War, huh, yeah, What is it good for?

Bangladeshbe érkezésemet nem a legjobbkor időzítettem, ugyanis éppen tüntetések (harthal) zajlottak, amint arról a hírekből is értesülhetett a Tisztelt Olvasó (bár ahogy hallom, nem volt túllihegve). Ez számomra leginkább azt jelentette, hogy a távolsági buszok nem járnak, ami végül csak kis kellemetlenséget okozott, de annál nagyobb bizonytalanságot. A tüntetésekből sokat nem láttam, egyszer láttam csak konkrét tüntetőket, de az utcákon rengeteg fegyveres rendőr, katona, és valami speciális egység volt. A tévében láttam csak igazi actiont, betört ablakok, felgyújtott miegymások és satöbbik. Az ország ezt leszámítva viszont szuper. Az emberek sokkal kedvesebbek, az indiaiakhoz képest, talán azért mert itt a turizmus (még) nem nagyüzem, így lehúzásra is kisebb az esély. Emellett sok a hasonlóság Indiával, ugyanolyan (illetve talán nagyobb) szeméthegyek az utcán,  vizelés, köpködés (natúr és paantól vörös kivitelben), és hasonló, de több húst és halat tartalmazó kaja (szerintem jobb, mint Indiában, bár itt is kifogtam rosszat, de az átlag jó). Koldusból még több van, gyakorlatilag nem lehet kimenni az utcára anélkül, hogy rád ne csimpaszkodna egy. Riksa is több van, főleg Dhakában, néhány forgalmasabb helyen több száz torlódik egymás hegyén-hátán. A motoros riksák itt mások, egyrészt általában teljesen zöldek, másrészt mind gázzal hajtott a környzetvédelem jegyében (ezért a köznyelvben CNG-nek nevezik őket, ami a compressed natutal gas rövidítése), harmadrészt legtöbbjük (főleg Dhakában) be van rácsozva. Azt nem tudom, hogy ez a tolvajok vagy a tüntetők ellen van-e, mindenesetre emiatt csak három utas fér be az indiai 6-8-cal szemben. Ez, és a helykihasználásban nem túl nyerő riksák tömege (meg a rengeteg ember) azt eredményezi, hogy Dhakában a forgalom néha brutálisan belassul. A harthal előnye, hogy olyankor viszont sokkal kevesebben vannak az utcán, így a közlekedés gyorsabb. Mivel Dhakába érkezésem dátuma fix volt, ezért le tudtam szervezni első couchsurfinges lakhatásomat. Így a társadalmi különbségekkel is rögtön szembesülhettem, mert vendéglátóm nyilván nem koldus, ha már couchsurfingel, hanem a város külföldiek által lakott negyedében (itt az összes nagykövetség) van nem is egy, hanem rögtön két hatalmas lakása. Pontosabban az egyik az övé, a másik a francia barátjáé. Így a két lakásban egyszerre szerény számításom szerint is 5-6 embert tudnak egyszerre vendégül látni. Náluk is vacsoráztam, amíg ott voltam, jó bengáli kaját főz a bejárónő, plusz a távozásom előtti estén a már régóta nélkülözni kényszerült kolbász és sajt is terítéken volt. Szóval jó volt, a társaság sem ártott, főleg hogy amióta Darjeelingbe menet véletlenül ráültem szegény Kindle-ömre, aminek hatására a monitor olyan vonalkódos lett, mint Agent 47 tarkója, ezzel megfosztva üres óráim konstruktív eltöltésének fő módjától. Dhakában a látványosságok megtekintése nem vesz sok időt igénybe, legalábbis ha tudja az ember, hogy merre kell menni. A helyiek megkérdezése sem sokat lendít az ügyön, mert bár nagyon kedvesek, de lövésük sincs a saját városukról, így többször az ellenkező irányba küldtek (csak hogy mondjanak valamit), mire később valaki más korrigálta a navigációs szoftvert.

Így a harmadik napomon már csak egy olyan utazási iroda megtalálása volt a célom, ahol tudok csatlakozni egy Sundarbanba tartó túrára értelmes időben. A legértelmesebb végül az aznap este kezdődő lett. Éjszakai buszozás Khulnába, reggeltől hajózás. A busszal nem is lett volna baj, modern, kényelmes, légkondis. Csak két baj volt, amiért nem tudtam aludni: a légkondi Mr. Freeze fokozaton volt, és a leghátsó sorban, emelt ülésen ültem, ami miatt minden szembejövő jármű pofánvilágított, aminek alvásra gyakorolt pozitív hatása köztudott. Sebaj, később a hajón tudtam aludni. A Sundarban (s-sel ejtendő, ellentétben az angollal) a Gangesz deltája, részben Indiában, részben Bangladeshben van. Egy óriási mangróverdő, amit keresztül-kasul szelnek kisebb-nagyobb elágazásai a folyónak. Állítólag itt van a legtöbb bengáli tigris, de egyet se láttunk, valószínűleg azért, mert a terület meg baromi nagy (plusz a sűrű növényzetben könnyen rejtőznek).

