A Song of Ice and Fire

Thaiföldre érve ismét kultúrsokkot élhettem át, de most fordítva. Mármint az eddigiek után egy sokkal civilizáltabb országban találtam magam. Az utcák tiszták, csendesek (nem dudálnak), nem zsúfoltak, az emberek ritkán köpködnek és még ritkábban rágnak paant. Valamint vannak rendes boltok, rendes választékkal. Ezek nagy része 7Eleven, de van Tesco is. Az első (fél)napot csak boltokban töltöttem illetve utcai büféket próbálgattam. Népszerű utcai kaja a grillezett akármi (különböző csirkealkatrészek, fél csirke, disznó- ill. rákkolbász, hal, tintahal, stb.), ezeket néha gyömbérszelet és csili körettel adják, esetleg káposztával vagy valami más zöldséggel. Másik fő kifőzdei táplálék és rendkívül jó reggeli a tésztaleves, ami alapvetően ugyanaz mindenhol, de sok a variációs lehetőség. Tészta és lé értelemszerűen kell, ehhez jön hozzá babcsíra, zöldségek, húsok, máj, töpörtyű (vagy mi, de esküszöm olyan), disznóhúsgombóc, fűszerek és akár különböző egyéb belsőségek. Egy furcsasággal ezek közül már egy korai próbálkozásomnál találkoztam. Mivel a helyiek az angolt épp olyan szinten beszélik, mint Indiában, ezért nagyon nem tudok custom levest kérni, és a felismerhetetlen alapanyagokról sem tudok meg sokat, ezért inkább mindent kipróbálok. Szóval kaptam egy levest, amiben egy májszerű dolog úszott, de szögletes volt. Ízre is kicsit májszerű, már amennyire volt íze. Később derült ki, amikor láttam ugyanezt a produktumot angol felirattal, hogy ez bizony vér. Csak itt nem kisütik hagymával, hanem ilyen zselészerű tömböket állítanak elő belőle. Inni minden helyen adnak vizet jéggel. De annyi jéggel, amennyi megtölti a poharat. Ez minden italra igaz, ha kérsz egy jeges teát, -kávét, -gyümölcslevet, -akármit. Ha ez nem lenne elég jég, lehet kapni sziruppal leöntött darált jeget is, mint Indiában, csak itt nem sózzák, hanem az italokban is népszerű sűrített tejjel öntik nyakon. Lehet még shake-eket és smoothiekat kapni, amik szintén 90% jég. A boltokban pedig a jeget zsákban lehet venni. Nem is árt ez a sok jég, mert a hőmérséklet ilyenkor 40 fok körül jár. Ennek ellenére sokkal több a turista, mint amennyit eddig akárhol láttam. Gyümölcsből is annyi fajta van, amit otthon nem láttam még. Ezek közül a kedvenceim a jackfruit (hatalmas, kb. 1 méter hosszú gyümölcséből kell kivágni azt a kevés húsát) és a mangosteen, aminek az íze a banán, a citrom és a cseresznye között helyezhető el, de megkóstoltuk a legendás duriant is, ami nem is olyan büdös. Első hely Chiang Rai. Kisváros, gyorsan be lehet járni gyalog is. Ekkor még újdonság a thai templomok (bár Bodhgayában és Kushinagarban is láttam már).

 

 

Később kezdtem megunni a templomokat, annyi van belőlük, de azért szerencsére vannak különlegesek ezek között. Csakhogy más nem nagyon van. A városon kívül van egy igazán spéci példány, sehol máshol még csak hasonlót sem láttam. Teljesen fehér (a szokásos barnás-pirosas), gyakorlatilag csipkézett, és rajta és körülötte bizarr szobrok és díszítések vannak, úgymind földből kinyúló karok, koponyák, fáról lógó fejek, némelyek film/képregényfiguráké (ld. kép, maximális pontszám csak az összest felismerőnek jár).

