... aft gang agley

Szóval az érkezés Delhibe. A vonat kb. 17:45-kor érkezett az állomásra. Csak az a baj, hogy a Nizzamuddin állomásra, nekem pedig a New Delhi közelébe kellett volna eljutnom, ott vannak szállodák, és a város központjában fekszik. A vonaton kérdeztem embereket, azt javasolták, hogy (akár jegy nélkül) pattanjak fel egy vonatra, ami arra tart, 6-kor indul. Vagy van busz. Ok, megkérdezem az állomáson, mikor is megy az a vonat, hát még háromnegyed óra. Na jó, akkor inkább a busz. Nem kellett volna. A forgalom ebben az időben brutális, elég lassan haladunk. Ráadásul közben besötétedik, így nem veszem észre a pályaudvart, túlmegyek, és mire nagy nehezen visszavergődök, elég késő van. Szerencsére a pályaudvar környéke tömve van szállodákkal, úgyhogy legalább erre nincs gondom. Delhi (legalábbis bizonyos részei) sokkal európaibb. Közlekedési lámpák vannak (nagyrészt be is tartják, wow), utcatáblák minden sarkon 4 nyelven (hindi, angol, punjabi, és valószínűleg urdu, nem ismertem fel), amiért áldom őket, sokkal könnyebb volt navigálni, és tömegközlekedés, busz és metró. A metró nagyon hasznos volt a külvárosi helyek elérésében. A jegyek kis műanyag korongok (lehet feltöltőkártyával is utazni, de arra a kevés időre, úgy gondoltam, nem szórakozok ezzel), amikor megveszed, meg kell mondani, hova mész, ha korábban leszállsz, nincs refund, így jártál. Én legalábbis nem tudok róla, ahogy arról sem, mi a büntetése ama bűnös léleknek, aki tovább utazott. Valószínűleg nem engedi ki a kapu és mehet vissza. Esetleg rá is vetődik az ott állomásozó rendőrállomány, akik egyébként a csomagok sugárkezelésével vannak elfoglalva (ahogy a pályaudvarokon is). A jegyárak és a metró térképe minden állomáson ki van rakva, a szerelvényeken pedig kis lámpák jelzik, hol vagyunk éppen, és be is mondják a biztonság kedvéért, így lehetetlen eltévedni. Ellentétben a buszokkal, amik itt ugyan számozva vannak, de sok haszna ennek nincs, mert a megállók sehol nincsenek kiírva, mindig meg kellett kérdeznem. A végállomás ugyan rajta van a buszon, de angolul csak a hátulján, azt meg csak akkor látod ugyebár, ha már elment. Továbbá az első utazásból is látszik, hogy a leszállás helyének észrevétele sem könnyű, mert bár ki van írva a megállóra a neve, ez nem látszik a buszból mindenhonnan, és egyébként is olyan rövid időre áll meg a busz, hogy elolvasni is alig van idő. A kalauz sem nagy segítség, mindig el van foglalva a jegyosztással, és a tömegen keresztül nehéz őt megkérdezni, így maradnak az utastársak, mint információforrás. Még egy dolog, amiért európaibb a város, mint az eddigiek ahol jártam, hogy meglepően sok park van, és az utcák tisztábbak. Ott van például a helyi Champs-Elysée/Andrássy út, a Rajpath, a Lodi Garden, vagy a Hauz Khas. Az Agrában megismert magyar csoport ismét felbukkant, jól időzítenek. Nem is egyszer, először a Jama Masjid bejáratánál, majd a Vörös Erődből kifele jövet. Addigra már úgy látszik a kabalájuk lettem, mert többen fényképezkedtek velem, ami addig csak a helyiekkel történt (de az nem is kevésszer). Delhi amúgy hasonlóképp tele van mughal épületekkel, mint Agra. Itt is vannak például hatalmas síremlékek (Humayuné, és Safdarjangé, csak ha valaki még számolja), a Vörös Erődön kívül még kettő másik (bár Tuglakhabadból alig maradt valami, de ott is van egy mauzóleum, +1), és a Qutb Minar. Ezen kívül szikh templomok, a Nemzeti Múzeum, és egy állatkert, aminek a fő attrakciója a fehér tigrisek. Szerencsémre közelebbről is láthattam egyet, a hátsó kerítésnél egy résen át.