Krokodilt se láttunk, aminek szintén jelenése lett volna, de láttunk rengeteg őzet, vaddisznót, madarat és egy nagy gyíkot (kb. 2 másodpercig). Így se volt rossz, az erdő is szép, és főleg csendes és tiszta. A csendet csak helyi turisták csoportjai törik meg, mint akikhez én csatlakoztam. Az út nagy részén valami helyi kártyajátékot játszottak és ittak (szerencsére nem sokat), ketten pedig gitároztak és énekeltek (külön a többiektől, bár néha mások is csatakoztak). Közben néha felkiáltottak, hogy "fasi-fasi-fasichai", amit ha jól emlékszem már hallottam a kolkatai nagykövetségük előtti tüntetésen is, amikor a vízumomért mentem vissza. Azt mondták háborús bűnöst jelent, és az ellenük szóló jelszó (nekem inkább éltetésnek tűnne, de ők tudják). Az egyik útitársam tagja a kommunista pártnak, és nagyon megörült, hogy egy volt kommunista országból jöttem, egészen addig, amíg le nem lomboztam a következő beszélgetés során:

Ő: Jobb ott azóta, amióta nincs kommunizmus?

Én: Igen.

Ő: Nem.

Na, te aztán biztos tudod - gondoltam. Dhakából való visszaérkezésem után azonnal Chittagong felé vettem az irányt. Már amennyire azonnal tudtam. A program szerint ugyanis a busz reggel 6-kor érkezett volna, ehhez képest a késés és a városon a másik busz indulási helyéhez való átbumlizás eredményeképp kb. du. fél kettőkor sikerült elindulni, és este fél 8 körül érkezni. A buszon viszont egy srác felajánlotta, hogy keres nekem szállodát, ha már neki is kell, mert ő csak indiai vízumért jött a városba, ami a schengenihez kell, mert ő pont Portugáliába megy, annak meg nincs nagykövetsége Bangladeshben. Egy helyi haverja segített keresni, nem volt egy túl jó hely annyiért amennyiért kértek érte, de már késő volt, és azt sem tudtam hol vagyok, nem akartam másik helyet keresni. Aztán másnap mégis kellett, mert ez a hely, ellenben a világ összes többi szállodájával, a díjat 12 órára számítja fel, amit persze "elfelejtettek" közölni előző nap. A várost eltévedéssel is gyorsan meg lehet nézni, nekem viszont 3 napom volt itt, mert a harthal miatt addig nem jártak buszok, vonat meg nem megy Bandarbanba.

Bandarbanban van egy burmai stílusú pagoda, ugyanis itt a keleti végeken viszonylag sok az etnikum és a buddhista is. Mindenféle törzsi falvak vannak elszórva a dombok között, ezek és a természeti szépség a hely vonzereje.

Bangladesh után kis programmódosítással Burma helyett Thaifölddel folytatom, mert egyrészt október óta lezárták Mrauk U-t és amíg körbeérek Laoszba, hátha kinyitják, másrészt anyukám inkább Thaiföldön. és Kambodzsában akart meglátogatni, ahova a bejutás is tisztább, úgyhogy Chiang Maitól Phnom Penhig vele folytatom. Először viszont Chiang Raiba megyek Kunmingi átszállásal (ahova majd visszatérek rendesen is), de a gép Kunmingból csak másnap megy, úgyhogy a reptéren éjszakázok. A kunmingi reptér nagyon új és nagyon jól felszerelt.

Csak jüanom nincs, váltani meg 10 dollárnyi comissionnel lehet, én meg bő lére eresztve sem akartam 20-nál többet itt költeni, úgyhogy a dhakai reptéren szintén kényszerből elvásárolt thakámból vett mango bar és csokik kalóriáival húztam ki a gép indulásáig. Szomjan legalább nem hagynak halni, vízautomaták vannak, amik forró vizet is adnak, ami az esti hideg ellen is jó. A biztonsági ellen őrzés itt is megér egy misét, mint transzferest eleve terroristának tekintettek és csak lassan értették meg, hogy másnap szeretnék Chiang Raiba menni. Az indiaiaknál pedig egy lépéssel tovább mentek, amennyiben nemcsak levettették velem a cipőmet, de át is küldték a szkenneren.