Chiang Raiból egy kis kiruccanást tettem a közeli hegyekben (és Burmához közel) található Mae Salongba. Itt termesztik az ország legjobb teáját, nem rossz, de Darjeeling után nem hatott meg. Legalább nem fagytam meg, sőt. Fel lehet továbbá caplatni egy sztúpához (továbbiakban chedi, a helyi szó a sztúpára/chortenre), ahonnan szép kilátás nyílik a dombokra.

Kiderül továbbá, hogy a tömegközlekedés baromi ritka az indiaihoz képest (jó, kevesebb az ember), és még drága is. Az odafele úton kb. két és fél órát vártam utastársakra egy songthaew (aka kisbusz) mellett (különben fizethettem volna hatszoros árat). A távolsági buszok pedig sokszor korán betelnek, ezért várhattam később még többet is. A buszokat két kategóriára lehet osztani, van az indiai és az európai (elnevezések by me). Az indiai azt jelenti, hogy olyan mint Indiában, azaz öreg, nem légkondis (bár Indiától eltérően itt legalább ventillátor van), padok vannak (kétszemélyes a folyosótól balra, háromszemélyes jobbra), teherszállításra is használják, és állni is lehet. Az "európai" ezzel szemben légkondis, üléses, nincs álldogálás, van viszont csomagtartó, és néha (hosszabb utakon) adnak enni-inni. Chiang Raiban van még egy esti piac is, ahol lehet kézműves termékeket venni, enni, és két színpadon megy a show, néptánc és zene formájában. Itt sikerült is rögtön bogarat ennem, így elsőre csak egy kis szelíd szöcsketálat. Voltak hatalmas, kb. 10 centis bogarak is, selyemhernyók és egyéb, ismeretlen ízeltlábúak. A sült szöcske olyan, mint a chips, sós és ropogós. Sok íze nincs, talán enyhe fű. Bangkokban volt skorpió és pók is, de drága volt (mint Bangkokban minden), talán majd Kambodzsában. Chiang Rai után Chiang Mai jött (nem összekeverni!). A belváros négyzet alakú, fal és vizesárok határolja. Itt van a legtöbb templom, de amúgy is híresen sok van a városban, gyakorlarilag minden utcában, a legtöbben több is.

 

 

 

Van a városon kívül, egy hegyen is egy, Doi Suthep, ez az egyik legszebb, egy arany chedit vesz körül több templom.

 

A városból egy napos kirándulás Lamphun, ahol egy még nagyobb arany chedi van, és Pasang, ahol egy domb tetején van egy templom (egy része a domb alján), aminek az az előnye, hogy nagyon nyugis, mert senki sincs olyan őrült, hogy ilyen melegben felkaptasson a meredek és hosszú lépcsősoron.

Chiang Maiból ismét a burmai határ közelébe mentem, csak nyugatra, Mae Hong Sonba. Mivel ráértem, repülőgép helyett a hiperlassú (hát igen, hegyek) buszt választottam, ami a szokásosnál is szűkebb. A városban burmai stílusú templomok vannak, a környező falvakban pedig a híres hosszúnyakú nők. A legközelebbu falut csak egy (jó drágán) bérelt motorcsónakkal lehet megközelíteni (hiába vártam egy csomót másokra, saját csónakot béreltettek velem). A falu ugyanolyan unalmas falu, mint bárhol máshol, a nőknek meg csak egy kis része visel ilyen zsiráfnyakúvá tévő accessoryt, ezek is a turistákból élnek, szóval enyhén csalódás volt. Legalább szép volt a táj csónakozás közben.

