There's no such thing as a free lunch

Udaipur után Chittorgarh következett, ahol egy nagy, és mindenekelőtt baromi magasan fekvő vár az egyetlen látványosság, de el lehet lenni benne egész nap. Vannak benne romos paloták, jain templomok, egy haveli, és amit máshol nem láttam még, két jain torony, gyönyörű faragásokkal.

Ezután Kota volt a bázisom 4 napig. Bár ebből a városból egy nap is sok, de jó bázis volt a környékbeli helyekhez, ahova a közlekedés is ritka, ezért kellett a 4 nap.

A Baroli templomhoz például gyorsan eljutottam, de vissza már nehezebb volt.

Eredetileg még aznap el akartam menni Jhalrapatanba, ezért ott vártam a buszra a templomnál, mert azt mondta valaki, hogy ott is megáll. Egy órát vártam, de egy árva busz nem jött. Ekkor odajött hozzám egy pasas és megkérdezte, hogy merre mennék. Azt mondta, elvisz a közeli városba, ahonnan a buszok mennek, de Jhalrapatanba nem megy egy se, menjek vissza Kotába. Remek, mire visszaérkezek, már túl késő van ehhez, ezért inkább megnézem a Hobbitot. Útközben egy ATM-nél elbeszélgetek egy helyi sráccal, aki egész jó amerikai akcentussal beszél. Igazából nem helyi, csak itt tanul, mert mint megtudom, Kota tele van egyetemi felvételire felkészítő iskolákkal. Meghív vacsorára a kollégiumi szobájukba, de ezt csak két nap múlva tudjuk realizálni. Másnap egész napos kirándulás a Ranthambore Nemzeti Parkba, tigriseket nézni, ha már Sariskában nem sikerült (bár emlékezetes volt). Itt rögtön hármat is sikerül, bár nem túl aktívak, vagy lustálkodtak, vagy lassan cammogtak, semmi morgás vagy egyéb aktivitás, szóval a munkaköri leírásban szereplőket csak részben teljesítették. Ráadásul mindig a minibusz (magas, nyitott tetejű, canternek hívják) másik oldalán, és nem túl közel voltak, alig tudtam egy pár képet csinálni róluk.

Útközben a szórakozást biztosították: egy olasz turista alkudozása egy Ranthambore-os pulóverre és sapkára, mindkét fél részéről bézikinglissel, ill. a parkban lévő pihenőhelyen a kissé szemtelen madarak, akik ellepték a buszt, még az emberek fejére is rászálltak egy kis élelmet keresve. Másnap végre sikerült eljutni Jhalrapatanba, ahol templomokat lehet megnézni. Igazából nem nagy számok, de legalább a város kicsi és könnyű megtalálni őket.

A visszafele tartó buszra azonban megint elég sokat kellett várni. Este aztán Vasuval elmegyek a koleszukba, ahol főznek egy szuper csirke curryt. De ez nem olyan egyszerű,  először elvisznek motoron árubeszerző körútra a vacsorához szükséges dolgokért. A fűszerek és a rotik beszerzése nem igazán érdekes, de a csirke már annál inkább. Utcai hentes in action. A csirkék élve egy ketrecben, amíg valaki nem kér egyet. Ilyenkor a hentes kiemeli az áldozatot és nemes egyszerűséggel elvágja a torkát vagy eltöri a nyakát (kell egy kis változatosság a monoton munkában), és bevágja egy dobozba kiszenvedni. Nem sokkal később kiemeli ebből, persze ekkor már szegény szárnyast több Shakespeare drámára elegendő vér borítja. Ezután megkezdik a feldolgozást. A lábakat levágja, úgy látszik azt itt nem eszik meg (ezt támogatom). A tollakal nem babrálnak, egyből megnyúzzák szerencsétlent, majd beleznek és darabolnak. Vissza a koleszba és bele a fazékba (mármint a csirke). Ilyen friss húst sosem ettem. Másnap a közeli Bundiba mentem, ahol a palota szuperül néz ki, ahogy a hegyoldalból kiemelkedik, de belül (néhány kopott falfestményt leszámítva) semmi sincs.

 

A felette lévő erődben még annyi sem, csak majmok, amik állítólag veszélyesek, de én nem voltam számukra érdekesek (ellentétben minden kóbor kutyával). A kilátás legalább jó. A városban van még sok baori, ezek közül kettőt akartam megnézni, de az egyik felújítás alatt volt. A másik viszont elképesztő, a város közepén egy ilyen mély és díszes baori, és egy lélek nem járt arra.

Tettem még két kirándulást városon kívüli helyekre is, de ezek nagyrészt csalódások. Az egyik azért érdekes volt, mert a semmi közepén, erdővel körülnőve van egy elhagyatott palota, a főúttól is távol, mégis oda-vissza hárman vettek fel a motorjukra egy darabon. Bundiból egy szokásos egész napos buszozás a már régi ismerősként üdvözölt Udaipurba, ami bázisként szolgált a másnapi kiránduláshoz Dungarpurba. Ott két palotát lehet megnézni, az egyik luxusszálloda, ezért csak bizonyos részeit (bár már jócskán bent mászkáltam, mire észrevettek), de cserébe jól karbantartott és ingyenes.