 

Delhiből Anandpur Sahibba vonattal mentem, ide is már sötétben érkeztem, de szerencsém volt a szálláskereséssel. Ahogy kiléptem a pályaudvarról, megláttam egy fényt, és remélve, hogy az egy hotel, arra vettem az irányt. Igazam volt. A másik szerencse, hogy a hotelben találkoztam egy érdekes figurával, aki másnap elkalauzolt a városban. Szikh volt, ez látszott a fejkendőjén lévő szimbólumból és hosszú szakállából. Ezért egy kicsit meglepődtem, amikor azt mondta, hogy kanadai, Winnipegből. Na, úgy éreztem, ez kifejtést igényel, később rá is kérdeztem. Elmondta, hogy Calcuttában született, de mint legkisebb fiú, nem örökölhette a családi business-t, ezért 19 évesen elment Kanadába szerencsét próbálni (mint a mesében, csak gondolom hamuban sült pogácsa helyett chapatit vitt). Negyvenvalahány évet ott élt, és most hogy nyugdíjba ment, visszatért Indiába. Másnap reggel az ő javaslatára 4-kor keltem, hogy elérjük a reggeli ceremóniát a város fő templomában. Bár nagyon álmos voltam, de megérte, a ceremónia érdekes volt, és a templom sötétben ki van világítva, változó színekben. Magamtól ezt nem láttam volna, mert csak nappal akartam a templomba menni. Megnéztünk még egy pár templomot, meg amit nem terveztem, és nem is hallottam róla, a szikh múzeumot. Legalábbis múzeumnak hívják, de abból áll, hogy hatalmas termekben padlótól plafonig festmények előtt egy távolságérzékelős Sennheiser audioguide-ot hallgatsz (nagyon modern múzeum, de ingyenes) a szikhek történelméről, aminek nem kevés része abból állt, hogy a mughal uralkodók változatos módokon ölték meg papjaikat, amikor azok nem akartak áttérni a muzulmán hitre. "Kedvencem" a hosszában kettéfűrészelés. Végül kanadai barátom elvitt egy étterembe majd a buszpályaudvarra a motorján, úgyhogy nagyon pozitív benyomással távoztam Amritsarba.

Itt van a szikhek legfontosabb temploma, és egyben a legszebb épület, amit eddig Indiában láttam, az Arany Templom. Sajnos belül nem lehet fényképezni (ellentétben az összes többi szikh templommal, valószínűleg a nagy tömeg miatt), pedig csodálatosan van díszítve. Van még egy hozzá hasonló hindu templom a városban, de az sokkal kevésbé díszes, és sokkal kisebb.

A várostól kb. 30 km-re van egy határátkelő Pakisztánnal, ahol minden nap van egy határzáró ceremónia. Nagy show, sok ember jön megnézni mindkét oldalon, akik magukat szórakoztatják, amíg a tényleges ceremónia el nem kezdődik. Mindkét oldal nyomatja a saját zenéjét és éljen India/Pakisztán kiáltásait, próbálva egymást túlkiabálni. A zenére táncolnak is, és indiai zászlókkal rohangálnak a kapuhoz. A katonák nevetségesen masíroznak, minden lépésnél majdnem fejbe rúgva magukat. A kapukat nyitogatják és csukogatják, ahol megmutatkozott az indiai kapu hátránya a pakisztánival szemben. A paki ugyanis tolóajtó, az indiai viszont rendesen nyílik. A katonák annyira vehemensek voltak, hogy egyszer egy nyitásnál az egyiket fejbevágta a nyitódó ajtó

Amritsar után Alwar volt az úticél, de csak azután, hogy Delhiben újra meg kellett szállnom, egy jó kis 10 órás, zötyögős buszozás után. Alwar nyugis kisváros, hegyekkel körülvéve, amelyek minden négyzetcentiméterét erődök borítják. Legalábbis úgy tűnt. Azon kevés helyek egyike ez Indiában, ahol egyedül lehet lenni; a Bala Qila felé vezető úton egy lélek nem járt. A városhoz közel van a Sariska tigris-rezervátum, ahol pont lekéstem a reggeli idejét, ezért várhattam a délutánira. Vártam 13:17-ig (a dzsipek 13:30-kor indulnak), de rajtam kívül senki sem volt, aki szafarira akart volna menni. Mivel már sok idő nem volt hátra, és egyedül egy dzsipet bérelni elég drága, inkább elfogadtam 5 gurgaoni srác ajánlatát, hogy csatlakozzam hozzájuk a kocsijukban. Így valamibel kisebb esélyem volt tigrist látni (nem is láttunk végül), de itt amúgy sincs sok, majd a Ranthambore Nemzeti Parkban. Viszont így mélyebbre mentem a parkba, jobb volt a hangulat, egy csomó szarvast és majmot így is láttunk, és sokkal olcsóbb volt.