Chiang Maiba viaszatérésem másnapján érkezett meg anyukám a városba, Dohán és Bangkokon keresztül (tehát nem veszett el útközben). A reptér nagyon közel van a belvároshoz, úgyhogy egy gyorsított városnézésre volt még idő aznap, a templomok nagy része és a Chiang Rainál nagyobb és híresebb esti piac is belefért. Csak ahogy mentünk haza, egy kutya megharapott. Indiában is utáltak a kutyák, de ott legalább csak ugattak. Itt se tudok közel menni egy kutyához ugatás nélkül. Hárman voltak, nem is ugattak, de az egyik elindult felém, gondoltam szokás szerint megszagol és elkezd ugatni, de nem, se szó se beszéd, ráillesztette kifejlett ragadozó fogazatát a bal bokámra (nem válogatott, az volt a legközelebb). Jól meglepődtem, de egy kis szünet után lerúgtam magamról (ne egy Van Damme-os mozdulatra gondoljunk, gyakorlatilag leráztam magamról). Jöhetett egy unscheduled látogatás a kórházba, fertőtlenítés, oltás. Az ápoló nagyon vicces kedvében volt, csak nevetett néhány válaszomra (na ja, meg kell szakadni egy veszettségtől). Mivel már több, mint 6 hónapja kaptam a veszettség elleni védőoltást, ezért most kettőt kellett kapnom, 3 napos különbséggel. Csak az orvos angolja nem volt tökéletes, és én úgy gondoltam, hogy a következő három nap bármelyikén beadadhatom a másodikat, ezért feleslegesen látogattam meg és regisztráltak a lampangi kórházban. Végül Sukhothaiban ért véget a három kórházas egészségügyi odüsszeiám. Ezek után szereztem egy botot, ami nagyon hasznos a kutyák elzavarásában, de sajnos később egy buszon ottfelejtettem. Szóval Chiang Mai után Lampang, aranyos kisváros, szintén templomok.

Ezután Sukhothai, ami már más. Itt volt az egyik thai királyság központja, amit a khmerek is meghóditottak. Ezért vannak khmer stílusú templomok is, de minden templom már csak rom.

Hasonló az ezután következő Ayutthaya is, az előzőek ide is érvényesek, csak több épület maradt meg és jobb állapotban. Valamint itt a városon belül vannak az épületek, és nem egy külön parkban. Ezért aztán mindennek külön belépőjegye van, de mi többet lecsaltunk, mert nem a főbejáraton keresztül mentünk be. Az aktív templomokban viszont nincs belépőjegy (csak Doi Suthepben), az egyikben egy hatalmas ülő Buddha szobor van. Fekvő van két romtemplomnál is.

Ayutthaya és Bangkok között van Bang Pa-in, ami a nyári királyi palota. Eléggé eklektikus, thai, khmer, kínai és európai épületek egymás mellett. Az egyik európai épületben Herendi vázák, de a legszebbek a kínai és a thai épületek.

Ezek után jött Bangkok, ami már egy rendes méretű város. Első fél napunkon próbáltuk megnézni a királyi palotát és a hozzá tartozó Wat Phra Kaeot, de rossz napot választottunk, ugyanis csak aznap be volt zárva, fehér egyenruhások császkáltak mimdenfele, valószínűleg azért, mert a Smaragd Buddha ruháját cserélte a király. Ez a szobor a Wat Phra Kaeoban van, a nemzet egységét szimbolizálja, nem smaragdból, hanem jádéból van (amilyen kicsi, kijöhetett volna smaragdból is), és évente háromszor cserélik a ruháját (téli, nyári és esős évszakra való van neki). A Watba végül bemehettünk, csak a templomba nem. Másnap aztán bepótolhattuk ezt is, és a királyi palotát is, bár a palota nagy részébe nem lehet bemenni. Van egy múzeum is királyi ékszerekkel, itt vannak a nem használt Smaragd Buddha ruhák, amit éppen akkor pakoltak ki dobozukból és vizsgálták, amikor ott voltunk, úgyhogy jó közelről és belülről is láthattuk őket. A várost egy folyó szeli ketté, amin naphosszat közlekednek hosszába és keresztbe is hajók. A nyugati parton sokminden nincs, de a csónakázás a folyón jó móka. A városban vannak buszok is, sok ezek közül légkondis (jegesmedve fokozatban), van metró (egy vonal) és skytrain (2 vonal, olyan, mint a metró, csak a föld fölött, egy "hídon" közlekedik). Ez utóbbi kettőt nem vettük igénybe, mert csak a város keleti felében közlekednek, ahol már nincs semmi látnivaló. A buddhista templomok mellett van dél-indiai stílusú hindu templom és gurudwara is, bár egyik sem különösen érdekes, azon kívül, hogy egyáltalán vannak. Indiai negyed is van, bár nem tipikusan indiai.

