraz ruháinkat elosztva egymás között kikászálódtunk a jó meleg hálózsákokból és elindultunk a hidegben. A mozgás azért kellően felmelegített egy idő után, és a köd és eső is egyre csökkent. Így legalább láthattuk a tájat is, tehát végül megérte várni, és végül a buszt is simán elértük, bár nem az elsőt. A végefelé még van egy folyó, ami jól szétterül, ezért egymás után háromszor kell átkelni rajta. Ezután már konkrétan erdőben kell menni, nem véletlen a Þórsmörk (Thor erdeje) név. Amikor elértük, úgy láttuk nem sok értelme van folytatni az utat a Skógafossig, nem lesz túl jó az idő. Amíg vártuk a buszt, láthattuk, hogy nem olyan egyszerű átkelni a folyón még terepjáróval sem, egy ugyanis elakadt, és egy másiknak kellett kihúzni sok szervezkedés és kötél rögzítés után. A busz visszafele valamiért először bemegy Reykjavík belvárosába, és csak utána a kempingbe, ami miatt a recepció zárás előtt érkezünk és hullafáradtan építhetünk sátrat.
Mivel az extra túrát is kihagytuk és a pótnap sem kellett, most volt 2 üres napunk Reykjavíkban. Én megelégedtem volna craft sörözéssel, de öcsém akart valamit csinálni. Így elmentünk többnyire unalmas és teljesen túlárazott múzeumokba. Először a tengerészeti múzeumba, majd a nemzeti múzeumba, majd a híres, és legalább vicces pénisz múzeumba. A craft beer azért megvolt, meg egy blues bar is, ahol egy helyi zenekar koncertezett a padláson, miközben mi whiskyztünk. Hazafele még az idő is elég jó volt egyszer, hogy lássuk az öböl túlpartját. Illetve ott mentünk el egy fehér faház mellett, ami gyanúsan nagy telken állt, gyanúsan üres volt, és gyanúsan turistának kinéző alakok mentek oda. A táblákból kiderült, hogy ez a ház csak diplomáciai találkozókon használatos, itt találkozott például Reagan és Gorbacsov 1986-ban.