A másikat viszont nehéz megtalálni (ill. a bejáratot, mert maga a palota távolról látszik, csak jól körbe van építve), kopott falfestményeken kívül nincs benne semmi (na jó, vannal kerámia és üveg falberakások, de nem sok), és 150 rúpia. Az viszont vicces, hogy a szobákat egyenként nyitogatja nekem a vén gondnok. Nem sokan járnak erre.

Udaipurból aztán Mount Abuba buszoztam, ami (ahogy a neve is mutatja) egy hegyen fekvő település. Nem nagyon magas, de meredeken emelkedik ki a környező síkságból, ezért elég jó a kilátás. Ami viszont még jobb, az a jain templomkomplexum. Olyan faragások vannak, hogy az elképesztő, igazat adok Fletchernek, hogy ehhez képest Ranakpur másodrangú. Viszont nem lehet fényképezni, ezért a Kedves Olvasó erről nem győződhet meg, tessék eljönni ide, megéri.

Ezután átléptem Gujaratba, ahol nem lehet (legálisan) alkoholt venni, és a gujarati thalit tartják a legjobbnak egész Indiában. Tényleg jó, de persze a minőség ingadozó. Az első állomás Patan volt. Megérkezés után szokás szerint hotelt kerestem, de a buszpályaudvarhoz közel nem volt, ezért elindultam a jain templom felé, közben csak lesz egy. Hát nem volt, de mire odaértem a templomhoz, nagy szükségem volt egy vécére. A templom vécéi borzalmas állapotban voltak, a legkevésbé borzalmasat használatba vettem, de abban sem volt víz, hogy leöblítsem. Ezért egy másik csapból töltöttem vizet egy vödörbe, de eközben egy kóbor kutya a recycling fogalmát vitte új szintre, amennyiben az általam hátrahagyott biomasszát kezdte el integrálni a saját szervezetébe. Indiában láttam pár gusztustalan dolgot (nem meglepő, hogy nincs nagy tisztaság), de ez mindent űberelt. Visszatérve a kevésbé gyomorforgató témákhoz, a város szélén van egy csodálatos baori, amit egy park vesz körbe.

Hotelt végül a város másik felén találtam. Másnap 8 órás buszozás Mandviba. Tengerpart part one (bada-boomsh). A dokkokban hatalmas fahajók épülnek.

Ezen kívül a városon kívüli palotát lehet megnézni, bár belül semmi érdekes nincs, fel lehet menni a tetőre, ahonnan szuper kilátás nyílik a környékre, ami erdőből és tengerből áll.

Ki is lehet menni a homokos tengepartra, ami szerencsére szinte teljesen kihalt.

A Mandviban töltött pihenőnapra szükségem volt, mert másnap megint hosszú buszozás várt rám, Rajkotba. Itt csak két helyre akartam elmenni, de amikor megérkeztem, mindkettő zárva volt, úgyhogy mehettem kétszer.

Miután ez megtörtént mentem vissza a hotelbe útközben egy éttermet keresve, amikor megszólít egy pasas, és meghív magához vacsorára. Egész nap alig ettem, és még két óra volt az ígért vacsoráig, de beleegyeztem, mert a házi koszt mindig más, mint az éttermi. Ehhez képest három és fél lett, de nagyon jó volt a kaja. Zöldség pulao, sabzi, aludttej, chilipaszta, papad és persze roti. Vendéglátóm egyébként egy egyetemen dolgozik (hogy mit, azt nem egészen értettem), ezen kívül egy motorjavító műhelye van, úgyhogy jól el van eresztve. Két autója és egy motorja is van, a vacsorát is a bejárónője főzte. Ráadásul a felesége magistrate (szabálysértésekben illetékes bíró) Ahmedabadban, úgyhogy nyilvánosan is iszik, ahogy ezt aznap este is tette. Eredetileg Junagadhból származik, ahova másnap látogattam el. Itt van egy hegy, ahonnan jó a kilátás, és mellékesen egy rakás jain templom van rajta.

Van egy erőd is, de semmi extra, Rajasthanban sokkal jobbak vannak. Végül van két mauzóleum.

Ezzel megvan mindhárom épülettípus, amit Indiában építenek. Ezután Somnathba mentem, ahol egy templom van a tengerparton. Ez az egyetlen érdekessége, hogy a parton van, egyébként semmi.

Vagy csak Mount Abu után megcsömörlöttem, túlcsordult a jain templom bufferem. Itt aztán várhattam három és fél órát a buszra Diuba, mert ez nem egy forgalmas hely. Aztán várhattam még másfelet, ennyit késett a busz. Így lett a korai érkezésből késői. Diura így is volt egy napom, ami bőven elég a látványosságokra, mert a város nagyon kicsi.

Mégis maradtam volna még, mert nagyon nyugis hely, kevés ember és jármű az utcákon, amik betonozva vagy aszfaltozva vannak (az utcák, nem a másik kettő), tengerpart és olcsó halak és tengeri herkentyűk. Diu egyébként egy szigeten van, portugál kolónia volt, ezért katolikus templomok tarkítják, és a központi kormányzathoz tartozik, tehát legális az alkohol. Egy nap után tehát elhagytam Diut Palitanáért, ahol ismét hegytetőn ismét jain templomok.