Bangkokból először nyugat felé vettük az irányt, ahol az első állomás Kanchanaburi volt. Itt van az a híd, amit a Híd a Kwai folyón regény és film tett híressé (bár történelmileg elég pontatlan, a híd pl. nem is a Kwait szelte át, de a turisták kedvéért átnevezték a folyót). A híd része volt a Rangoon és Bangkok közötti ún. halálvasútnak, amit a japánok nagyrészt szövetséges hadifoglyokkal építtettek, akik közül rengetegen meghaltak a borzasztó körülmények miatt. A város környékén vannak barlangtemplomok, egy kicsit távolabb pedig egy rakás vízesés és nemzeti park, amik közül kettőt meglátogattunk. Az egyik a 7 szintű Erawan (a háromfejű elefántról elnevezve, mert az egyik szint hasonlít rá, már amennyiben három egymás melletti sziklán folyik le a víz). A másikat már útban a következő bázis felé tekintettük meg, ez kényelmesebb, mert az autópálya mellett van közvetlenül, és csak egy, tehát mászni sem kell, és belépőjegy sincs.

Utána irány Sangkhlaburi, ismét a burmai határ közelében (már negyedszer szemezek Burmával). Nyugis kisváros csodálatos természeti környezetben, egy tó mellett (már az odavezető út is szuper, a tó mellett halad el). A tóban van egy egyedi templom. Pont ez az egyedisége, hogy a tóban van, évszaktól függő mértékben elárasztva vízzel. Most pont olyan magas volt a vízszint, hogy a templomba be lehetett menni, de a lépcsői víz alatt voltak. Eszembe jutott Janjira és Sindhudurg. Bodhgaya is, mert egy másik itteni templomot az ottaniról mintázták, csak ez arany színű és kisebb. Van továbbá egy jó hosszú fahíd, amit pont aznap festett az egész város (biztos közmunkaprogram keretében), zene is volt, innivalót is osztogattak, jó volt a hangulat.

Ezek után visszatértünk Bangkokba, de csak útban kelet felé, másnap már mentünk is utolsó thaiföldi állomásunk, Nang Rong felé. A városban semmi sincs, de a környéken egy rakás khmer rom mellett (Phanom Rung és Muang Tam a két legérdekesebb) egy egyedi templom egy hatalmas fekvő Buddhával. Ennyi khmer felkészülés után jön a fő attrakció, Angkor.

War, huh, yeah, What is it good for?