Alwar után Jaipur jött, ahol egy kicsit több időt töltöttem, mint amennyit akartam, köszönhetően egy jó kis E. Coli fertőzésnek. Már Alwarban elkezdődött a hasmenés, de Jaipurba érve már láz, gyengeség és fejfájás társult hozzá. Mivel először azt hittem, csak sima hasmenés, az arra való, még otthon kapott gyógyszert vettem be. Aztán ahogy jöttek a tünetek, azt hittem malária, ezért bevettem egy Malarone-t, mivel már este volt, hogy majd reggel megyek orvoshoz. A láz és a fejfájás ezután elmúlt, ezért azt hittem jó volt az öndiagnózisom, de szerencsére nem, ahogy az orvos másnap megvizsgált. Kaptam egy csomó intravénás folyadékot és antibiotikumot. Ezután sokkal jobban éreztem magam, de aznap csak pihentem, másnap is csak kényelmes tempóban kezdtem a város felderítését. Legjobban az Amer Qila impozáns sárga épülete tetszett, de mint sok minden más épület  Indiában, ez is jobb kívülről, mint belülről.

Ez még jobban igaz a város szimbólumának számító Hawa Mahalra. De a városi múzeum sem egy nagy szám, jobb az épület. Viszont a legkevésbé a város fölé magasodó Nahargarhba érdemes bemenni, belül nincs semmi, a kilátás pedig jó a felfele vezető úton is.

Tettem még egy jó hosszú kirándulást Abhaneribe, megnézni egy baorit, vagyis egy kutat, amihez lépcsők vezetnek le, ehhez konkrétan 20 szint. Az egész délelőttöm ráment az útra, és töltöttem ott vagy 5 percet. A busz 3 km-re rak le magától a baoritól, onnan gyalogoltam, de szerencsére oda és vissza is felvett félúton egy motoros. Megkérdeztem mindkettőt, hogy ingyen van-e, de a második érezhetően nem értette, mert utána minden angoltudását megcsillogtatva annyit mondott, hogy hundred rupees. Ecsém, ne álmodj, ennyiért megyek vagy 100 km-t busszal, te meg hoztál vagy 1 km-t. Végül otthagyott.

Jaipur után Ajmer és az ahhoz közeli Pushkar volt a cél. Egyik sem nagyváros, de óriási a különbség. Pushkarban ugyanis épp a híres fesztiváljuk tartott, ezért iszonyat sok volt a turista, ennyit még Agrában sem láttam. Még magyarokat is hallottam, ahogy Agrában is (még a csoport előtt), de itt sem jutott eszembe semmi az alatt a 3 másodperc alatt, amíg elmentünk egymás mellett. A fesztivál egyébként a tevevásárról szólna, de az utolsó előtti napra ez nagyrészt lecsengett (bár még bőven lehetett látni tevéket, sőt elég sok lovat is), és a vásári mutatványosok és piaci árusok vették át a főszerepet. A város nevezetességei közül két templom egy-egy domb tetején van, de nem szépek, viszont jó a kilátás a városra. Legalábbis az egyikből, mert a másikat már baromira nem volt kedvem megmászni az első és a reggel Ajmerben meghódított Taragarh után. A harmadik nevezetesség a szent tó lenne, de nem tették kellemessé a látogatását. Először is le kell venni a cipőt és zoknit a ghatokon, aztán vegzálnak, hogy vegyek mindenféle vallási kelléket (biztos nagyon jutányos áron, de odáig el se jutottunk, rutinosan leszereltem), majd közlik, hogy nem lehet fényképezni. Hát ezért szenvedtem én? Ki se nagyon lehet kerülni ezt az egész tortúrát egy fénykép kedvéért, mert a tó körül van építve, én meg nem akartam a tó körül rohangálni, mint egy veszett egér, hogy esetleg találok egy helyet, ahonnan el lehet csípni egy kis vízfelületet a cipőellenes kommandó felségterületén kívül.