Bangladeshbe érkezésemet nem a legjobbkor időzítettem, ugyanis éppen tüntetések (harthal) zajlottak, amint arról a hírekből is értesülhetett a Tisztelt Olvasó (bár ahogy hallom, nem volt túllihegve). Ez számomra leginkább azt jelentette, hogy a távolsági buszok nem járnak, ami végül csak kis kellemetlenséget okozott, de annál nagyobb bizonytalanságot. A tüntetésekből sokat nem láttam, egyszer láttam csak konkrét tüntetőket, de az utcákon rengeteg fegyveres rendőr, katona, és valami speciális egység volt. A tévében láttam csak igazi actiont, betört ablakok, felgyújtott miegymások és satöbbik. Az ország ezt leszámítva viszont szuper. Az emberek sokkal kedvesebbek, az indiaiakhoz képest, talán azért mert itt a turizmus (még) nem nagyüzem, így lehúzásra is kisebb az esély. Emellett sok a hasonlóság Indiával, ugyanolyan (illetve talán nagyobb) szeméthegyek az utcán,  vizelés, köpködés (natúr és paantól vörös kivitelben), és hasonló, de több húst és halat tartalmazó kaja (szerintem jobb, mint Indiában, bár itt is kifogtam rosszat, de az átlag jó). Koldusból még több van, gyakorlatilag nem lehet kimenni az utcára anélkül, hogy rád ne csimpaszkodna egy. Riksa is több van, főleg Dhakában, néhány forgalmasabb helyen több száz torlódik egymás hegyén-hátán. A motoros riksák itt mások, egyrészt általában teljesen zöldek, másrészt mind gázzal hajtott a környzetvédelem jegyében (ezért a köznyelvben CNG-nek nevezik őket, ami a compressed natutal gas rövidítése), harmadrészt legtöbbjük (főleg Dhakában) be van rácsozva. Azt nem tudom, hogy ez a tolvajok vagy a tüntetők ellen van-e, mindenesetre emiatt csak három utas fér be az indiai 6-8-cal szemben. Ez, és a helykihasználásban nem túl nyerő riksák tömege (meg a rengeteg ember) azt eredményezi, hogy Dhakában a forgalom néha brutálisan belassul. A harthal előnye, hogy olyankor viszont sokkal kevesebben vannak az utcán, így a közlekedés gyorsabb. Mivel Dhakába érkezésem dátuma fix volt, ezért le tudtam szervezni első couchsurfinges lakhatásomat. Így a társadalmi különbségekkel is rögtön szembesülhettem, mert vendéglátóm nyilván nem koldus, ha már couchsurfingel, hanem a város külföldiek által lakott negyedében (itt az összes nagykövetség) van nem is egy, hanem rögtön két hatalmas lakása. Pontosabban az egyik az övé, a másik a francia barátjáé. Így a két lakásban egyszerre szerény számításom szerint is 5-6 embert tudnak egyszerre vendégül látni. Náluk is vacsoráztam, amíg ott voltam, jó bengáli kaját főz a bejárónő, plusz a távozásom előtti estén a már régóta nélkülözni kényszerült kolbász és sajt is terítéken volt. Szóval jó volt, a társaság sem ártott, főleg hogy amióta Darjeelingbe menet véletlenül ráültem szegény Kindle-ömre, aminek hatására a monitor olyan vonalkódos lett, mint Agent 47 tarkója, ezzel megfosztva üres óráim konstruktív eltöltésének fő módjától. Dhakában a látványosságok megtekintése nem vesz sok időt igénybe, legalábbis ha tudja az ember, hogy merre kell menni. A helyiek megkérdezése sem sokat lendít az ügyön, mert bár nagyon kedvesek, de lövésük sincs a saját városukról, így többször az ellenkező irányba küldtek (csak hogy mondjanak valamit), mire később valaki más korrigálta a navigációs szoftvert.

Így a harmadik napomon már csak egy olyan utazási iroda megtalálása volt a célom, ahol tudok csatlakozni egy Sundarbanba tartó túrára értelmes időben. A legértelmesebb végül az aznap este kezdődő lett. Éjszakai buszozás Khulnába, reggeltől hajózás. A busszal nem is lett volna baj, modern, kényelmes, légkondis. Csak két baj volt, amiért nem tudtam aludni: a légkondi Mr. Freeze fokozaton volt, és a leghátsó sorban, emelt ülésen ültem, ami miatt minden szembejövő jármű pofánvilágított, aminek alvásra gyakorolt pozitív hatása köztudott. Sebaj, később a hajón tudtam aludni. A Sundarban (s-sel ejtendő, ellentétben az angollal) a Gangesz deltája, részben Indiában, részben Bangladeshben van. Egy óriási mangróverdő, amit keresztül-kasul szelnek kisebb-nagyobb elágazásai a folyónak. Állítólag itt van a legtöbb bengáli tigris, de egyet se láttunk, valószínűleg azért, mert a terület meg baromi nagy (plusz a sűrű növényzetben könnyen rejtőznek).

Krokodilt se láttunk, aminek szintén jelenése lett volna, de láttunk rengeteg őzet, vaddisznót, madarat és egy nagy gyíkot (kb. 2 másodpercig). Így se volt rossz, az erdő is szép, és főleg csendes és tiszta. A csendet csak helyi turisták csoportjai törik meg, mint akikhez én csatlakoztam. Az út nagy részén valami helyi kártyajátékot játszottak és ittak (szerencsére nem sokat), ketten pedig gitároztak és énekeltek (külön a többiektől, bár néha mások is csatakoztak). Közben néha felkiáltottak, hogy "fasi-fasi-fasichai", amit ha jól emlékszem már hallottam a kolkatai nagykövetségük előtti tüntetésen is, amikor a vízumomért mentem vissza. Azt mondták háborús bűnöst jelent, és az ellenük szóló jelszó (nekem inkább éltetésnek tűnne, de ők tudják). Az egyik útitársam tagja a kommunista pártnak, és nagyon megörült, hogy egy volt kommunista országból jöttem, egészen addig, amíg le nem lomboztam a következő beszélgetés során:

Ő: Jobb ott azóta, amióta nincs kommunizmus?

Én: Igen.

Ő: Nem.

Na, te aztán biztos tudod - gondoltam. Dhakából való visszaérkezésem után azonnal Chittagong felé vettem az irányt. Már amennyire azonnal tudtam. A program szerint ugyanis a busz reggel 6-kor érkezett volna, ehhez képest a késés és a városon a másik busz indulási helyéhez való átbumlizás eredményeképp kb. du. fél kettőkor sikerült elindulni, és este fél 8 körül érkezni. A buszon viszont egy srác felajánlotta, hogy keres nekem szállodát, ha már neki is kell, mert ő csak indiai vízumért jött a városba, ami a schengenihez kell, mert ő pont Portugáliába megy, annak meg nincs nagykövetsége Bangladeshben. Egy helyi haverja segített keresni, nem volt egy túl jó hely annyiért amennyiért kértek érte, de már késő volt, és azt sem tudtam hol vagyok, nem akartam másik helyet keresni. Aztán másnap mégis kellett, mert ez a hely, ellenben a világ összes többi szállodájával, a díjat 12 órára számítja fel, amit persze "elfelejtettek" közölni előző nap. A várost eltévedéssel is gyorsan meg lehet nézni, nekem viszont 3 napom volt itt, mert a harthal miatt addig nem jártak buszok, vonat meg nem megy Bandarbanba.

Bandarbanban van egy burmai stílusú pagoda, ugyanis itt a keleti végeken viszonylag sok az etnikum és a buddhista is. Mindenféle törzsi falvak vannak elszórva a dombok között, ezek és a természeti szépség a hely vonzereje.

Bangladesh után kis programmódosítással Burma helyett Thaifölddel folytatom, mert egyrészt október óta lezárták Mrauk U-t és amíg körbeérek Laoszba, hátha kinyitják, másrészt anyukám inkább Thaiföldön. és Kambodzsában akart meglátogatni, ahova a bejutás is tisztább, úgyhogy Chiang Maitól Phnom Penhig vele folytatom. Először viszont Chiang Raiba megyek Kunmingi átszállásal (ahova majd visszatérek rendesen is), de a gép Kunmingból csak másnap megy, úgyhogy a reptéren éjszakázok. A kunmingi reptér nagyon új és nagyon jól felszerelt.

Csak jüanom nincs, váltani meg 10 dollárnyi comissionnel lehet, én meg bő lére eresztve sem akartam 20-nál többet itt költeni, úgyhogy a dhakai reptéren szintén kényszerből elvásárolt thakámból vett mango bar és csokik kalóriáival húztam ki a gép indulásáig. Szomjan legalább nem hagynak halni, vízautomaták vannak, amik forró vizet is adnak, ami az esti hideg ellen is jó. A biztonsági ellen őrzés itt is megér egy misét, mint transzferest eleve terroristának tekintettek és csak lassan értették meg, hogy másnap szeretnék Chiang Raiba menni. Az indiaiaknál pedig egy lépéssel tovább mentek, amennyiben nemcsak levettették velem a cipőmet, de át is küldték a szkenneren.