És ehhez képest Ajmer sokkal nyugisabb (kivéve a dargah környékét), a tóhoz szabadon oda lehet menni, még egy kis park is van márvány pavilonokkal a partján. Ezenkívül egy egyedi jain templom is van itt: belül egy szépen kidolgozott miniatűr mennyország. Pushkar után egy rövid látogatást tettem Nagaurban Bikaner felé. Az egyetlen látnivaló, az erőd elég nagy, de szebb napokat is látott. 

Ehhez képest Bikaner erődjének, a Junagarhnak a palotája belül is csodálatos, a legjobban megőrzött palotabelső, amit eddig láttam. Sőt, úgy látszik, itt megfordul az eddigi trend, hogy a külső jobb, mint a belső, mert két jain templomnak olyan szép festett belseje van, amit az egyszerű külső alapján nem sejtene az ember. Az óváros pedig, amin keresztül az út vezet a templomok felé, tele van jobbnál jobb havelikkel (hagyományos, díszes házakkal).

 

  

 

Bikaner közelében van Deshnok, aminek temploma arról nevezetes, hogy patkányok lakják. Olyan sok patkány azért nincs, mint gondoltam, azok is inkább kicsik és félénkek (nem kell félni, hogy megharapnak), és nincs is nagyon büdös. 

Második napomon a városban, Deshnok és Devi Kund Sagar (ahol királyi chatrik, azaz olyan síremlékek vannak, ami nem sírhely) meglátogatása után visszatértem szállodámba. Még elég korán volt, épphogy ebéd után, de úgy gondoltam délután pihenek, és majd másnap Jaisalmer felé látogatom meg Gajnert. A szállodás nem így gondolta. Közölte, hogy neki mától foglalása van, keressek egy másik hotelt. Na jó, akkor mégis Gajner. Csakhogy ott kiderül, hogy Jaisalmerbe ritkán van busz, szállást nem is kerestem, olyan kicsi és kihalt a város (bár a palotában, amiért jöttem, meg lehet szállni egy éjszakára alsó hangon is olyan összegért, amennyiért máshol 2 hétig laksz), úgyhogy vissza Bikanerbe. 

Csakhogy a busz igazából nem Gajnerben áll meg, ezért kutyagolhattam hátizsákkal oda-vissza összesen kb. 6 km-t. Aztán a busz nem jött egy órán keresztül. Vagyis jött négy is, de egyik sem állt meg intésemre. Amivel végül mentem, az is úgy tele volt, hogy az ajtóból félig kilógva utaztam, és a tető is tele volt, de nem lehettem válogatós, mert a nap már lemenőben volt. Ennek persze egyenes következménye, hogy hosszasan kereshettem szállodát, persze nem a buszpályaudvar közelében találtam. Ami (meg a saját hülyeségem) másnap izgalmassá tette az indulásomat. A busz indulásáig még hátra volt 20 perc, amikor észrevettem, hogy nincs meg a Kindle-öm. Ezen van az útitervem, meg az összes útikönyv. Usgyi vissza a szállodába, megvan a Kindle, kövek gördülnek (a szívemről, nem Jaggerék és nem is a magazin, de Bob Dylan se jut eszembe akkor), megyek vissza sietve, figyelve a szembejövő buszok számát. Épp a pályaudvarról hajtott volna ki a buszom, de leintettem. Ezek után már meg sem kottyant, hogy két átszállással kellett mennem Jaisalmerbe, a kb. 6 és fél órás utat megszakítva összesen kb. 2 és fél óra várakozással Phalodiban és Pokranban. Ez utóbbiban megszólít valaki a jaisalmeri hoteljét ajánlva. Nem semmi, 100 km-ről árulni valamit. Elfogadom, mert azt ajánlja, hogy elvisznek a buszmegállóból a hotelbe, ami jó helyen van, és a szoba csak 150 rúpia, amit nyilván tevés szafaris árukapcsolással akarnak majd kompenzálni. Ezt nem is bánom, nem akarok sokat keresgélni, másnap reggel megyek is egy német párral együtt a sivatagba tevegelni. Nos, lehet, hogy a magyar lovas nemzet, de nem tevés. Legalábbis nem nekem való a tevegelés, mert borzasztóan fájt mindenem a második nap végén, 3 óra folyamatos menetelés (meg az előző napi ki tudja mennyi) után (plusz galopp, na az borzasztó, de a németek akarták). A sivatag nagyrészt nem homokdűnékből áll, de azokat is látunk, ott táborozunk mellettük. A szabad ég alatt aludtunk.